TESZTmozdulatok Temesvárott

2011. 06. 23. 11:20Mozgásban a TESZT – hirdették a szervezõk. Mozgás és mozgalmas fesztivál – mondom én, hiszen az elõadásokon kívül más programok is dúsították a találkozót. Kellemesek és színvonalasak. Elmaradtak ugyan a szakmai elõadások, de beszélgetésekben nem volt hiány.
Kezdjük az elején, mert Balázs Attila megnyitóján már elkezdõdött a közös játék. A direktor háta mögötti átjárható fesztivál-szekrénybõl egy bábu kinyújtotta a kormánykereket, és azt Balázs azonnal át is adta Upor Lászlónak, hogy sikeresen vezesse az elõadások elõtti beavató és az azokat követõ szakmai beszélgetéseket. A budapesti színházi szakember mindvégig lelkiismeretesen faggatta az alkotókat, minden produkció elõtt is, után is. Utóbbiak voltak néha bajban, amikor a dramaturg, a kritikus, a mûfordító jobban elmélyült az adott elõadás elemzésében. Egy rendezõ megsúgta: nem szereti magyarázni az elõadást, az vagy érthetõ, vagy nem. A mûhelymunkáról pláne nem szeret beszélni. „A festõt sem kérdezik, hogyan keveri a festéket, hogy megkapjon valamilyen színt” – berzenkedett, miután hûségesen válaszolt minden okos és kevésbé okos kérdésre. Merthogy a produkciók végén Upor mellett kérdezhettek az újságírók meg az esti óra ellenére ott maradt nézõk is. Mit mondjak? Néha nem volt könnyû dolga sem a vendégnek, sem a mûvészeknek megérteni, mit is akar a kedves kérdezõ. Viszont válaszoltak.
Beszélgetés és vacsora után a színészek zenéltek, énekeltek jókedvvel, tehetséggel. Volt még képzõmûvészi kiállítás és élõ könyvtár. Utóbbi azt jelenti, hogy kölcsönözni lehetett színészt, hogy az valamirõl meséljen az érdeklõdõnek. A fesztivál viszont a színházról szól, lássuk hát a medvét, azaz az elõadásokat.

A tükör mellékhatásai. A TESZT-en bemutatott elõadásokban talán az volt a közös vonás, hogy bár különbözõ formában, más-más színházi nyelven megfogalmazva, de a három alaptémára – születés, élet, halál – építve a mai ember folytonos keresését mutatja meg: keresi a boldogságot, önmagát, az Istent, a megnyugvást.
A produkciók többségében – híven a meghirdetett címhez – nonverbálisan, a tánc, a mozgás „nyelvén” fogalmazódtak meg a kérdések, de persze szöveges produkciók is helyet kaptak Temesváron.
Bevallom, hozzám közelebb állnak azok az elõadások, amelyekben a színészek beszélnek is, nemcsak táncolnak vagy mozognak. Volt azonban a seregszemlén olyan táncszínház is, amely olyannyira teljesre sikerült, hogy már nem is hiányzott a szöveg.
A nyitóelõadás a budapesti TranzDanz táncegyüttes Bankett címû produkciója volt (képünkön). Kovács Gerzson Péter rendezõ nagyon ügyesen elmagyarázta: „elárulta”, hogy Miroslav Krleza-regény ihlette meg, és életérzéseket fogalmazott meg az elõadásban. A baj csak az, hogy az „inspiráció” nem volt elég az ötven perchez, aminek az lett a következménye, hogy az alkotók sok mindent más ritmusban ugyan, de kétszer mondtak el. Húsz percben érdekes lett volna, közel egy órában sok volt. Akkor is, ha az állítólag híres DJ Wondawulf keverte a színpadon a szintén híres DJ Palotai zenéjét. Azt mondták, az elõadás rólunk szól, más szóval elénk tartja azt a bizonyos tükröt. Maradjunk abban, hogy néha megláttuk magunkat valamilyen felületben, amikor éppen nem untuk az ismétléseket.


Lámpással keresett Isten. A temesvári Csiky Gergely Színház két produkcióját mutatta be a TESZT-en. A Koltai M. Gábor rendezte izgalmas, újszerû Ahogy tetszikrõl már beszámoltam az Erdélyi Riport hasábjain.
A Mellékhatások címû stúdió-elõadást (képünkön) a fesztiválon volt alkalmam megnézni. Katona Gábor koreográfus-rendezõ alkotását Woody Allen szövege és a színészi játék mentette meg. Legyünk õszinték: utóbbiak tették élvezetessé. Az elõadás számos vitára adott okot, ami minden produkciónak elõnyére válik. Bizonyára sokkal jobban szerették a Mellékhatásokat azok, akik kedvelik Woody Allen humorát. No meg a bölcsességét. A rendezõ, színész a novelláiban, melyekbõl öszszeállt a szöveg, põrére vetkõzteti az emberek lelkét. Szembesülnek önmagukkal, napi kompromisszumaikkal, a nemi identitásukkal, szexualitásukkal. Szó szerint lámpással keresik Istent, hogy mentse meg õket önmaguktól, depresszióiktól, nyomasztó mindennapjaiktól, rossz házasságuktól, beteljesületlen szerelmüktõl. Az elõadáson látszik, hogy Katona elsõsorban koreográfus, néha ott is erõltette a mozgáselemeket, ahol a szöveg és színészi játék többet hozott volna ezek nélkül. Tokai Andrea, Magyari Etelka, Bandi András Zsolt, László Pecka Péter, Aszalos Géza játéka, szövegértelmezése feledtette a rendezõi ügyetlenségeket.
Ha a shakespeare-i tükröt emlegetjük, bizony ez az elõadás megmutatott minket önmagunknak. Õszintén: szomorú a kép.
Shakespeare két alkalommal is „részt vett” a fesztiválon. A már említett Ahogy tetsziken kívül az Újvidéki Színház mutatta be a Szentivánéji álom címû darabot. Puskás Zoltán rendezõ elõadásai sohasem szokványosak. Merészen kísérletezõ mûvész, aki folyamatosan keresi az új formákat. Ezúttal a tánc nyelvén mesélte el a történetet, hozzáadva saját gondolatiságát. A szenvedélyes tangó, a mesteremberek pattogó, szellemes szteppje, Puck és a tündérek akrobatikus tánca az emberi kapcsolatokról, érzelmekrõl meséltek.
A beszélgetések során felvetõdött, hogy nem lehet követni Shakespeare történetét. Azonban az egyórás produkcióban nem is az alapmû volt a fontos, hanem az a történet, melyet Puskás Zoltán rendezõ és Andrés Mariano Ortega zeneszerzõ akart elmondani szerelemrõl, boldogságról és boldogtalanságról. Ez a történet pedig teljes egész volt. A fergeteges táncok (képünkön), a pompás jelmezek, a sok humor úgy szórakoztatott, mint egy revü, és olyan húrokat pengetett, mint egy dráma. A fejcsóválóknak úgy fogalmaztam, hogy a Puskás rendezte elõadás shakespeare-i volt. Ez volt az a produkció, amely során pillanatig sem hiányzott nekem a szöveg.




Karcos nap. A budapesti Tünet együttes egy évek óta játszott produkcióját hozta Temesvárra. A címe Karc, ami – a román fordításból kiderül – lényegében karcolatot, karcolatokat jelent. Nem tudom, milyen sikerrel játsszák, vagy csak régen készítette Szabó Réka a „szabad ötleteket színészekre és táncosokra”, de ha rajtam múlna, gyorsan levenném a mûsorról. A produkció elõtt filmet néztünk Füstölgõk címmel, nagyon untam. Majd az elõadás… gondoltam reménykedve, de azt is untam. Didaktikus és ócska az egész. Rosszul sikerült bohóctréfák, suta mozdulatok. Elsõre azt hittem, amatõr elõadás, aztán kiderült: mégsem. Hivatásosok. Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék sérteni: zugszínház szaga volt. Mintha olyan színészek, táncosok dolgoznának a színpadon, akik máshol nem kaptak állást, de nem a gazdasági válság tehet errõl. Az elõadás legjobb pillanata: amikor végre kimehettem a terembõl.
Ismét budapesti elõadás következett, ezúttal is magánvállalkozás, de a színvonal nagyban különbözött. A Nézőművészeti Kft. Tasnádi István A fajok eredete címû darabját mutatta be, Dömötör Tamás rendezésében. Szereplõi kétségtelenül a fesztivál sztárjai voltak, nem csak az idén. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thúróczy Szabolcs minden TESZT-en játszanak. Szeretnek Temesvárra jönni, és a temesváriak is szeretik õket. Most is zsúfolásig megtelt a színház nagyterme. Tasnádi darabja az evolúcióról szól, ami nemcsak az emberré válás folyamatát jelenti, hanem az elembertelenedését is. Azt, hogyan szorul valaki a társadalom peremére, meddig mehet el a kompromisszumokban egy mûvész azért, hogy megélhessen. A cselekmény több szálon fut, de nyilvánvaló, hogy a szereplõk ugyanazok, csak más idõsíkban. Burleszk-szituációk, bohóctréfák, élõ tyúk a színpadon, fergeteges játék, móka és kacagás, csak éppen néha, amikor valamelyik szereplõ a szemünkbe mondta a monológját, elszorult a torkom. Ez, kérem szépen, tükör a javából, oda bele az arcunkba vágják, hogy a civilizációs szintünk – morális értelemben – a nullához közelít.

Reflektorok számolva jók. A temesváriak Ahogy tetszik címû elõadását kihagytam, úgyszintén a szabadkai Béres Márta One-Girl Show-ját, melyet Urbán András rendezett, és amelyet a mûvésznõ élete ihletett. Az ok: elõbbit láttam, utóbbi megtekintését az epém akadályozta meg. Szó szerint.
A következõ napon viszont ismét a vártán, pontosabban a színházban voltam. Nagyon vártam az aradiak elõadását, a Kamaraszínház ritkán okoz csalódást. Hát kifogtam a ritka alkalmat. Jean Genet Cselédek címû darabját Radu Dinulescu rendezte. Elképzelése szerint a cselekmény egy transzvesztita szexboltjában zajlik, ahol a kamerával felszerelt kabinban a „cselédek” és a „madámok” szado-mazo játékokkal szórakoznak. Ám az is lehet, hogy nem errõl szól az elõadás, amire a zagyva jelzõ elég enyhe. Szorgosan száma vettem itthoni teendõimet, mert nagyon kellemetlen lett volna elaludni az elsõ sorban.
A délutáni szenvedésért kárpótolt a szabadkai Kosztolányi Dezsõ Színház produkciója. Urbán András Tolnai Ottó költeményeire komponált elõadást A kisinyovi rózsa címmel (képünkön). Szürreális szöveg, képzõmûvészeti kompozíciók, – posztdramatikus színház. Az élményre szerintem a gyönyörûséges a legjobb szó. A rendezés, a színészek játéka, a szép és megrázó képek az élet és halál közötti lebegés fenséges megmutatása. Egyszerre felemelõ és félelemkeltõ, a mit hagyunk itt és mi vár ránk kérdésköre. Életrõl és halálról szól ez a történet, melyben néha a mese, néha a valóság dominál, de mindvégig mélyen bölcsen.
A Cselédek után a színészek megtanítottak, hogy elalvás ellen a reflektorokat kell számolni. Nem biztos recept, de az esetek többségében beválik. Hasznos tanításnak bizonyult ez a Szabadkai Népszínház elõadásán. Ibsen Nóráját adták elõ, Szekeres Csaba rendezésében. A babaházban babaszerû szereplõk élnek, semmi sem valódi, minden csak látszat. Az elõadás is csak látszat színház, híján minden tartalomnak. Eljátsszák Ibsen darabját, talán némi gondolat is felcsillan benne – mármint a hazugságról, Nóra felnõtté válásáról –, de a vontatott, ritmustalan rendezés, a hiteltelen színészi játék arra késztet, hogy bõszen számoljam a reflektorokat, miközben sûrûn nézem az órámat. Nem akar eltelni az egy és háromnegyed óra. Végre itt a vége, csak történik valami jó is.
Ezután kihagyom a záróelõadást, aminek a címe Five for Two, és a toulouse-i Kobez – Centre Memoire du Corps társulat két mûvésze, Döbrei Dénes és Varga Heni jegyzi. Nem kockáztatok, nincs kedvem újra reflektorokat számolni. Állítólag valami jóról maradtam le, de nem baj, a csemege ezután következett: a temesvári társulat koncertje. A színészzenekar játszik, társaik énekelnek, ismét megállapítom: egyik tehetségesebb, mint a másik, ráadásul fiatalok és szépek. Örömzene a színpadon, és öröm a nézõtéren, remek zárása a fesztiválnak.
Utána buli hajnalig, fergetegesebb, mint bármelyik a hét folyamán, mindenki felszabadult és vidám. A meghívottak, mert jól érezték magukat, a házigazdák, mert tudják, érzik, hogy ismét jól sikerült hetet zárnak.
A temesvári fesztivál szervezése ezúttal is kitûnõ volt, mindenre és mindenkire odafigyeltek, mindenki fontosnak érezte magát. Jó volt TESZT-elni egy hétig a Csiky Gergely Színházban.
A felsõ csarnokban volt egy tábla, amelyen lájkolni lehetett az elõadásokat. Hát, kérem szépen, én lájkolom ezt a fesztivált. Kérem a szervezõket, hogy a felemelt hüvelykujj mellé szíveskedjenek a nevemben húzni egy nagy piros vonalat.


Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!