„Nincsen semmiféle szent művészet”

2015. 04. 17. 13:00

Zavarba ejtő, sűrű taps fogadja a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében az előadásra érkező közönséget. A színpad szélén alföldi betyárviseletbe öltözött idős színész hosszas meghajlását bámulhatjuk. Igen, megtörtént a felismerés, ez a kiinduló pozíció egy elmúlt színházi kor hangulatának megidézéséhez. Ahogyan Keresztes Sándor ősz, copfba font hajával, mozdulatlanul, lehajtott fővel áll előttünk, az őszinte megnyilvánulás érezhetővé válik, de a gesztussal mégis mintha a színész kiszolgáltatottságának utolsó stádiumait lépné meg. Szabó Réka kritikája.

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház #hattyúdal Csehov után

rendező: Sinkó Ferenc, rendezőasszisztens, dramaturg: Vajna Noémi ,díszlettervező: Carmencita Brojboiu, jelmeztervező: Bocskai Gyopár, zene: bodoki-halmen kata, videó: Török Tihamér, speciális effektek: Borsos Levente

 

 

A megkonstruált múlt erőteljesen kifejeződik a színpadképben is. Miniatűr díszlet a színpad közepén, poros, ósdi, van benne tükör, faragott, mintás szekrény, asztal, ócska rádió, minden darab szanaszét szórva. Egy múltbeli előadás végére érkeztünk. A produkció szerves részévé vált tapsrendet megzavarja a műszakos csapat érkezése, lebontják a színpadot, fúrnak, porszívóznak, tréfálkoznak. Várunk. Pár perc múlva már a fehér balettszőnyeg látható csak, egy kvázi üres tér. Egyértelmű a felhívás, újra kell értelmezni a színházi hagyományteremtés fogalmát.

 

 

Az öregedés dimenziói 

 

 

A #hattyúdal című produkciójával ( #, azaz hashtag a közösségi médiák ismert karaktere: kulcsszavakat jelölnek és tesznek linkelhetővé vele, amire kattintva az összes olyan bejegyzés megtekinthető lesz, ami egy bizonyos, hashtaggel ellátott szó köré íródott) a kolozsvári magyar színház határozottan kiáll az alternatív színházi formák mellett, valamint támogatja beépülésüket a kőszínházi diskurzusba. Klasszikus szövegre, Csehov Hattyúdal című egyfelvonásos színművére alapozva született meg a produkció. Az eredeti műben az alaphelyzetet egy 68 éves komikus és egy súgó párbeszéde adja a színházban, késő este, előadás után. Sinkó Ferenc rendező, koreográfus ezt az alaphelyzetet továbbgondolja, és az öregséget emeli központi problémává. Csehov párbeszédei mellé szaknyelvet tartalmazó vendégszövegeket illesztettek (dramaturg: Vajna Noémi), mely az öregedést többdimenziós, többtényezős életfolyamatként ismerteti, melynek kialakításában és kimenetelében érvényesül a biológiai, pszichológiai és szociológiai meghatározottság. Az a gondolat sem mellékes itt, hogy az öregedés imázsa kultúrafüggő, minősége, tartalma kihívásokkal való küzdelem eredménye. Ez a küzdelem erőteljesen megmutatkozik Keresztes Sándor játékában. Öreg színész, ünnepelt vén komikus, ugyanakkor egy hétköznapi idős férfi, öreg test, férfiasságában vesztésre álló fél, akit női kezek taszítanak vissza testi-lelki korlátai közé. A színpadi hatást a testek párbeszédei keltik, a szerep, a megformált alak érzései külső megnyilatkozási formákkal, testi jelekkel lesznek észlelhetők. Ez a jelenség úgy válik a színpadon teátrálissá, hogy bármennyire is a valós életből fakadó gesztusvilág tárul elénk, ez a világ mégis szervezett, megkomponált megnyilvánulásokon alapszik. Az őszinte testbeszéd legtöbb esetben a komikussal keveredik, Keresztes őszinte öniróniája, groteszk testjátéka zavarba hozza a nézőt. A felismerés egyöntetűen megszületik: saját magányunkon, tabuinkon, elszigeteltségünkön, merevségünkön nevetünk.

 

 

Az idejemúlt és a kortárs összecsapása

 

 

Szereplők: Keresztes Sándor, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Ötvös Kinga, valamint Csíszér József Gábor, ifj. Csíszér József, Deák Attila, Erdős Endre, Fábián Mihály, Györffy Zsolt, Hunyadi Melinda, Kerekes Zsolt, Molnár Tibor, Oprea Éva, Platz János

 

 

A testtel való identitásjáték az előadás egyik eszköze. Látunk hatásos technikai bravúrokat: a színpadi csöndben és sötétségben hirtelen kigyúlnak a reflektorok apró csillagai, ijesztő mozgásba kezdenek a sötét térben. Az ismét bekövetkező csendben a színész léptei válnak hallhatóvá, majd megszólal egy hang, mintha előadás előtti bemelegítésre készülne. Egy pillanatra az üres tér, a szavakon túli világ válik költészetté, melyben testet ölt a zene. A bizonytalan hangokból letisztult dallamok születnek. Ötvös Kinga operaáriába kezd, háttal, majd kézen állva énekel a közönségnek, tiltakozva az elavult operajátszás ellen. A klasszikus dallamokat folyamatosan gépzene váltja föl. Az idejétmúlt és a kortárs folyamatos összecsapásából végül kibontakozik a Hattyúdal szövege, melyet Keresztes Sándor zavarba ejtően magáévá tett. Interjúhelyzetbe torkollik az előadás, az erőszakos rádióriporterek megállás nélkül kérdezik a pályája vége fele járó sikeres színészt a színházi múltjáról. Játékában annyira realisztikussá válik a szituáció, hogy egy pillanatra felsejlik a kérdés: vajon a saját szerepeiből építi a választ, vagy ez maga a csehovi szöveg? A kérdésre a választ a súgó adja meg, aki a háta mögött diktálja a szövegkönyv tartalmát. Keresztes Csehov 68 éves színész-szereplőjének monológjaiból meríti a válaszokat. A befogadó dolga eldönteni, hogy a klasszikus szöveget maszkként veszi magára, vagy pedig valóságosan is elérkezett a színészi felismerés, amely szerint „nincsen semmiféle szent művészet.” A színész „rab, mások kedvtelésének játékszere, bohóc, mókacsináló.”
Nem véletlenül #hattyúdal az előadás címe. A megfelelő színházi formák keresése sosem ér véget, sőt, még csak ezután indul útjára. Keresztes Sándor részvétele egy fiatal, kortárs színházi kifejezési formákat kereső alkotócsapatban egy újabb bátorító igent sugall. Megerősít bennünket a hitben, hogy Sinkó kísérleti színháza egy lehetséges irány a valóság megfogalmazására, egy lehetséges tér a jelenlegi társadalmi struktúrák kifejeződéséhez.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!