Szabadság, árengedmény nélkül

2016. 10. 22. 21:24

Kortárs francia drámával nyitott évadot a nagyváradi Szigligeti Színház Szigligeti Társulata. Joel Pommerat szinte mindig a jelenkorral foglalkozó darabjait saját társulata számára írja, ami nem akadályozta abban, hogy szert tegyen a világhírre. Az én kis hűtőkamrám című drámáját Forgách András fordításában Theodor Cristian Popescu állította színpadra. Simon Judit kritikája.

Dobos Imre és Tóth Tünde

 

A francia sztárszerző darabja játszódhatna bárhol, Franciaországban, Romániában, Dél-Amerikában, mindegy. Az emberi természet éppoly „globális”, akár az üzletláncok. Pommerat darabja a közösségen belüli bonyolult viszonyokat, érzelmeket tárgyalja. Elvileg bárhol lehetne ez a közösség, de valahogy mifelénk jellemzőbb, ami történik.

A hatalom és az alávetettség, a demokrácia és a szabadság értelmezésének drámája Az én kis hűtőkamrám, és ezen belül a színház hatása az egyénre és a társadalomra.

Egyén, társadalom, szabadság, diktatúra, jóság, szeretet, agresszió, halál és nem utolsó sorban a színház – a szövegben elrejtett kulcsszavak.

Amikor az áruház gyűlölt tulajdonosa az alkalmazottakra testálja vagyonát, az addig alárendeltek, parancsot teljesítők szabaddá lesznek. Nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal, s a demokrácia csak addig működik közöttük, ameddig megjelennek az önös érdekek. A tulajdon, a vagyon felelősségét nem tudják, és nem akarják vállalni. Csupán annyira képesek, hogy mint eddig is, kihasználják a náluk gyengébbnek véltet. Könnyebb lenni, mint élni, könnyebb áthárítani a sikertelenségek felelősségét, könnyebb megfelelni, mint elvárni, azt tenni, amit mondanak, mint dönteni önmagunkról, felelősséget vállalni magunkért és másokért.

A szabadságnak is ára van: a döntés.

Estelle-t (Tóth Tünde), a mindenest, mindig és mindenki kihasználja. A nő, akit sportból ver naponta a rendőr férje, aki kíváncsi az embertársaira, aki szeretettel és megértéssel próbál viszonyulni mindenkihez a környezetében, együgyűnek, szinte betegnek tűnik abban a közösségben, melynek tagjai fásultan élik napjaikat, és később is, amikor felelősség helyett önigazolnak.

Estelle – magyarul Eszter – perzsa vagy héber ószövetségi név. Egyes Biblia értelmezők szerint életfeladata az áldozatvállalás. Tele van szeretettel, érzékeny, empatikus, amit a környezete gyengeségnek vél, és ezért kihasználják. Néha próbál küzdeni a sorsa ellen, de végül mindig elfogadja az áldozat szerepet. Nehezen birkózik meg a csalódásokkal, elfojtja szenvedélyeit. Szintén a névmagyarázathoz tartozik, hogy a művészetekben képes kiteljesedni, ebben oldódik fel zárkózottsága, bontakozik az egyénisége.

Lényegében Az én kis hűtőkamrám főszereplője Istent keresi. A zárdában, az utcán, a hűtőkamrában, embertársai között, mindenhol. Látni akarja „jól látni”, ami körülötte történik.

Az asszony az egyetlen, aki a tulajdonossal is megértő, amint társait sem ítéli el, amiért kihasználják, megalázzák. A szabadság szele nem csak a hatalmat, de az emberséget is elsöpörte. Lassan, de biztosan embertelenednek el a volt alkalmazottak, amikor tudatosul bennük, hogy immár ők a hatalom birtokosai.

A halálos beteg Brocq (Kardos M. Róbert) gyűlöli a családját, a vagyonát az alkalmazottakra íratja, egy kérése van csupán: évente emlékezzenek meg róla.

Estelle színdarabbal akarja megidézni a férfi emlékét, mert a színház megtanít „jól látni”, magunkat és másokat.

Színházat alkotni nehéz feladat, figyelni kell, átértelmezni a realitást, szeretni az embereket, közösséget alkotni. Kevesen képesek erre, kevesen mernek szabad akaratukból „jól látni”.

Az asszony számtalan fiútestvére is „problémás”. Öccse (Kocsis Gyula) agresszív, hatalmaskodó, akár diktátor is lehetne. Estelle ellentéte vagy talán alteregója. A megaláztatások agresszívvá, majdhogynem kegyetlenné teszik, az Isten utáni vágy elfojtja, s mintegy szereteté nemesíti a gyűlöletet.

Estelle a színházban véli megtalálni a demiurgoszt, az alkotót. Brocq is az előadástól várja a megváltást. Talán nem hal meg, ha előadják a színdarabot. Az előadás nem készül el, az asszony eltűnik, nincs megváltás.

Theodor Cristian Popescu korszerű előadásában az egyik alkalmazott (Jerovszky Tímea) (hangszalagról) meséli a történetet. A minimalista, de funkcionális díszletek, éles, fehér fények, a beszűrődő, idegtépő zenefoszlányok akár egy film közelképei. A jelmezek domináns színe a szürke, mintegy hangsúlyozva a karakterek lelki színtelenségét. A szereplők bábu-, vagy éppen gépszerű mozgása, a pantomim az önállóság, az önálló gondolatok hiányát jelzi.

Az előadást filmszerűen váltakozó jelenetek alkotják. Szinte minden jelenet egy-egy kérdést fogalmaz meg. A rendező egyikre sem helyez nagyobb hangsúlyt, nem keresett középpontot, ami köré építse az előadást. Ezért az első részben néha szétesőnek tűnik, megjelennek üresjáratok, lanyhul az előadás tempója. A második részben viszont, ahogy felgyorsulnak az események, úgy válik egyre tempósabbá az előadás, ritmusosabbak a jelenetek. Izgalmas, ahogyan színház szerepét érzékelteti, ahogy megmutatja, a különböző viszonyulásokat a színjátszáshoz, ahogy élet – halál kérdésévé emeli az eladás létrejöttét.

Popescu előadása mégis egységes és megrázó. Ez nagymértékben köszönhető a színészi játéknak. Mindegyik szereplő külön karakter, a maga világával, a játék mégis egységes. Tóth Tünde ezúttal is kiváló, amint Kardos, Kocsis, Dimény, Ababi, Dobos is, de felsorolhatnánk az egész szereposztást. Ritkán látni olyan előadást, amelyben minden szerep ennyire jól kidolgozott és minden alakítás ennyire érvényes lenne.

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Joel Pommerat: Az én is hűtőkamrám

Fordító: Forgách András

Rendező: Theodor Cristian Popescu

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu.

Zeneszerző: Sebastian Androne.

Koreográfus: Andreea Belu.

Szereplők: Tóth Tünde, Dimény Levente, Kocsis Gyula, Firtos Edit, Dobos Imre, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Ababi Csilla, Jerovszky Tímea, Kovács Enikő, Szabó Eduárd, Pitz Melinda, Gajai Ágnes, Csatlós Lóránt, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente.

 

Ötven év a színpadon

Ünnep volt a színházban. Dobos Imre színművészt ünnepelte a közönség és a kollégái. Cibi, ahogyan a hozzá közelállók szólítják fél évszázada él a világot jelentő deszkákon. Huszonkét évet Sepsiszentgyörgyön, huszonnyolcat Nagyváradon, de utóbbiban még korántsem zárult le a pályája.

Dobos Imre nemcsak nagyszerű színész, hanem folyamatosan megújulni képes művész. Örömmel dolgoznak vele a fiatal rendezők, mert minden színházi formára nyitott, kihívásnak tekinti a korszerű előadásokat. Drámában és komédiában, klasszikus és kortárs szerzők műveinek előadásában legmagasabb színvonalú alakításokkal örvendezteti meg a közönséget.

Az én kis hűtőkamrám bemutatója után köszöntötték színházi létének 50. évfordulóját. B. Piroska Klára az egykori és Hajdu Géza a jelenlegi kolléga méltatta Dobos Imrét, akinek Czvikker Katalin főigazgató adta át a Szigligeti gyűrűt. A kitüntetésnek minősülő ékszert azok a művészek vehetik át, akik félszáz évig szolgálták a „színház isteneit”.

Dobos Imre átveszi Czvikker Katalintól a Szigligeti gyűrűt    Fotók: Fülöp-Crisan Oliver



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!