Szövegszínházi utazás a katarzis felé

2015. 12. 22. 16:27

A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda által szervezett PulzArt3 összművészeti fesztivál gazdag kínálatából talán a legizgalmasabb produkciónak számított a Szerb Nemzeti Színház előadása, az Ivan Iljics halála, Tomi Janežič rendezésében. Idén második alkalommal találkozhattunk a neves szerb rendező színpadi alkotásával. Fám Erika kritikája.

 

Ivan Iljics színészpróbáló szerepében Döbrei Dénes. Várakozástól a katarzisig

 

Tolsztoj kisregényét úgy alkalmazta színpadra Tomi Janežič, hogy nem nyúlt az eredeti szöveghez. Még az előadás előtt, alig belépve a színházba, minden néző kezébe kapta a teljes szövegkönyvet, 60 oldalnyi irodalmat. És elkezdődött. A szerb színház feketébe öltözött színészei, fekete színpadon sorakoztak fel, Ivan Iljics ül középen, mozdulatlanul, csak azt látjuk, hogy a szeme, az arca mozdul néha. Róla szól a történet. Ő csak jelen van, mint ahogyan a szövegben is, a szövegben, amely róla szól, de amelybe nem szólhat bele, ő nem szólal meg, hiszen már halott. Róla beszélnek, ő már múlt idő, csak felidézhető, nem része a történetnek, csak az emlékezésben él, a személyes és a kollektív emlékezés részeként. Az előadás alcíme: kollektív felolvasás. Utalás ez arra, hogy ne számítsunk különösebb színpadi játékra, klasszikus értelemben vett színházi élményre. A színpad egy siratóház hangulatát idézi, feketesége hamar oldódni kezd, a színészek kezükben a szövegkönyvvel elkezdik a felolvasást. Sok érzelemmel olvasnak. A szerb szöveget hallgathatjuk magyarul vagy románul a fülhallgatók segítségével, amelyet a szövegkönyvvel együtt kaptunk. Olvasható a szöveg angolul és magyarul kivetítve, de olvashatjuk a saját példányukból is. A fülhallgatóban hallható hang zavaró, mintha nem tudna olvasni, akadozik, nem professzionális a megoldás. Sokan lemondanak erről a fölösleges terhelésről és maradnak a hasonlóképpen kényelmetlen megoldáslehetőségekkel vagy egyszerűen csak hallgatjuk a szerb színészek szavainak zenéjét.

 

Szövegkörnyezet

A kicsit zavarban levő nézőket egyszer csak megszólítják a színészek, hogy most nekünk kell folytatni a felolvasást. Szokatlan pillanat. A néző ritkán kap feladatokat színházi előadások alatt. Most azonban a szomszédunk felé kell fordulnunk, bemutatkozhatunk, ha netán ismeretlen vagy csak távoli ismerős ülne mellettünk és kikeressük a kezünkben lévő kisregényből a bejelölt 8 oldalnyi szöveget, amit felváltva egymásnak olvasunk fel. És elindul a felolvasó-gépezet, a teljes nézőtér moraja lengi be a színpadon tovább olvasó színészek hangját, amely egyre erősödik. Meghitt pillanat. Kicsit megfeledkezünk a hely kötelezettségeiről és akárcsak a színészek tőlünk, mi is megkérdezzük magunktól, mikor is olvastak fel nekünk utoljára, csak nekünk. Jó érzés hallgatni a szöveget, ilyen közelről. Aztán elcsendesedik a terem lassan, közben a színészek közül néhányan átöltöztek, egészen feltűnő, színes ruhákba, a 60-as évek divatjának erős színeit és ruhadarabjait látjuk mind a férfi, mind a női színészeken. Az élet színei ezek, bár a színészek nagyon óvatosan, félve lépkednek, a halottasház hangulata a mozdulatokban, az arcokon megmarad.

Négy óra alatt fehérbe borul a fekete színpadkép   Fotó: Henning János

 

Átfestve, átminősülve

Nemcsak a színészek jelmeze változik, lazítva a fekete szín uralmának feszességét, de megjelenik egy különleges figura a színpadon, már az első negyedórában. Úgy tűnik mintha színpadi munkás lenne, aki a technikai részletekért felelős, azonban lassan állandó szereplője lesz a színpadnak. Egy vödör fehér festékkel és egy meszelővel araszol a színpadon és lassú, már-már rituálészerű mozdulatokkal meszeli le a fekete háttérfalat. Négy órán keresztül tart ez a művelet, milliméterenként takarja be a felületet, majd lassan a padló is sorra kerül, végül fehérbe borul a fekete színpad. (Janežič korábbi sepsiszentgyörgyön bemutatott előadásában is találkozthattunk egy a meszelés, az átfestés monumentalista gesztusával, amely egyszerre hétköznapi és rituálészerű.) Átminősül a halál. Feketéből fehérbe fordul. De azért halál marad. Lassan már csak Ivan Iljics marad feketébe öltözve. És közben telik az idő. Nagy dolgok nem történnek a színpadon, néha megszólal egy-egy klasszikus zenedarab a háttérben, egyik széktől, a másik székig sétának a színészek, a halottas ház hangulata marad, olvasnak és olvasnak. Érzelmi kitöréseiket legfennebb néhány nehéz arcmuzdulat, könny jelzi. Olvasnak. Lassan visszatérnek az élet színei a színpadra, a hangulat azonban marad. Az elsiratás hangulata uralkodik.

 

Én még élek

Kiemelt és megrősített mondata a Janežič-előadásnak az a kijelentés, amely része a kisregénynek, amelyet nemcsak a színpadon  tolószékes színésznő szájába adott: Én még élek. Ő halott, de én még élek. Mintha végig visszhangozná az egész előadást ez a majdnem tőmondat. Mi is élünk. A néző is él. Még ha végig is szenvedi kicsit az elődást, mert bizony ez a színház, nem az a színház, amihez szokva vagyunk, nem az elvásársainknak megfelelő. Élünk. És itt töltjük a drága időnket, várjuk, hogy történjen valami ebben az előadásban. Négy óra hosszat nem történik semmi, illetve  a minimalizmus jegyében van egy-egy momentum, amikor hirtelen megváltozik a felolvasás, a lassú séták monotóniája megtörik: néha cukorkát dobnak a színészek a közönség felé vagy egészen közel jönnek és a nézők kezébe nyomják, vagy hirtelen leszalad néhány színész a színpadról és átölel valakit a közönség közül. Keresik a kapcsolatot. Hiszen mindannyian élünk. Még élünk. Nagyon fontos kiegészítése az Én élek tőmondatnak a még időhatározó. Erre a mégre épül voltaképpen az előadás. Még ki kell várni egy felvonást. Még van egy, két, három óra, amit ki kell bírni. Még van 25 oldal a kisregényből, amit nem olvastak fel. Még bírom. Még maradok kicsit. Még kíváncsi vagyok. Még hátravan valamennyi az életemből. Még megélhetem. Az előadás végére a nézők több mint harmada feladta és hazament. Komoly erőpróba volt mindenképp a nézők számára, mert szokatlan helyzetbe kerültünk, nem kaptunk látványt, illetve minimális, visszafogott volt, amit kaptunk, mozgásból, színészi mutatványból. Annál többet kaptunk jelenlétből, apró kis jelekből, amikre oda kellett figyelni, kis gesztusokból, együttérzésből. A színpadon mindenki hozta egy kicsit a magánéletét is, mintha a saját mindennapjaikba engedtek volna betekinteni, semmi megjátszott, eljátszott, egyszerűen csak részvét és részvétel. Részvét felénk, önmaguk felé, a mindenkori Ivan Iljics felé és részt vétel az életben, amely sok türelmet és kivárást igényel.

 

Az újjászületés három perce

Roland Barthes a Szerző halála című írását azzal fejezi be, hogy: “az olvasó születésének ára, a szerző halála.” A négy órás Janežič-produkció alatt kétszeresen is megtapasztalhattunk a néző halálának lehetségességét, közeliségét. Egyrészt Ivan Iljics halálát úgy mutatta be a Szerb Nemzeti Színház, hogy folyton eszünkbe juttata a saját halálunk valószínűségét, amelyhez nap mint nap, minden cselekvésünkkel, ezzel a színházi előadással is közelebb kerülünk. Másrészt négy órán keresztül úgy éreztük, mintha ez az előadás nem nekünk szólna, talán rólunk szól, de erről sem lehettünk teljesen meggyőződve. Mi magunk is úgy ülhettük végig a türelmet próbáló felolvasást, mint Ivan Iljics, a székhez bilincselve erre az időre, természetesen jóval több szabadsággal, hiszen felolvashattunk a mellettünk ülőnek, kimehettünk szünetre, miközben Ivan Iljics folytonosan csak ült a széken. Majdnem meghaltunk Ivan Iljiccsel együtt, majdnem feladtuk a várakozást, majdnem reménytelenül maradtunk, hogy ez az előadás csak ennyit akart, semmi többet, egy közös felolvasás részesei lehettünk. Ha szemfülesek voltunk, akkor sikerült találkozni a színészek alacsony hullámhosszon közvetített szemjátékával, könnyeikkel, majdnem csalódottak maradtunk. Sokunkban ott derengett az érzés, hogy ehhez az előadáshoz aligha van szükség nézőre, a színészek munkája is mintha hiábavaló lenne, mintha üresjárat lenne ez a négy óra, hogy az egész csak egy rendezői koncepció alátámasztását szolgálja, valami elméleti tézist akarhat igazolni a rendező, a néző pedig a kísérleti nyúl, vagy még az sem, esetleg nincs is szükség ránk. Azonban azok, akik kivárták az előadás végét, megérthették, hogy ez a négy óra csupán előkészítése volt, annak az utolsó három percnek, amelyet Ivan Iljics (Döbrei Dénes) halál és születésközeli mozdulatai, haláltánca, születés-tánca, élet-tánca jelentett, amely olyan erővel hatott, szavak nélkül, csupán a mozdulatok nyelvén közvetítve, hogy magunkon éreztük szárnyalás-közeliségét. Bár egyetlen lépést sem tett Ivan Iljics, nem emelkedett fel teljesen, de a szabadság és az életigenlés olyan felemelkedett, fennséges pillanatai születtek meg ott és akkor, amelyek a négy órás várakozás nélkül nem jöhettek volna létre, és ami nagyon közel vitt a katarzis élményéhez, egy olyan színházi előadás segítségével, amelyről hiányzott minden cicoma, hiányoztak a látványelemek, minden, amihez szokva vagyunk a színházban. Színház volt ez is, egy újraértelmezett színház, a jelenlét színháza. Ahol sem a színész, sem a szerző, sem a néző nem hal meg. Még barthesi értelemben sem, hanem újjászületik, ha nyitott marad egész a végéig.

 

Az előadásról 2015 júniusában a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó alkalmával is írtunk. Simon Judit akkori kritikáját itt olvashatják.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!