Jó volna a test játékát nézni

2015. 03. 29. 15:39

„Nagyon durva előadás lesz” – ez a hír terjedt a marosvásárhelyi Nemzeti Színház legújabb bemutatója előtt, amelyre érezhető izgalommal készültek az elszánt színházba járók. Volt alapja a nézői kíváncsiságnak-elvárásnak: Bartis Attila regénye, A nyugalom, amelyet Radu Afrim vitt színpadra, az elmúlt években kultuszszöveggé vált nem csak magyar nyelvterületen, hanem a román olvasók körében is. Parászka Boróka kritikája.

 

 

Olyan mű ez, ami a rendszerváltás, a közelmúlt személyes, interiorizált szintjére, a történelem erotikájába, pornográfiájába visz. Radu Afrim erős vizualitásra, az abszurd-groteszk elemek provokatív használatára építő színháza a prózai mű fontos rétegeit dramatizálhatja, teheti plasztikussá – gondolhatták sokan.

 

Mit bír a struktúra?

 

Ahhoz azonban, hogy a Nyugalom dramatizálása „durva” – értsd következetes, radikális, esszenciális lehessen – nagyon sok szempontnak kellett volna teljesülnie. A regényszerkezet – ahogyan ezt a kritika több rendben megjegyezte – rendkívül szerteágazó, néhol következetlen, így drámai „összefoglalásra”, „átültetésre” vállalkozni eleve lehetetlen. Szükségszerűen vesznek el a dramatizálással fontos témák, momentumok, dönteni kell arról, mit bír meg a drámai struktúra és mit nem.
A marosvásárhelyi színházi verzió radikálisan leegyszerűsítette a prózai tartalmat, a történelmi dimenzió szinte teljesen eltűnt (ami maradt, az nehezen értelmezhető, felszíni fejtés), és kibomlott egy lélektani viszonyokkal operáló moralitás-játék. Tekintélyelvű komor előadás, bár erről a túljátszott, aránytévesztett börleszk jelenetek igyekeznek elterelni a figyelmet. (Galló Ernő mind a négy komikus eszközét végigszenvedhetjük most is – majdnem minden marosvásárhelyi produkcióban nevethetünk azon, hogy alacsony, hajlékony, gyerekhangja is van, és tarfejű.)
A családját karrierjének, szakmai, női vágyainak feláldozó zsarnok anya (B. Fülöp Erzsébet) és a vele szimbiózisban élő, felszabadulni képtelen fiú (Bányai Kelemen Barna) drámáját követhetjük. Az ödipális alapképlet folyományait sorjázza az előadás. Felbukkan az anya-rivális, szexuális hatalomgyakorló domina, akitől lehetetlen szabadulni (Berekméri Katalin), az egyéni és családi anamnézisek miatt beteljesülni képtelen friss szerelem (Kis Bora), a bukásra ítélt női sors (Nagy Dorottya), és a saját illúzióival vigasztalódó áldozati női identitás (Biluska Annamária).

 

Hiányzó testdráma

 

Ebből a perspektívából nézve ez a produkció annak a prezentációja, mire képesek a nők, és mivé lesznek a nők, mint tettesek és áldozatok. B. Fülöp Erzsébet, Kis Bora, Berekméri Katalin és Nagy Dorottya rendkívüli munkával, energiával viszi színpadra a rájuk bízott karaktereket. B. Fülöp Erzsébet a nemiségébe még kapaszkodó és a magát öregségébe belevető nő arcait hozza: előbbit szuggesztíven, pontosan. Utóbbit első megjelenéséhez képest radikális váltással, de kissé sematikusan. A díva hitelesen, de kevés tartalommal csoszogós-vesekötős öregasszonnyá aszik. Az hiányzik ebből az átalakulásból, ami az egész, erotikával gazdagon operáló előadásból hiányzik: a test drámája. A csoszogás, a kéz-láb reszketés, a fej ingása tünet, a múló test története ezen jelek mögött van, és B. Fülöp Erzsébet alakításából ez nem érthető meg. Berekméri Katalin szintén a korral játszik: hol a végzet asszonya, hol a sírból visszakacsintó madame, vagy kamaszlány – bravúrosan, másodpercek alatt alakul. De mi végre? – a testi történések nem érnek össze, a testek látványa nem válik a színházi látvány-tartalom részévé. Egy mozzanat az, amikor ez teljesül: Kis Bora mozgás etűdje hozza ezt, abban a jelenetben, amikor a beteljesületlen vágy dinamikáját szemlélteti. Megrázó, dramaturgiailag pontos, hatásos-látványos, érzékeny epizód ez.
A test nélküli erotika színháza a marosvásárhelyi Nyugalom előadás, amelynek jelenetei – bármekkora erőbedobással dolgoznak is a színészek – szétesnének, ha nem adna súlyt, mélységet, keretet Bányai Kelemen Barna játéka mindennek. Bányai nem alakul át olyan meghökkentő módon, mint a körülötte lévő nők, mégis visszafogott, letisztult eszközeiből, villanásaiból komplex folyamatok bomlanak ki.

Sok-sok, a történetvezetéshez (egyrészt a regényhez, másrészt a dramatizált változathoz köthető) tisztázatlanság rendeződik általa: ki-kit és hogyan tart fogva, mit jelent a megfosztottság, mit a szabadság, honnan jönnek, mivé lesznek az indulatok? – ezeken a kérdéseken vezet végig Bányai Kelemen Barna.

 

Elvesző utalások

 

Nagyban hozzájárul a regényadaptáció veszteség-minimalizálásához ez az érett színjátszás, mégis van néhány olyan tétel, amely ezzel a teljesítménnyel együtt sem számolható el. Bartis Attila regénye, mint már említettük, rendszerváltás regény, továbbá 1956-os regény, és a Kádár-korszak regénye is. Ezeket a rétegeket lehetetlen kivonni ebből a történetből. Radu Afrim produkciója mégis megkísérli. 1956 eltűnik, a Kádár-korszakról említés történik ugyan, de a groteszk pártfunkcionárius epizódszerepén, a diktatúra emlegetésén kívül semmi más nem utal arra, hogy itt az önmaga által működtetett önkény termeli ki a karaktereket, akik aztán ösztöneikben élik meg és gyakorolják a szabadságvesztést-hiányt. (Hacsak nem elégszünk meg Kádár-kori utalásként egy kis piros hordozható televízióval és egy kiöregedett hűtőszekrénnyel.)
A rendkívül rafinált díszletterv több osztatú játékteret teremt, amelynek közepén egy vizesárokkal körbekerített sziget áll. Polgári szobabelsőt, konyhát, hálót látunk, minden rohad, penészedik, a bútorokat belepi a moha. Ha a történelmi dimenziót színpadi eszközökkel értelmezné ez az előadás, akkor akár azt is mondhatnánk: a málló polgári miliőt látjuk magunk előtt. A regénybeli lakást lopott színházi kellékekkel-díszletekkel rendezik be, ez azonban nem olvasható le Afrim színpadáról – kimarad a színház a színházban alaptéma. (Bár az előadás egy, a színházról szóló monológgal kezdődik, az Anya pedig egyiptomi fejdísszel jön be az első jelenetben, ez a teatralitás azonban elszivárog, nem kerül a helyére). Így minden spekulatívvá lesz, kicsit olyan ez a díszlet, mintha a Karib tenger kalózai című filmből koppintották volna Davy Jones elsüllyedt hajóját a marosvásárhelyi színpadra. Tipikus példája ez az előadás annak, hogyan lehet az ún. román látványszínház ürügy, tartalom-pótlék, a megúszás eszköze.

 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat Bartis Attila: A nyugalom Rendező: Radu Afrim Díszlet: Adrian Damian Jelmez: Márton Erika Rendezőasszisztens: Berekméri Katalin

ANDOR: Bányai Kelemen Barna ANYA: B. Fülöp Erzsébet ESZTER: Kiss Bora JORDÁN ÉVA: Berekméri Katalin REBEKA: Nagy Dorottya JOLIKA: Biluska Annamária TOVÁBBI SZEREPLŐK: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter

 

Moralitás játék

 

Azonban a legnagyobb veszteség, amivel adós marad ez a produkció, nem formai, nem dramaturgiai, hanem tartalmi. A Bartis-regény legsúlyosabb dilemmáját lehetne rendezni egy jó színpadi adaptációval, ha kellően mélyre fúr a dramatizálás. Mi működteti a személyes szinten megélt-elszenvedett-kiszolgált diktatúrát? Mi a szabadságvesztés, milyen bűn-vétek-hübrisz vezet ehhez? Bartis erre moralizáló választ ad „az ölének bármit megbocsát az ember, de a szívkamrák sokkal kényesebbek a csiklónál, gondoltam. Ha gaz lepi be a pitvart, előbb-utóbb szarrá megy az önbecsülés” – olvassa anyja fejére (csiklójára-szívkamrájára) fia, Andor. „El se képzeled, hogy a farkának mennyi mindent megbocsát az ember” – olvassa Andor fejére a domina Jordán. Ide térnénk vissza? A szexualitás és bűn összekapcsolásához? Az ösztön-erkölcs szembeállításához? A történelemmel az a baj – használjunk a mai politikában ismert és használt szófordulatot –, hogy „elkúrják”? A nő csikló vagy szívkamra, a férfi farok vagy ész: dönteni kell? Bartis Attila, Radu Afrim válasza erre az, hogy igen. Így lesz ez az előadás klasszikus moralitás játék, és ezért távozik a felszabadulásra vágyó néző ugyanolyan szorongva, frusztrálva, mint ahogyan beült a nézőtérre. Jó volna már (Freud után nyolcvan, a szexuális forradalom után ötven évvel) hallani a mondatot: a nő csikló és szívkamra, a férfi farok és ész. Jó volna a látványszínházban a látvány, a test játékát nézni, követni.

Jó volna igazán durva: radikális, tabukat nem ismerő, mélyre vivő előadást látni.

A marosvásárhelyi társulat nagyon sok munkával, ötlettel, bátorsággal, energiával erre törekedett, de még nem érte el ezt a célt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!