Szilveszteri utazás a közelmúltba

2016. 01. 05. 17:52

Az óesztendő utolsó estéjén a szó szoros értelmében szórakozott a közönség a váradi színházban. A Szigligeti Társulat vidám, zenés időutazással búcsúzott 2015-től, de a sikert tekintve bizonyára tavasszal is telt házakkal játszhatják majd a Boldogság Expressz címet viselő produkciót, amely feltehetően más városokba is befut majd. Simon Judit kritikája.

 

Már azt jó volt látni, hogy zsúfolásig megtelt a gyönyörű terem, pótszékek szükségeltettek, hogy mindenki beférjen, aki a színházban akarta eltölteni az elmúlt év utolsó óráit. Bevallom, kicsit szkeptikusan ültem le a helyemre, miután gondosan levettem a szék támlájáról az évek óta elmaradhatatlan mézeskalácsot. Pénzbe és sok munkába kerülhet a színháziaknak, hogy megvegyék, és minden ülőhelyre felragasszák az édességet.  Ülök és várom, hogy kezdődjön az előadás, megnézem, biztos lezártam-e a telefonomat, örömmel veszem tudomásul, hogy a hölgyek és urak elegánsak és jókedvűek. Jó érzés ez, az elmúlt év közös depressziói után.

Megszólal a hangszóró, időutazásra hívnak, vissza a közelmúltba, a 60-as, 70-es évekbe. Tartok a nosztalgiázástól, mert noha fiatal voltam, a rendszert, amiben éltem, utáltam akkor is. Nemhogy most, felnőtt fejjel, sokkal több információval. Nos, az előadás nagy bravúrja, hogy

semmi rózsaszín nem került a palettára,

a humor, a paródia, a karikírozás játszotta a főszerepet.

A dalok, a jelenetek mintegy idézőjelbe kerültek, amint a korabeli divat is. Dicséret a díszlet- és jelmeztervezőnek, aki sok humorral idézte meg a korszakot. Az aranyozott lépcsősor, a trapéznadrág, a hosszú haj, a miniszoknya – egyik pompa, a többi tiltott „nyugati métely”, amit mi, itt határ mentén a tévében néztünk és irigyeltünk. Néztük például a Táncdalfesztivál, amikor szurkoltunk egyik vagy másik előadónak, dalnak, miközben a dicső szovjet csapatok karöltve a nem kevésbé dicső baráti országok hadseregeivel – mínusz Románia – éppen lerohanták a szabadság levegőjébe beleszippantó Csehszlovákiát. Bosszankodtunk, hogy rossz volt a szilveszteri kabaré a magyar tévében, és másnap újra megnéztük, hogy mérgelődhessünk még egy sort.

Szabadságérzetet kölcsönöztek a slágerek, sőt, még a mindmáig ismerős reklámok is. Az előadásban ellenállhatatlan a bontott csirke hirdetések vissza-visszatérése.

Budapest volt a szocialista táboron belül, számunkra a fény városa, mert este is kivilágították a kirakatokat – nálunk meg egyre sötétebb lett kint és bent egyaránt.

A táncdalfesztivállal ki lehet engedni a gőzt, lehetett szidni bizalommal, és hangosan azt, ami, aki nem tetszett.

Mégis boldogan, nevetve énekeltük újra a – a bevallom sokszor elfeledett – nótákat, mert ott volt az idézőjel, és ettől minden nagyon vicces lett.

Jó volt nézni és nevetni a Metropol paródián, Gedeon bácsin (Hajdu Géza ezúttal is ellenállhatatlan), nevetséges, ahogy akkoriban harcoltunk a világbékéért, dalokkal, mások fegyverrel. Üvöltve lehetett kérdezni, ki ölte meg Kennedyt, de azt még suttogva sem, hová vitték a szomszédot a kékszemű fiúk.

Az előadásnak volt egy szívfacsaróan szép pillanata, amikor eltűnt az idézőjel, el a korszakhoz kötődő rossz emlékek és maradt a szépség: Csíky Ibolya elénekelte Az ifjú W. újabb szenvedései című musicalből a Ha még egyszer láthatnálak kedvesem kezdetű dalt, a Metropol együttes egyik legszebb nótáját. A művésznő fiatalkori önmagával énekelt. A korabeli felvételt Boross Zoltán készítette a román televízió magyar adásának. Külön csemege, hogy az akkori tévés is ott ült a teremben. Ekkor Csíky Ibolyával az elment szeretteinkre, szerelmeinkre gondoltunk az év utolsó óráiban. Kellett ez a pillanat a sok vidámság közepette. Olyan, mint megállni és emlékezni.

Aztán száguldottunk tovább az expresszen boldogan, mert nevetni mindig jó, és együtt énekelni a színészekkel különösen. A nagyszerű zenészeknek is köszönhetően remekül szóltak a dalok és jókat lehetett nevetni a néha teljesen blőd slágerszövegeken.

Mézga család? Megvan ugye, mindenkinek? A váradi produkcióban is remek perceket szereztek nekünk.

Nem fogytunk ki a tapsból, a jókedvből. Nem nosztalgiázás volt ez, hanem szellemes felidézése a kornak, amikor minden este a magyar televízió egyetlen csatornáját néztük, és másnap mindenki arról beszélt. Benne volt ebben kis irigység is, hogy bizony néhány kilométerrel odébb sokkal jobb élni. És láthatóan jobb volt. Gulyás íze, Amo szappan illata volt a romániaihoz képest elviselhetőbb rendszernek. Az előadás áthallásai a jelenre, bizonyára csak a véletlen műve.

Fotók: Szigligei Színház

 

Az viszont nem véletlen, hogy nem említem az előadás hibáit, a szövegkönyv esetlenségeit, mert mindenért kárpótoltak a színészek. A kidolgozott jelenetek és dalok, a tempó, amivel váltottak, a számos figura, akiknek a bőrébe bújtak külön-külön és együttvéve is remek színpadi teljesítmény. Dehogy zavart, hogy három szálon indult a produkció, és csak egyet varrtak el, azt is inkább fércelték, az sem érdekel, hogy többször lett vége, legalább tovább tartott. Mert még néztem volna a szellemes, önfeledt, játékot.

Szórakoztató, jóleső előadás a Boldogság Expressz, ha nem is mindig boldogságos emlékeket idéz, de mindenképpen öröm végignézni. Mert ez az előadás nekem arról is szólt, hogy múlt és közelmúlt vicces is lehet. Attól függ, honnan nézzük.

 

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Boldogság Expressz

zenés időutazás

 

Rendező: Harsányi Sulyom László

Dramaturg: Zsigó Anna

Művészeti tanácsadó: Nemlaha György

Koreográfus: Dimény Levente

Díszlet, jelmez: Florina Bellinda Vasilatos

Zenei vezető: Székely István



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!