TESZT – változatok a végtelenségre 7.

2015. 06. 02. 23:08

Utolsó nap a TESZT-en. Két előadás, ugyanennyi közönségtalálkozó, aztán a búcsúbuli. Idén is jó volt Temesváron lenni a TESZT-en, ahol a tizennégy előadásból több volt a jó, mint a gyenge, nyolc napig a színházé volt a főszerep, találkoztunk, beszélgettünk, közösséget alkottunk. Mivel idén sem volt verseny, a fesztivál valóban találkozó volt: a színház, a közönség, a színházi emberek találkozója. Mint minden évben idén is a búcsúmondat: Jövőre veletek ugyanitt. Simon Judit fesztiválnaplójának befejező része.

 

Gáló, azaz Gálovits Zoltán a fesztivál művészeti vezetője ül egy sarokban és mosolyog. Ez határozottam a találkozó végét jelzi, ugyanis a fesztivál egyik rejtélye, hogy a nyolc nap alatt Gáló mikor alszik. Ugyanilyen rejtély, hogy mikor pihen Dobre Juli a résztvevők és meghívottak koordinátora, mert akármit is fedjen ez a titulus, Juli mindenhol, mindig ott van, akárcsak Orbán Enikő PR-os. A két lány mindent tud, mosolyogva válaszol a legbugyutább kérdésekre is, és soha nem türelmetlen.

 

 

Két előadás jutott a találkozó utolsó napjára. Délután az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház mutatta be Joel Pommerat: A két Korea újraegyesítése című darabját Radu Alexandru Nica rendezésében (jelenet az előadásból fenti képünkön). Nica a Futőtűz előadást rendezte a temesvári Csiky Gergely Színházban, a nagyszerű produkció nyomán nagy elvárásokkal ültem be a rendhagyó tér nézőterére. A rendezőben nem is csalódtam túl nagyot, de a színészi alakítások finoman fogalmazva is hagytak kívánni valót. A két Korea egyesítése becsapós cím, ugyanis sem a darab, sem az előadás nem a világpolitikáról, hanem a férfi-nő kapcsolatról szól. A jelentek lényegében a szerelem variációi, a férfi és nő közötti csaták, versengések, kibékülések, boldog és boldogtalan pillanatok. A „minitörténetekben” senki nem győz és senki nem veszít, mindig akkor van vége, amikor éppen kiderülne, kinek van igaza. A férfinek szüksége van a nőre és a nőnek a férfira. A nő hajlamosabb a megbocsátásra, sőt nem is mindig túl okos a kapcsolataiban. A férfi az eszére, a nő a szívére hallgat. Mikor már úgy érzem, hogy kicsit hosszúra nyúlt az előadás, s már szinte mindent elmondott a rendező a témáról, Nica a nagyszerű zárójelenettel idézőjelbe teszi az összes szenvedést és szenvelgést, őszinte vagy őszintétlen szerelmet. A végén még az akasztott ember is azt az angol nyelvű nótát dalolja, hogy azt mondja: I’m happy. Hát persze, az élet, a szerelem, az együttlét a rövid boldog pillanatok sokasága, hogy ezek elmúltával újabb boldog pillanatokért szálljon harcba a férfi és nő.

 

Este a temesvári Csiky Gergely Színház és a temesvári Állami Német Színház közös előadásával, a Moliendo caféval zárult a találkozó. Silviu Purcărete rendező a színészek improvizációira építette az előadást (jelenet a darabból alábbi képünkön), melyről már beszámoltam az Erdélyi Riportban.

 

Akkor ezeket írtam és most is fenntartom, noha a fesztiválon látott produkció valamivel ritmustalanabbá sikeredett : „Pucărete előadása úgy mutatja meg térségünk társadalmát, hogy kénytelenek vagyunk magunkra ismerni, megérteni, hogy nem maradhatunk csak nézők, bizony részesei vagyunk ennek az őrült világnak. S nehogy a kívülálló nyugalmával figyeljük a történéseket, szó szerint megkóstoltatja velünk a disznóságokat. Részesei vagyunk mindannyian ha tetszik, ha nem, annak, ami körülöttünk zajlik. Sírhatunk és nevethetünk kedvünkre, képzelhetjük, hogy csak egy kávéra tértünk be, de nem léphetünk ki érintetlenül. Megszűnik a kint és bent, a plexifal csak látszólag választ el, helyet cserélünk folyamatosan. Közös a bűnünk. (...) Az előadásnak nincs szövege, és ha megszólalnak is a színészek – két kivétellel – halandzsa nyelven beszélnek. Mégis a szavak nélküli, vagy ha úgy tetszik a szavakon túli megfogalmazások teljesen érthetőek, nyilvánvalók. Az improvizáció azért sem megfelelő meghatározás, mert a Moliendo Café milliméteres pontossággal kidolgozott előadás. A rendező semmit sem bíz a véletlenre. Minden jelenet egy-egy a legapróbb részletekig kidolgozott miniatúra, amelyből összeáll a hatalmas és megdöbbentő freskó.  Azért is bravúr ez, mert két társulat művészeinek sokban különböző játékstílusát kellett egybehangolni. A színészek nem csak a forgatókönyv kidolgozásában voltak a rendező méltó partnerei, hanem az előadásban is. Nagyszerű alakítások váltják egymást, a szereplők pillanatok alatt átlényegülnek, más-más karaktert mutatnak.

Az előadás slusszpoénja figyelmeztet rá, hogy színházban vagyunk, s mindaz, amit végigéltünk, csak játék. Igaz, vérre megy. Purcărete és a két társulat művészei annyit tesznek, hogy megfogalmazzák a színház lényegét: játszanak. Rendhagyóan, különlegesen, nagyszerűen.”

*

Az elkövetkező hetekben visszatérek a TESZT-re, bővebben értékelve a Manipulációk, a Koldusopera és az Ernelláék Farkaséknál című előadásokat.

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!