Tompa Miklós 100. – Szükség van a mesterekre

2011. 01. 27. 11:18Az erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége mindkét intézményhez, illetve azok elődeihez szorosan kötődött: az 1946-ban létrejött Székely Színháznak alapító tagja, 1966-ig igazgatója, a mostani egyetem elődjének, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek pedig tanára, majd 1976–1981 között rektora volt.

Főműve a Székely Színház. Karácsony előtt pár nappal hótakaró borítja a várost, hideg van és síkos minden, a vonat késik, én is lekésem a centenáriumi ünnepség nyitóakkordjait. Éppen akkor érkezem, amikor Kovács Levente rendező, a színművészeti egyetem volt dékánja idézi meg Tompa Miklós emlékét. Õk dolgoztak együtt, ismerték egymást. Ezért a rendező, a volt munkatárs megengedhette magának, hogy Tompa mesterről mint emberről is beszéljen, ne csak a művészről, pedagógusról, színházalapítóról. „Boldog ember volt, mert kitűzött egy célt maga elé, és azt meg tudta valósítani. Annak idején a menekülők áradatával ment szembe, megálmodott egy színházat ebben a városban, és meg is csinálta.” Kovács Levente a Székely Színházat tartja Tompa Miklós élete főművének; ebben a színházban a primátus az irodalomé, a színészé és a közönségé volt. „Egész életében hű volt ahhoz, amit képviselt, és ez rendkívüli dolog.” Rendkívüli bizony, hiszen manapság ritka madárnak számít, aki ilyen-olyan szélfordulat ellenére sem inog meg elveit, céljait tekintve.
Tompa mester nem ingott meg akkor sem, amikor politikai okokból eltávolították az igazgatói beosztásból, s évekig rendezni sem engedték az általa alapított színházban. Amikor visszavehette a játékmesteri pálcát, előadásaiban emelt szót mindazért, amiben hitt: színházért, emberért, emberi tartásért.

Svejk – Gáspárik Attila. Este előadás, mert a színházban mégis a színház a legfontosabb. Hasek – Spiró: Svejk, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat produkcióját Kincses Elemér rendezte. A címszerepben a rektor úr, azaz Gáspárik Attila, aki alapjáraton színész. Jó színész, mert ha nem az lenne, akkor teljes kudarcba fulladna az előadás.
A rendező mintha nem tudott volna mit kezdeni a jól ismert történet szereplőivel. Idézőjelbe tette őket, durván karikírozta a katonát, a papot, a nőt, a mesében élő figurákat. Ám a karikatúrák nem humorosak, hanem dilettánsak lettek. Kincses mintha nem szeretné ezeket a figurákat, ellenszenvesek neki, holott ezek a figurák éppen nevetségességük miatt szerethetők. Még az úgymond gonoszok is, a katonák, akik úgy tesznek, mintha az ő harcuk lenne, de lényegében ők is túlélni vágyó, gyarló emberek. S a szimulánsok sem mind agyalágyultak, csak meg szeretnék úszni az egészet, hazamenni a családhoz, folytatni a munkát, amit abbahagytak.
Gáspárik mintha nem törődött volna Kincses elképzelésével – ha volt neki egyáltalán a darabról –, és eljátszotta a kisembert, aki valamilyen nagy háborúban kénytelen úgy túlélni, hogy nemcsak a teste, de a szelleme, a lelke is ép maradjon. Ellentétben a rendezővel, a színész szereti ezt a figurát, képes vele azonosulni. Attól sem tart, hogy a nevetés közben néha egy-egy könnycseppet morzsolok el titokban, mert szívszorító ez a kisember, amikor a szögesdróton hárfázik. Tudja ő, hogy emberek értelmetlenül meghalnak, de azt is, hogy talán egyszer eltűnnek a szögesdrótok, és ismét jogot nyer az értelmes élet. Gáspárik játéka, gesztusai, mimikája, hangsúlyai szeretetről, bölcsességről, megbocsátásról árulkodnak. Csupán az ő játéka igazolja az előadás végét, amikor a halomra „lőtt” katonák felülnek és mosolyognak.
Mert az értelemnek le kell győznie az értelmetlenséget, a szomorú bohócoknak az ágáló pojácákat.

Békében, egymás mellett. Tompa mesterre emlékeztek vissza egykori kollégák, tanítványok, barátok. A konferenciákon színházról volt szó, arról, mennyire változott a vásárhelyi színjátszás a Székely Színháztól napjainkig, történt-e paradigmaváltás (Nánay István színháztörténész), hogyan élte meg a színház a rendszerváltást (Szűcs Katalin Ágnes kritikus), szó volt Bánffy Miklós A nagyúr című darabjáról, és a nagyszabású budapesti Bánffy-kiállításról (Szebeni Zsuzsa színháztörténész).
A konferenciákból, megemlékezésekből nem maradhatott ki Kovács György színművész, színészpedagógus és Harag György rendező neve sem, hiszen a marosvásárhelyi, az erdélyi, a magyar színjátszás meghatározó egyéniségei voltak ők is éppannyira, mint Tompa Miklós. A Mester enyhén szólva sem ápolt baráti viszonyt kettőjükkel, ám becsülték egymást, amint az nagyszerű művészekhez és emberekhez illik.
A színművészeti egyetemen két emléktáblát avattak: a Tompa Miklósét és a Kovács Györgyét. Egymás mellett, békességben emlékeztetnek minket és az eljövendőket a művészet, a színház jelentőségére, szépségére, szerepére. Immár nem vitáznak, tudják: utódaik jeleskednek a vitákban, már csak a lényeget kellene megtanulniuk. A Makkai István szobrászművész által tervezett és Balogh Cubi József öntőmester készítette plakettet Tompa Miklós fia, a nemzetközi hírű rendező, Tompa Gábor és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. A Művészeti Egyetem emlékfalánál a mester emlékét Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus, majd Zalányi Gyula színművész idézte.
„Az üszkök, a deszkák, a gerendák megvannak, bárhol lehet színházat csinálni. Ami ennél sokkal nehezebb: összeszedni azt a csapatot, amely magas színvonalon tudja a hosszú távú elképzeléseket megvalósítani. Ehhez szükség van a mesterekre és a nagyon jó iskolákra” – mondta Tompa Gábor.

Fiatalok Goldoniban. A kolozsvári magyar színház a Tompa Gábor rendezte Három nővér előadásával szerepelt az ünnepi napokon, a sepsiszentgyörgyiek pedig a Tamási Áron műve nyomán készült A csoda című produkciót hozták el, melyet Bocsárdi László állított színpadra.
Hangfelvételek, filmrészletek idézték a régi előadásokat, Tompa Miklós, Harag György rendezéseit, Kovács György alakításait. Előkerült egy régi hangfelvétel, melyen Tompa mester nem sokkal az örök társulathoz való távozása előtt vall a színházról, színházcsinálásról.
A fiatalokat Kiss Csaba képviselte. A rendező Goldoni A legyező című komédiáját dolgozta át és állította színpadra. Az örökifjú Biluska Annamárián kívül csupa fiatallal a szereposztásban. S a produkció is fiatalos volt, szellemes és pergő. Kiss megmutatta, hogy is készülnek a színészek az előadásra, hogyan változnak át pincérré és herceggé, kofából grófnővé. Hogyan próbál a színész, és milyen mértékben azonosul szerepével. Teljes mértékben. Az előadásban bebizonyosodott: tehetséges fiatalok szerződtek a Tompa Miklós Társulathoz, már csak a vezetők kellene hogy megfeleljenek a nagy előd állította mércének.

Gáspárik Attila
Elhamvadt könyvtár
Tompa Miklós 100

Mikor egy professzor nyugdíjba megy, olyankor bezár egy könyvtár, mikor egy professzor meghal, elég egy könyvtár.
Pályáját Németh Antal mellett kezdte a budapesti Nemzeti Színházban, a 40-es évek elején Kolozsvárott volt rendező, 1945-ben a marosvásárhelyi Székely Színház szervezője és egyik alapítója, 1966-ig igazgatója. 1948-tól a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, később a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára, 1976-tól – az intézet kéttagozatossá válásától – 1981-ig rektora.
A marosvásárhelyi együttes az ő igazgatásának első tíz évében vált országosan, sőt az országhatárokon túl is ismert és nagyra becsült társulattá, az erdélyi magyar színjátszás akkori reprezentatív együttesévé.
Azért gyűltünk össze, hogy Tompa Miklós elhamvadt könyvtárának üszkös gerendái között összegyűjtsük az el nem égő dolgokat. Erényeket, amelyekből építkezhetünk, hibákat, amiket nem kellene újra elkövetnünk. Nem kell sokat kutakodnunk, van bőven az életműben követendő.
Újra tanulhatnánk azt, hogy kisvárosban mostoha körülmények között is lehet magas színvonalon gyakorolni a színházat. Kell hozzá fanatizmus, sok lemondás, céltudatosság, akarat és tehetség. A sorrendre figyelni.
Továbbá jusson eszünkbe ma az is, hogy egy társulat, egy színház nem lehet sikeres, ha nincs határozott karaktere, stílusa. A Székely Színház volt az első teátrum tájainkon, amelyiknek határozott karaktere, művészi arcéle volt. Nem elég, ha egy társulatnak van egy pár jó előadása.
Lassan tizenöt éve nincs közöttünk Tompa Miklós, és még nem akadt senki, aki egy valós művészi portrét írt volna róla. Persze nem csak neki „járt ki” az utókor hűtlensége: súlyos adósságaink vannak Kemény Jánossal, Szabó Ernővel, Delly Ferenccel, Csorba Andrással, Ferenczy Istvánnal szemben…
Pár nap múlva itt az újév. Vajon ezt a felemelő napot, amit Miklós bácsinak szenteltünk, ugyanúgy elfelejtjük, mint annyi más ígéretünket? Jó lenne, ha nem. Sok itt ma a tanú, akit a Mester haló poraiban újra összegyűjtött: Temesvárról, Szatmárról, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Budapestről. Reméljük, ők majd figyelmeztetnek, ha megint figyelmetlenek lennénk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!