Színház kultúrharc idején

2015. 03. 25. 14:42

Az ember, ügyes-bajos dolgai okán, vagy csak ellenőrizendő, hogy még mindig fess-e este a pesti nő, időnként elvetődik a nemzet fővárosába, és ha arra jár, akár színházba is mehet. Ilyen alkalomra állítottunk össze egy Mohácsi - Alföldi – Pintér menüsort, javarészt repertoárszínházon tengődő, határon kívül rekedt ínyenceknek. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Közhelyszámba megy: a viszálykodás messze nem árt a teljesítménynek, sőt valódi doppingként hat, főleg az ostromolt várak védőire. A tételt bizonyítandó, elég néhány mondatban visszaemlékezni a Magyarországon gyakran használt kultúrharc kifejezés eredettörténetére. Elsőként Bismarck kancellár indított kulturkampf-ot a jól szervezett német katolikus kisebbség befolyását letörendő, várakozásaival ellentétes eredménnyel: a katolikusok még jobban megerősödve megalakították a Centrum Pártot, mellyel később a Vaskancellár kénytelen volt kiegyezni.
Viszont művész legyen a talpán, aki képes háborús időkben, tiszta szándékkal valóban ihletett, önazonos alkotásokat létrehozni, főleg ha annyira érzékeny terepen működik, mint a színház. Egyrészről végtelenül káros, ha elkezd mai értelemben politizálni, ezzel szemben kutya kötelessége vizsgálni égetően fontos társadalmi viták gócpontjait, még akkor is, ha azokat kifejezetten alantas politikai érdekek tartanak gyulladásban.
Mindezt csak azért hozom fel, mert talán ezen az alapon erőltethető kapcsolat a legfrissebb budapesti színház-túrámon megtekintett – egyébként teljesen önkényesen választott -három előadás között.
 

Hol madár-, hol békaperspektíva

 

fotó: Gordon Eszter

 

Az Örkény Színház E föld befogad, avagy számodra hely című, a Mohácsi testvérek és Kovács Márton által jegyzett, tavaly októberben bemutatott előadása mondhatni hirtelen felindulásból született. Történt ugyanis, hogy 2014 januárjában, a kormány által „az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek (…) nemzettudatot erősítő céllal történő feldolgozására” pár hónappal korábban létrehozott Veritas Történetkutató Intézet vezetője, Szakály Sándor professzor, a magyarországi zsidó holokauszt első tömeges atrocitásának tekinthető 1941. augusztusi kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás előzményeit, tehát az állampolgársággal nem rendelkező zsidók kitoloncolását, idegenrendészeti eljárásnak titulálta. A nagy felháborodást keltő kijelentés jól illeszkedik abba az erősen vitatható, a kormányzat által viszont leplezetlenül propagált történelemszemléletbe, mely szerint a magyar zsidóság jelentős veszteségeket csak a német megszállás 1944. március 19-i kezdete után kellett elszenvedjen, igazolva ezzel Horthy büszkén hangoztatott antiszemitizmusát, a numerus clausust illetve a zsidótörvényeket.
Az előadás nyíltan ezzel a felelősséghárító szemlélettel megy szembe, hiszen az alkotók már a színlapon kerek perec állást foglalnak: „1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több mint húszezer zsidót hajszoltak a halálba. Magyarok. Nem németek, magyarok. Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt olvasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.”
 

Fentiek alapján az a nézőaspiráns, aki nem ismeri a Mohácsi testvérek eddigi életművét, azt is gondolhatná, a jegy áráért cserébe a színészek az előadás szünetmentes, majd két és fél órája alatt brutális csűrdöngölőt járnak a gonosz történelmi idiotizmus Szakály-féle iskolapéldáján,

de szerencsére nem ez történik, ezek a fiúk egyszerű adok-kapoknál néhány osztállyal magasabban fociznak. Az E föld befogad, avagy számodra hely érzékeny, első osztályú színház, amely szélesen merít a zsidó-magyar együttélés, gyilkos-áldozat, felelősség vállalása illetve hárítása problémakörből, és csak néhány, szerencsére nem központi helyre pozícionált mondatnál válik némileg didaktikussá.
Az előadás nem követ hagyományos dramaturgiát, a folyton színpadon lévő zenészek által kísért, egymáshoz illesztett jelenetei hol madár-, hol békaperspektívából, hol pedig (ilyet is csak a színház tud) egyszerre mindkettőből vizsgálják az 1941-es eseményeket, illetve a zsidó-magyar viszonyt úgy általában.
A madárperspektíva a történelmet és az annak értelmezéséhez kapcsolódó, sokszor megválaszolatlan kérdéseket viszi vászonra. Rögtön az első jelenetben Gyabronka József, talán mint szomszéd, azzal ront be a Bíró Kriszta és Gálffi László által formált, sábeszre készülő zsidó családhoz, hogy még az éjjel deportálják a magyarokat, akikre biztos halál vár. Ezek persze sajnálkoznak, értetlenkednek, de mintha nem akarnának az események útjába állni. Aztán kiderül, hogy nem a magyarokat, hanem a zsidókat viszik, akik csak azért nem magyarok, mert nincsen róla papírjuk. Kellemetlen helyzet, de ha már menni kell, a varrógép ugye maradhat, a régi barátság emlékére… Aztán ezen a vonalon maradva egy másik jelenetben apát, anyát, gyermeket (Kocsis Pál, Takács Nóra Diána és Némedi Árpád) látunk a sír szélén, az apa a gödröt ássa, a kivégzőosztag pedig szerencsétlenkedik, nehezen akar elsülni a fegyver, de a végén azért csak sírba kerül a család. A jelenet átfordul aztán álomba, az apából előbb belügyminiszter lesz, akinek Gálffi játssza Árpád nevű szolgáját, aztán Gállfi lesz a miniszter, Kocsis a szolga, végül pedig Kocsis az „ellenkormányzó” és Gálffi a belügyminiszter, ügyesen elveszejtve a közönséget a felelőst kereső történelmi ki-kicsodában. A gyönyörűen szerkesztett katyvaszból aztán szépen kirajzolódik Horthy alakja, aki bár büszke antiszemita, a gyakorlati intézkedésekkel kapcsolatban mégis tanácstalan, és szegénykének, a később Hitlerré változó, ősmagyar Attila szelleme is csak Merániai János híres mondatát parafrazálja: A zsidókat megölni nem kell félnetek jó lesz… Horthy végül eltűnik a sírban, melyet az álomhurok elején ásott az apa, egy hatalmas kabátnál fogva rántják bele, miközben kiabál: nagy rám a kabát, nagy rám a kabát.
A másik vonal családi történet: a Kleinből „szabadon magyarosított” Hamvaskürtiék (Kerekes Éva és Debreczeny Csaba) teljesen asszimilálódott zsidó család, akiknek „már csak az hiányzik, hogy úgy legyenek zsidók, hogy zsidók legyenek”. Szívük szerint tudomást sem vennének a külvilág egyre irracionálisabb eseményeiről, csakhogy lévén a szakajtott részekről valók, a visszacsatolással akad némi gondjuk az állampolgársággal, ami a negyvenes években rejt némi veszélyt. Az előadás második jelenetében ismerjük meg őket, Péter fiúk érkezik haza újdonsült szerelmével, aki „szélsőjobbikos”, és egy apró félreértés folytán a fiúról is azt hiszi, hogy „íjász”.
Végül, mint említettem, az előadás két perspektívája keveredik, látjuk a lányt főnökei által alattomosan megalázva a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság alkalmazottjaként, ahol – az egyik kérelmező gond nélkül löki félre a hívásról lekésett előző sorszámot birtokló hit- és sorstársát. A talán legmegrázóbb jelenetben Kleinné találkozik a gyűjtőtáborban régi szerelmével (szintén Gállfi), aki időközben a másik oldalra került: elrejtett családi ékszert keresve hajt végre intim motozást az internált nőkön. A régi érzelmek felemlegetéséből, a sérelmek sorolásán át (a nő négy napja nem evett, a férfinek a rossz kávétól fáj a gyomra) jutnak el a motozás aktusáig, mely ilyen felvezetéssel tökéletes esszenciája az egész előadásnak.
A család, a szemtanú nehéz szerepét inkább gyávaságból vállaló családfő kivételével a kivégző osztag elé kerül, még a hajdani „kurvára magyar” lány is inkább immáron férjével halna, mint szerelmük hajnalán oly sokszor a sezlonyon.
Mondhatjuk, a személyes történetet elnyeli a történelem, zárásul azzal együtt tűnik el a díszlet formálta hatalmas tölcsérben.

 

A bőrünkre megy a játék 

 

fotó: Dömölky Dániel

 

Aki követte az elmúlt évek eseményeit, tudhatja, Alföldi Róbert nem puszta szereplő a kultúrharcban, hanem mondhatni ikon. Mint ahogy a Víg sem egyszerű színház, hanem a Nemzeti elvesztése után stratégiai ponton elhelyezett mentsvár, ami olyan ágyúkkal lőtt az utóbbi években, mint az Alföldi rendezte Danton halála, vagy éppen Bodó Viktor Revizor-ja, melyekkel a Heti Választól kiérdemelte a „kampányszínház” nemesi rangot. Ennek fényében az, hogy Alföldi Julius Caesar-t rendezett a Vígben – Stohl Andrással, László Zsolttal – a színház világán jelentősen túlmutató aktus. Ez megkerülhetetlen tény, viszont nem biztos, hogy segít az előadás pontos értelmezésében, engem például kifejezetten hátráltatott. Ha Alföldi kultúrharcos ikonsága oldaláról vizsgálom a dolgot, akkor a darabválasztást, illetve a színpadravitel dekonstruktív módját is hajlamos vagyok úgy értelmezni, mint egy elefántcsonttoronyba szinte önként elvonult varázsló némileg öntetszelgő gesztusát: az egész struktúra földöntúlian intellektuális, mellőz minden emberi érzelmet, az alkotó bosszantóan elérhetetlen távolságban marad tőlem, a nézőtől.
Egészen addig nincs is kedvem túllépni ezen, amíg (jóval az előadás után) meg nem fejtem El Kazovszkij a színpad szélén lesben álló, néha az egész színpadképet eluraló kutyáit. Pedig a képlet messze nem bonyolult. Elég felütni a Wikipédiát, amely a művész ars poétikájáról azt mondja: az alkotásoknak semmi közük a művész életéhez, a szerző ismerete nélkül is meg kell állják a helyüket. Ugyanitt a transzszexualitását nyíltan vállaló orosz származású magyar festő-grafikus-díszlettervezőről azt is megtudjuk, hogy erősen stilizált magánmitológiájának középpontjában maga az ember állt, akit végtelenül tisztelt. Egy interjúban a 2008-ban elhunyt El Kazovszkij elmondja, a kutyákra önarcképként tekint. Összeállt, ugye?

Alföldi a maga extravagáns módján végig jelzi: itt vagyok (vagy legalábbis az a művészet, amit magaménak vallok), vállalom a felelősséget, de most ne rám figyelj, használd az agyadat, mert ebből a kátyúból másképp nem keveredsz ki.


A kátyú pedig maga a dráma, amely Forgách András és Fekete Ádám végzős dramaturg-hallgató újrafordításában mellőz minden nyelvi bravúrt, unalomig érthetőségre törekszik.
A történetet talán ismerjük: a köztársaság intézményrendszerét lebontó Caesar (Hegedűs D. Géza) királlyá készül koronáztatni magát, mire szenátorok egy csoportja, Marcus Brutus (László Zsolt) és Cassius (Hevér Gábor) vezetésével meggyilkolják. Az eredmény polgárháború: az egyik oldalon Brutus és Cassius egymással is viszálykodó köztársaságpárti serege, a másikon pedig Caesar kegyeltje Antonius (Stohl András) és annak hátán felkapaszkodó Octavius (Varjú Kálmán). Az eredmény: Philippinél Cassiust megölik, Brutus öngyilkos lesz, Octavius pedig elindul a teljhatalom felé.
Alföldi, bár tudjuk, képes lenne rá, szinte semmit sem hajlandó tenni azért, hogy a figyelmet fenntartsa. Legfeljebb annyit, hogy hol halványabban, hol hangsúlyosabban jelzi, a bőrünkre megy a játék. Az alap, hogy sehol egy nyomorult tóga, ezek a rómaiak öltönyben járnak. Caesar kedvence, Antonius, először sportruhában jelenik meg, jóllehet indokoltan (hisz a történelem szerint is futva vitte a Lupercalia fesztiválon Caesarnak a királyságot jelentő diadémot), de az értő pesti közönség mégsem lehet biztos benne, hogy nem footsal edzésre készül. A kopott pólós, pocakos Caesar ha nem is focit, de Forma 1-et néz. Brutus és Antonius gyászbeszédeit a színpadra állított tévéken nézi a cigiző, sört vedelő nép, fotelben ülve jut el a zsarnok szidásától a zsarnok gyilkosainak szidásáig. Itt kicsit illiberális demokráciáznak is, ami szerintem felesleges, értjük miről van szó, hisz Antonius kilép a tévéből (a készülékek ezután is maradnak a színpadon), már a Vígszínház közönségét győzködi. A philippi csatában unalmasan és egyre fáradtabban futkosó, figyelmet taszító köztársaságpártiaktól sem nehéz eljutni a mai magyar tök(él)etlen ellenzékig. Az Antoniust egy mozdulattal félretoló Octavius pedig annyira öltönyös, nyegle és jólfésült, mintha most nyírt volna ki lecsúszott arisztokrata barátaival vagy háromezer fácánt Csehországban.
A hangsúly viszont nem ezeken a vásárian egyszerű párhuzamokon van, hanem a hatalmas térben magukra hagyott, egymással szemben álló, szinte mozdulatlan emberek párbeszédein. Nem is a szövegen, hanem a mondandón. Illetve magán a történeten, annak logikáján: mi mit követ, miből mi következik. Ez az előadás egy percig sem élvezhető. Brutális tréning, mely a színházi teret kizárólag arra használja, hogy végiggondoltasson velünk egy bizonyos szcenáriót. Az a fajta kegyetlenség, amivel Alföldi él, csak egyetlen esetben megbocsátható: ha elhisszük, Caesar megállíthatatlanul nyúl a talán fel sem kínált diadémért.

 

Az Élet már nem is dizájnerdrog

 

fotó: Pintér Béla és Társulata

 

Fenti két előadáshoz képest Pintér Béla és Társulata Bárkibármikor-ja habkönnyű szórakozást ígér: puszta emberi sorsok sírva-nevetős, nevetve-síros színházba csomagolva. Pintérék egyébként egészen érdekesen illeszkednek, az iromány integritását biztosítani hivatott kultúrharcos logikámba. Függetlenek, de nem úgy. A függetleneket ugyanis ma „nemzeti művészetileg” meg kell vetni, a pénzüket pedig évről-évre csökkenteni kell, hogy jusson helyettük Edda koncertre a miniszteri keretből. A függetlenek ezért jellemzően éppen szűnnek meg (Szputnyik), látványosan szorosabbra húzzák az övet (Krétakör) vagy művészi révületbe ringatva halnak éhen. Mindeközben Pintérék viszonylag jól elvannak, no nem a hatalmas dotáció okán. Lehetne nekik is sokkal jobb, de az előadásaik – mint most is az Átriumban – kőszínházi árak felett is hasítanak, pótszéket sem könnyű szerezni. Megérdemelt siker, iszonyat munka van abban, hogy ez a szépen kidolgozott, saját nyelvét beszélő világocska ilyen körülmények között is prosperál. Az mondjuk, sokat segít, hogy egy előadáshoz – jelen esetben például – elég egy kék függöny, egy fotel és öt, mondjuk nem akármilyen, színész. Na jó, van élő zenekar is.
Előző bemutatójuk a Titkaink nagyot tarolt. Abban volt közélet is, ügynök téma, ebben a mostaniban nincs semmi ilyesmi. Csak Élet és Remény. Ezek első ránézésre dizájnerdrogok, amiket egy hajléktalan pár fogyaszt előszeretettel, már ha tudnak rá pénzt szerezni. A Pintér Béla formálta olcsó öltönyös Árpád az előadás elején, jófajta kispolgári attitűdből le is teremti őket ezért. Aztán hamar kiderül, hogy van neki egy mozgássérült fia, Krisztián (Friedenthal Zoltán), akit egyedül nevel, meg egy anyukája (Csákányi Eszter), aki az evést konzekvensen csipegetésnek nevezi, és rögtön ott tartunk, hogy az Élet már nem is dizájnerdrog, vagy ha az, nem mindig úgy hat, ahogy mi szeretnénk. Krisztiánnak van barátnője, Rita (Szamosi Zsófia), akit éppen készül eljegyezni, na ez is remény, ami elvileg kellemesebb az azonos nevű kemikáliánál, legalábbis szegény Árpádnak ez egyetlen öröm az ürömben. Csakhogy Krisztiánnak van egy gyógytornásza, Natasa (Roszik Hella), aki első ránézésre szintén remény, de aztán inkább bonyodalom, szóval erősen hasonlít az eredetileg műtrágyaként funkcionáló anyagra.

Az egyik helyszín a Bárkibármikor, egy presszó, ami viszont talán megkérdőjelezhetetlenül maga az élet, amiben ugye tényleg bárki, bármikor.

Hogy mit és hogyan, azt tényleg mondják el a Pintér Béláék, már ha elmennek hozzájuk oda az Átriumba a Margit körúton, ami az előadásban az emlékeim szerint Morbid körút. Én azt mondom, érdemes.
Sőt, ha azt gondolják, határon belül ragadt testvéreinknél, odaát Rántotthúsországban minden rendben van, és a színháznak nem maradt más, csak az élet nagy alapkérdései, akkor még azt is megkockáztatom: a három közül csak oda érdemes.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!