Kétnyelvű, digitális Caragiale

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház szilveszteri előadásként tűzte műsorra I. L. Caragiale Az elveszett levél darabját, Zakariás Zalán rendezésében: klasszikus darab modern technikai eszközökkel dúsítva, öntömjénező politikusokkal, részeg állampolgárral, megalomániával és paranoiával. Miklóssi Szabó István kritikája.

Torz tükörben mutatja a kisváros politikai életét (és nemcsak), egyaránt használva a román és magyar nyelvet. ªtefan Tipãtescu szerepét Kónya-Ütő Bence, a társulat tavaly szerződtetett fiatal színésze játssza magabiztosan. Karakterében elegyíti a fiatal, karizmatikus prefektust, aki alaposan kihasználja a digitális világ lehetőségeit a népszerűsítésre (beszélgetései során vászonra vetíti ki a profi fényképész által készített képeit, melyek gőgöt, üres magabiztosságot sugároznak), és a karrierista, immorális politikust. Úgy ugrál, ahogy azt felülről diktálják, a pokolba kívánja azt a bizonyos levelet, melyet nem a gyöngéd érzelmek, hanem a nemiség végett fogalmazott. Beszéde nem mentes a durva jelzőktől, melyek beleillenek az előadásba. Zaharia Trahanache (Szakács László) mit sem törődik azzal, hogy a levelet feleségének írták. – Véletlen – vallja, nyilvánvalóan azért, mert komolyan vétele veszélyeztetné politikai karrierjét. Szakács László a mindentudó politikust jelenít meg. Állandóan telefonál (még élő tévéközvetítésben is), románul beszél, szlenget használ, és valahogy mindig kézben tartja a szálakat. Felesége ájulásaira ügyet sem vet, tudja, színlelés; azért ragaszkodik Zoe Trahanachéhoz (Claudia Ardelean), mert használ karrierjének. Zoe kissé hisztis, csicsás nőként jelenik meg. Ruhatára fontos eleme a cicanadrág, a nyolc centi magas sarkú cipő, az erős smink, a feltupírozott haj, az élénk színek. Hisztériái kellőképpen irányítottak, a jóképű prefektussal való kapcsolata csakis a politikai sikerek érdekében született, bizonyítja ezt az, hogy mikor megjelenik Agamemnon Dandanache (Nemes Levente), azonnal felkínálja magát neki.

Tragikomikus figurák Nemes Levente egyfajta hospodárként, fanariótaként jelenik meg az előadásban. Enyhén szenilis, öntelt, szelídséget színlel, holott erőszakos, igényli a tömjénezést, megalomániás, mindezt ruházata is tükrözi: értékes bunda, szőrmesapka. Rá se ránt Zoé közeledésére, arra panaszkodik: kénytelen volt fővárosi mandátumát, helyét elhagyni, vidéken választatni meg magát, mert a fővárosban kitúrták, holott náluk családi hagyomány a képviselőség. Õ az, aki kitúrja a Kárpátok Harsonája ügyvéd főszerkesztőjét a képviselői státusból. Nae Caþavencu főszerkesztőt Pálffy Tibor játssza. Kisvárosi intellektuel, ravasz, olcsón nem megvásárolható, a levélért képviselői széket követel. Haja divatosan borzos, kissé hosszú, pápaszemet talán az okosság képzete miatt visel. „Abszolúte” – hangoztatja lépten-nyomon kedvenc szavát, még akkor is, ha a kontextus azt nem követeli meg. Öreg róka már, tudja, hogy az a bizonyos levél nem csupán egy szőlőskertet ér (a prefektus kezdeti ajánlata), hiszen képviselőként jóval nagyobb vagyonra tehet szert. Módszere a hallgatás: nem kér, hanem megvárja, míg Zoe felajánlja az ominózus állást. Itt derül ki, valójában mekkora Zoe hatalma. A „szerelmes” levelet a részeg polgártól (Szekrényes László) kapta, aki az utcán találta.
Szekrényes szerepe meglehetősen összetett, a néző nem tudja eldönteni, komolyan veszi-e magát vagy sem. Öltözéke a csavargót, a hajléktalant idézi, aki egy üveg itallal nejlonzacskójában céltalanul kódorog a városban, politikusokhoz kopogtat be, hogy a közelgő választásokon kire szavazzon. Az előadás részeg polgára nem keresi a maga igazát, talán nincs is neki, ahogy mondani szokták, a választásokra már rég leosztották a zsetonokat, a gond csak az, hogy nem neki. Ez a polgár mindenből kimarad, talán nem is akar semmibe beleavatkozni, mert tudja: szava semmit sem ér, szavazata is alig valamit. Szöges ellentéte Ghiþã Pristanda rendőrnek (Diószegi Attila), aki állandóan ügyeskedik, velejéig korrupt. Információival kezében tartja a politikusokat, rossz motorbiciklin menőzik, Skype-on jelentkezik be, végtelenül gyáva, alattomos, hízelgő. Ugyanerre a kaptafára húzták Tache Farfuridit (Erdei Gábor) és Iordache Brînzovenescut (Márton Lóránt), a párt hű katonáit, akiknek mindegy, van-e árulás vagy nincs, csak részük legyen bennük. A két figura tragikomikus: a tömegnek bölcsnek mutatják magukat, míg a színfalak mögött olcsó kellékei a politikának.

Színház élő adásban Az előadás második felvonása ugyancsak „aktualizáltan” kezdődik. Televíziós műsor részesei vagyunk, ahol mindenki összevissza beszél. A nagy nemzeti érzületek emlegetésén át a modern (ködös) megoldásokig minden jelen van. A kamera hektikusan közvetíti a beszélgetést. Ismerős helyzet: elegendő napjaink politikai műsoraira gondolni. A reklámszünetben összeölelkeznek, egymást támogatják a látványosan veszekedő, semmitmondó politikusok. Lényeg a marketing, az sem baj, ha a kínált termék kusza, homályos, értéktelen, valójában meg sem fogható. Az előadás vége is napjaink politikai képeit juttatja a néző eszébe: a tömeg lelkesen tapsolja a megválasztott, érdemtelen hazafit, aki bárgyúan mosolyog, ígérget, lelkesen pózol, hamis nagyság képét próbálja mutatni.

Mindenki tudja: a változás elmarad, be sem következik, de ehhez tapsolni, ha nem is kötelező, ajánlott.

Zakariás Zalán előadása fiatalos, dinamikus, torz tükre a politikai életnek, a kis és nagy embereknek egyaránt. Merész megoldásai (román és magyar nyelv használata, webkamera, internet, kivetítő, közhelyes káromkodások, olykor groteszk ruházat stb.) a XXI. századba hozzák át Caragiale darabját, melyen lehet nevetni, lehet káromkodni, elmélkedni, szomorkodni. Mi a humor lényege, ha nem a fontos dolgok könnyűvé tétele? Ilyképpen el lehet viselni azt a torz, groteszk világot, melyben mindannyiunknak része van. A rendező érdeme: úgy tud mutatni, hogy közben nem ítél, a nézőkre bízza a konklúziókat. Közhely, de igaz: ez a darab örök érvényű marad. Ha már így van, legalább nevetni lehessen rajta. Kis- vagy nagyváros: a játék egyre megy.