Óraműpontos Koldusopera Temesváron

2015. 06. 28. 13:54

John Gay szatirikus művét 1728-ban mutatták be Londonban. Két évszázaddal később, 1928-ban került színpadra Bertold Brecht azonos című zenés komédiája, amely sokkal inkább kanonizálódott, mint az alapmű. Közel kilenc évtizeddel később, 2015-ben, Temesváron megszületett a Mladenović–Góli féle változat, és amint Brecht Koldusoperája csak Kurt Weill zenéjével teljes, a temesvári produkciónak is szerves része Irena Popović  muzsikája. Simon Judit kritikája.

 

 

Kokan Mladenović szerb rendező Brecht darabja helyett Gay művét tekinti alapnak, amelyre ráépítette a maga és stábja szövegét, illetve a Csiky Gergely Színház művészeinek ötleteit.

A Koldusopera társadalomszatíra szegényekről és gazdagokról, a felkapaszkodottakról, a lecsúszottakról, a régi nincstelenekről és az újgazdagokról, a megvesztegetésről – divatos szóval: korrupcióról –, a nepotizmusról, és persze mese a szerelemről, no meg az érzelmeket kihasználó gazember, mégis ellenállhatatlan szépfiúról. Szól továbbá az előadás a színházról és színészmesterségről, valamint a mindennapi szerepjátékokról. Mert a színház a mindenkori társadalom megmutatója, és amint a színészek a színpadon, a társadalom tagjai is különböző szerepeket öltenek magukra, hogy éljenek, túléljenek, megfeleljenek, elfogadtassanak.

 

Megkomponált improvizációk

A történetet mindenki ismeri, a temesvári alkotók is elmesélik. Romantikáznak is kicsit, mert nem elég a társadalmi freskó, minden előadásban kell a szerelemes szál. Mert tetszik tudni, a közönség azt várja el színháztól, hogy szórakoztasson, és szép történeteket mutasson be, lehetőleg szép ruhákban, pompás díszletek között. Egy ilyen hűséges néző névvel vállalt búcsúlevelét fel is olvassák a színészek az előadásban.

Ritka az a néző, aki azért megy színházba, hogy saját nyomorúságával szembesüljön, a színház viszont csak akkor ér valamit, ha ezt megmutatja. Temesváron a Koldusopera színház a színházban, komédia, de akár dokudráma is lehetne ez a fergeteges produkció.

Azzal kezdődik, hogy a színészek lázadoznak, mert nincs pénz jelmezekre, díszletekre, előadásra, fizetésre, egyáltalán semmire sincs pénz, ha kultúráról van szó. Csakhogy a színészet nem csupán mesterség, hanem hivatás is, úgyhogy a méltatlankodó társulat mégis bevállalja, hogy játsszon. Azt veszik fel, amiket a jelmeztárban találnak, és azzal rendezik be a színpadot, ami a raktárban van. A jelmez- és díszlettervező nagyszerű elképezése nyomán pillepalackból lesz a ragyogó csillár, székekből a börtön, abroncsból a szoknya, és amikor éppen esküvő van, a fehér kelme dominál. Sokatmondóak a nincstelenek és újgazdagok ruhái, az üres színpadra bevitt díszletelemek és kellékek, például az okostelefon, mint státusszimbólum.

Az első pillanatokban már kiderül, jól ki van találva, remekül meg van komponálva ez az improvizációnak tűnő előadás. Tempója, ritmusa van, remek átkötések a „civilből” az „előadásba”, mintha éppen ott és akkor jönnének az ötletek. És micsoda ötletek.

 

 

Dráma és komédia egyensúlya

A rendező Szerbiából érkezett, az Európai Unióba készülő országból, jól ismeri hát az átmeneti időszakok kórságait, és mivel művelt és okos – ez hamar kiderül az előadásból – pontosan érti azt, ami nálunk zajlik. Ismeri az emberi természetet és mert a színház csak akkor igaz, ha igazat szól az emberekről, Mladenović nagyon jó színházat csinál.

A színészek „kibeszélnek” az előadásból, összekacsintanak a nézőkkel, egyazon vizeken evezünk, tudjuk, miről van szó. Újságcikkeket olvasnak fel korrupcióról, arról, ahogyan egyesek meggazdagodtak, arról, hogy hány fiatal nő – közöttük egyetemisták, frissdiplomások – árulják magukat némi pénz, jobb élet reményében. A szegénység sok mindenre rákényszerít, az éhség nagy úr. Mladenović és alkotótársai – akár Gay és Brecht – az előadásban az elesettekkel, a kitaszítottakkal, a gyengékkel szolidarizálnak, és közben – nem mellékesen – megmutatják az emberi természet és rendszer működését.  

Sajátos színházi nyelven megfogalmazott társadalomszatíra ez is, amelyben jelen van az elidegenítés, de sokkal direktebben szól, a harsány humor mindig a jó ízlés kereteiben marad. A dalok ugyanazt a szerepet töltik be, mint Brechtnél a songok, drámai tartalommal és zenével. Egyensúlyba kerül így a dráma és a komédia, az előadás mulattató, eleget kell tenni a szórakoztatás feladatának (is). A társadalomban játszott szerepeink ugyanis hol drámaiak, hol komikusak. A színész hol köztiszteletben álló polgár, hol nyomorult koldus, hol szerelmes lány, hol prostituált, amit éppen a jelenetben játszott szerepe megkíván. A legyünk önmagunk felszólítás szinte teljesíthetetlen feladat, hiszen ki mondja meg, kik és milyenek vagyunk.

Az előadás nagyszerűsége a rendezés mellett a színészek fergeteges játéka. Mladenović és a koreográfus szédületes tempót diktál, és játék attól válik élvezetessé, hogy mindegyik művész óraműpontossággal vált, és kidolgozottan alakítja a mesterségbeli tudást és tehetséget igénylő karaktereket.

Az előadás alatt fulladoztam a nevetéstől, hogy aztán a vastaps után kénytelen legyek elgondolkodni a látottakon, főleg az elhangzott dalok szövegein.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!