Üldözők és elkerülők

2014. 08. 16. 13:03

Látszólag közúti vircsaft, valójában család- és társadalomtörténet Alina Nelega darabja, amely több nemzedék asszonyaival és lányaival mondatja el, mutatja meg, hol és kikkel élünk. Balkáni drámák, katarzisok és kiábrándulások előadása. Parászka Boróka kritikája a román nyelvű marosvásárhelyi előadásról.


Sokkolóan üres azon a júniusi estén Marosvásárhely, amelyiken Alina Nelega bemutatójára igyekszünk. A többrendbeli Uniter-díjas szerző-rendező Dugóban (In trafic) című darabját olyan városban állították színpadra, amelyben a forgalom szervezetlensége akut, és egyre súlyosabb probléma. Sok városban gond ez, de Marosvásárhelyen túlmutat a tömegközlekedésen. A torlódás, az öntörvényű és indulatos tömeg, a kereszteződésekben kialakuló konfliktusok, a parkolóhelyekért folytatott marakodás, az ökölrázás és nyitott autóablakokon kiszűrődő káromkodások a város napi tapasztalatává váltak. A dugókon mérhető le az, hogyan nem tud egy 19-20. század fordulóján kitalált erdélyi magyar kisváros 21. századi romániai, soknemzetiségű agglomerációként működni.

Ki tudja miért üresek éppen akkor az utak, amikor a Dugóbant készüljük megnézni, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház stúdiójában azonban utolér az az élmény, amelyet a forgalomban e kivételes estén megúsztunk. Dobhártyaszaggató lüktetés fogadja a nézőt, és a stúdióterem puritán beltere, kis emelvény, fogas, székek – lehet külső is, és belső, konkrét és átvitt is az, amit látunk. Minimalista tér és kellékhasználat – mondanánk (és reménykedünk benne, hogy ez a minimalizmus a koncepcióból és nem a produkcióra szánható pénzhiányból fakad).

Sok hárul hát Elena Pureara, a román nyelvű előadás egyetlen szereplőjére, aki sorra viszi színpadra Elena Nelega női karaktereit, egy közúti baleset-bűntény érintettjeit, áldozatait, tetteseit és szemtanúit. Heroikus munkát végez Purea nem csak azért, mert az előadás egész időtartama alatt színpadon van, beszél, mozog (lendülettel, energikusan), hanem azért is, mert ezek a karakterek árnyalatokban különböznek egymástól. Összeérnek az anyák, a lányok, a csalók és megcsaltak, idős és fiatal nők, magyarázzák, kiegészítik és ellenpontozzák egymás viselkedését. Gesztusaikban, mondataikban nem csak a kortárs társadalomtörténet van benne, hanem legalább százévnyi család- és országtörténet is. Az Uniter-díjas darab lajstromozza a jelenségeket, amelyek a mai hazai viszonyokat meghatározzák: a családon belüli erőszak formáit, a munkahelyi terrort, az eladósodást („am ratã, am ratã” – „hitelem van” ismételgeti kétségbeesetten az egyik szereplő, ugyanazzal a panaszos hangsúllyal, ahogyan azt néhány nappal korábban a marosvásárhelyi utcán hallottam valakitől), a külföldi vendégmunkát és a hazai korrupciót.

Nehéz egy szálat kiemelni, mi az, ami végigvonul az előadáson, annyi téma, probléma felmerül. Ha mégis választani kellene, a legjelentősebb felvetés az: hogyan zajlik a román társadalom emancipációja, honnan indul a román polgárosodás (onnan, hogy a faluban a villa használata étkezés közben egzotikumnak számít) és meddig jut el (a nyugatos, több nyelvet beszélő kíméletlen haszonelvűségig). Mindennek különös perspektívát ad, hogy Elena Nelega a társadalmi tablót a társadalmi másodvonalból, a nők szempontjából rajzolja meg.

Ez a második ilyen előadás Vásárhelyen, néhány hónappal korábban az örmény családdrámákon keresztül hasonlóval kísérletezett Kincses Réka az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban bemutatott Pentheszileia-programmal. Ez a fajta perspektíva-csere a legnagyobb lehetősége, ugyanakkor a legkényesebb pontja is Nelega előadásának. Az egymásba épülő női karakterek ugyanis csak rögzítik, de pontosan nem fejtik fel az elnyomásra, az elvtelen és erkölcstelen versenyre, a felejtésre, az esélyegyenlőségre épülő, férfiak által is mozgatott társadalom legfontosabb problémáit. A nem szereplő férfiak hiánya nem válik beszédessé, nem tudjuk meg róluk azt, amit feltétlenül tudnunk kellene ahhoz, hogy dramaturgiailag is kerek legyen a kép.


Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata

Alina Nelega: Dugóban

Rendező Alina Nelega

Díszlet és jelmez: Tiberiu Toitan, Oana Micu

Szereplő: Elena Purea

Remek rendezői döntés révén Elena Purea pontos, érzékeny és érzékletes játékát kórus, a férfiak kórusa kíséri. A fiatal színészek által színpadra vitt etűdök jobbára mozgásszínházi betétek. Ilyenként azonban nem elég pontosak, erősek, jól koreografáltak – ez a közbeékelt játéksor fejlődhet a legtöbbet, ha az előadás története szerencsésen alakul. Sajnos a rendezés abban is következetlen, hogy a férfi kórus hogyan nyilvánul meg a színpadon. Sokáig néma szereplői az eseményeknek ezek az időnként felbukkanó, a jeleneteket összekötő fiatal férfiak, aztán mégis megszólalnak. Ez a megszólalás sokat elvesz színpadi jelenlétükből, elbizonytalanít a kórus funkciójával kapcsolatban. Hiányzik a következetesen végigvitt férfi-hiány és férfi-némaság, vagy – ha már mégis szavakat kap az „erősebbik” nem – a pontosabban megírt férfi-dialógusok.

A női monológok zöme viszont remekmű. Esszenciális „hétköznapokból” ellesett mondatok, amelyeknek megvan a szimbolikus mélysége, funkciója, a szöveg kettős (konkrét és átvitt jelentéssel bíró) játéka pedig általában elegáns, zökkenőmentes és szuggesztív. Akkor billen csak ki a darab a kereteiből, amikor a helyzethez és cselekvéshez illő szöveg reflektálni kezd a helyzetre és cselekvésre. Ekkor metaszövegek szabadulnak el, fellengzős, drámaidegen filozofálások. Ezek hangsúlyozzák azt a mondanivalót, ami önmagában is működne és hatásos volna – néhány percre ilyenkor sajnos csikorgóvá válik a produkció. Ezzel együtt a Dugóban működik, meghat, felháborít, elkeserít és meg is nevettet. A kortárs zene és látvány a gondosan desztillált tradicionalizmusba hajlik át, a balkáni gesztus- és zenei világ motívumai hozzák közel és mutatják meg, milyen is a világ, amiben élünk.

Egyetlen igazi hiányérzet marad a nézőben a darab végére: ez az előadás nem arról szól, amit a címe ígér. A tömegről, az ütközésekről a közterekbe való összezártságról, szóval a dugókról és a forgalomról alig tudunk meg valamit. A közúti baleset ürügy, amelyben a dialógusok könnyen működésbe hozhatóak, átlátható a hely-idő képlet, és Alina Nelega megelégszik ennyivel. Kérdés, hogy egy monodráma struktúrájával ki lehetett volna-e hozni ebből a történetből többet? Talán igen, talán nem, most azonban nem szervesült az egyszemélyes tömeg még úgy sem, hogy Elena Purea valóban kiváló munkát végzett. Talán túl sokat markolt a szerző: egyszerre kínált tragikomédiát, szociodrámát és krimit, a műfaji sokféleség pedig hol szerencsésen, hol kevésbé szerencsésen találkozott.

A bemutató utáni napon azonban, a dugóban visszaköszöntek a Dugóban párbeszédei – és ez Alina Nelegat igazolja. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház úgy zárta az idei évadját a román nyelvű bemutatóval, hogy magasra tette a mércét. A jövő évadban Alina Nelega és Kincses Réka közös bemutatóját ígéri a színház, a román-magyar együtt-nem-élésről.


Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!