TESZT – változatok a végtelenségre 6.

2015. 06. 01. 10:21

A fesztivál népe nagyon várta a Szerb Nemzeti Színház Ivan Iljics halála előadást Tomi Jazenic rendezésében. Két évvel ezelőtt Csehov Sirályát mutatták be a TESZT-en, akik látták máig nem felejtették el a hat órás produkciót. Olyan színházi élményt nyújtott, úgy tudott az orosz író szövegével és azon túl beszélni az alkotásról, a színházról, az emberi viszonyokról, hogy azt hittük ezt nem lehet túlszárnyalni. Lehetett. SIMON JUDIT fesztiválnaplójának hatodik része.

 

 

Lev Tolsztoj: Iván Iljics halála. Kollektív olvasás – írja a műsorfüzet. Mivel rukkolt ismét elő Tomi Jazenic – kérdem magamtól és többiektől, de a válasz csak az előadás után fogalmazódik meg. A négy órás produkció délután ötkor kezdődik és két szünettel öt órát vagyunk a színházban.

A nézőteret átalakították, kisebb lett a játéktér. Fekete ajtók alkotta háttér, fekete padozat, a színpad előterében egy férfi ül a széken, el sem mozdul addig, amíg az előadás után az utolsó néző is elhagyja a színháztermet. A nézőknek kiosztják Tolsztoj novelláját. Magyarul, románul, szerbül és angolul nyomtatták ki és kapcsolták össze csinos kis füzetté. Egy férfi – a folyosói beszélgetésben kiderül, hogy az előadás díszlettervezője – akkurátusan festi fehérre a hátteret és padozatot. A színészek bejönnek, üdvözlik a nézőket, majd felkérnek minket, hogy olvassunk egymásnak. Akik nem ismerik a mellettük ülőt, bemutatkoznak egymásnak, és mindenki fennhangon olvasni kezd. Mellettem kedves budapesti barátnőm ül, amúgy színházi szakember és olvasni kezdi a novellát. Elmondja: utoljára gyermekének olvasott hangosan, de az rég volt, a fia már felnőtt férfi. Közben a fülhallgatóban is elkezd olvasni egy kedves női hang, a barátnőm pedig abbahagyja. A teremben olvasnak tovább, vagy figyelik a székszomszédjuk szavait, nekem pedig magányérzetem támad.

Majd a színészek kezdik el olvasni a szöveget. Ismerem Tolsztoj novelláját, nem egyszer olvastam el otthon, mégis, a szerb művészek előadásában újszerűen hat. Körülnézek, nem értem, mi történik, aztán rájövök:

az előadásnak, a színháznak bennem kell létrejönnie. 

 

 

Átadom magam az előadásnak és hagyom, hogy megtörténjen bennem a színház csodája. A színészek minimális játékkal, fel nem használt díszletek között, állandóan más jelmezben olvassák a novellát. Egymás kezébe adják a mikrofont, sétálnak, leülnek, olvasnak. Közöttük egy fiatal nő kerekes székben, fájdalmasan szépen olvas a beteg Iván Iljics szenvedéseiről. (A fiatal színésznő autóbaleset következtében lett mozgásképtelen). A fiatalember, karjainak felemelésével jelzi a sikert, de a halál közeledtét is. A színészek bensőjében játszódik a csinovnyik drámája, a boldogtalan házassága, a vágy, hogy úgy éljen, ahogy illik, szépen és nyugalomban. Általuk bennem jön létre az előadás, a színház, bennem fogalmazódnak meg a kérdések: hogyan kell élni? Szépen, ahogy illik, vagy szertelenül, de boldogan?

Élet és halál szimfóniája zeng az olvasott szavakban, a csendekben, az agyakban.

 

 

A színpad, a padozat immár fehér, csak a férfi széke körül marad fekete, s Ivan Iljics lassan, rituális mozdulatokkal eljárja haláltáncát.

Ajánlom minden politikusnak, aki közösséget akar építeni,

az Ivan Iljics halála című előadást. Mert a közös olvasás vagy legalábbis az a közös olvasás, amelyre a rendező hívott minket, olyan közös és egyéni élményben részesített, amilyen csak ritka pillanatokban adatik meg a színházban: a közös játék és a közös gondolkodás öröme, egyben a mi egyéni játékunk is, a magunk gondolataival, ha úgy tetszik életünkkel és halálélményünkkel. Amikor a színházi alkotók megbíznak a nézőben, és a néző tudja, hogy rábízhatja magát a művészekre. Megrázó és felemelő előadás, amelynek hatása alól nem lehet szabadulni, mert abban az öt órában megtörtént a varázslat. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!