Játssz Wittgensteint, eurós bankjegyet!

2015. 11. 14. 11:14

Nem álltak kötélnek a színészek, amikor arra kértem őket, hogy a hattyú halálát Osama Bin Laden meggyilkolásával elegyítve játsszák el. Pedig a bátor nyuszi bőrébe bújva, körültekintően választottam ki és „rendeltem meg” a magam jelenetét a belépéskor kiosztott listáról. Bartha Réka a november 7-14. között zajló kolozsvári Temps d’Images fesztivál produkciójáról.

 

Akár a kocsmában a csapoltat, mindenki maga „kérhette ki” a jelenetét, amelyet a próbaruhába öltözött színészek a rendelés sorrendjében játszottak el a Csínjával használt törékeny eszközök (Instrumente delicate manipulate cu grijă) című, egészében improvizáción alapuló előadásban. A kolozsvári Ecsetgyár nevű kortárs művészeti térben a bukaresti Országos Táncközpont művészei két egymást követő napon vitték színre a mindig egyedi, mindig másképp kialakuló produkciót, amelynek nézői kedvükre jöhettek-mehettek a „színpadi folyamatok” kétórás időtartama alatt.

A felszólításnak eleget téve magam is nagy műgonddal kiválasztottam a negyvennyolc különböző jelenetet tartalmazó listáról azt a kettőt, amelyben közös a halál témája volt, és arra kértem a színészeket, elegyítsék a megnevezett mozzanatokat. Úgy gondoltam, a nyilvánvaló közös elem révén jól összekapcsolható Saint Saëns klasszikus balettje, A hattyú halála és a világpolitika csúcsnépszerű pillanata, Osama Bin Laden lepuffantása. Különösen egy rögtönzésen alapuló produkcióban nem kellene ennek kihívást jelentenie. Kicsit el is ment a kedvem a játéktól, amikor a jelenetsor előadói közölték, hogy elegyítve nem, de – ha beérem vele – egymáshoz kapcsolva mutatják be a két jelenetet, mert az egybefonásnak „logisztikai” akadályai vannak: a haldokló hattyúként balettozó szereplő nem tud kellőképpen és elég gyorsan átvedleni terroristákat lövögető, mindenre kész amerikai katonává. Belenyugodtam tehát a kialkudott egymásutániságba, mert „a nézőnk a mi parancsolónk” ugyan, de csak módjával – adták értésemre a művészeti „szolgáltatók”, akik a produkcióban nézők kisebb csoportjának is adtak elő „magánjeleneteket”.

Kérésemet leszámítva mindent lehetett és minden volt az előadásban: a színészek a holdra szállástól (kis lépés vs. nagy lépés) egészen a rendelésre elmélkedő Slavoj Zizekig, a Twin Peaks filmsorozat közismerten mellék-, de furcsamód mégis főszereplőjéig, Laura Palmerig mindent és mindenkit megidéztek a színen. Közbeékeltek például egy rövid részletet a román közszolgálati tévé első szabad közvetítéséből, amelyben a forradalmárok szaporán vetik a keresztet és a közben a hadsereg támogatásáról hebegnek, az előtétben pedig Mircea Dinescu sóhajtozik és nemzetbátorító szavak hagyják el ajkát. De bemutatták angol nyelvű „közvetítésben” azt is, ahogy Nadia Comaneci megnyeri az 1976-os montreali olimpiát, emberiesítették ugyanakkor a virtuális világ emotikonjait, sok-sok különböző, jól ismert állapotot illusztráltak egyidejűleg. Mindemellett egymásba érő testükkel megformálták az eurós bankjegyeken látható, stilizált E betűt, és összegörnyedtek csokis dobozban szépen felsorakoztatott Mozartkugel gyanánt.

A rendhagyó produkció csúcsjelenetét számomra egyértelműen az jelentette, amelyben párhuzamosan zajlott Bill Clintonnak a Monica Lewinsky-affér miatti, az amerikai nemzethez intézett bocsánatkérő szónoklata angolul (amelyet egy női szereplő adott elő), illetve a világhírű focicsillag, Zindine Zidane becstelenül és némán gyepre küldte Marco Materazzi olasz kollégát . Mindkettő knockout volt csak más-más eszközökkel, és ez hatalmas tetszést váltott ki a közönségből annak illusztrálásaként is, hogy a tömeget csak igen ritkán késztetik lelkesedésre a pozitív töltetű pillanatok, leginkább az esztétikusan tálalt negatívumok hozzák mozgásba.

Jane Fonda 1985-ös aerobikvideójának színpadi ízelítőjét akár kétszer is végigízlelgethettük, ugyanis egy későn bekapcsolódó néző nem szerezhetett tudomást arról, hogy a Jane szerepébe tornaguruvá szellemülő férfi szereplő finom, szervezett vonaglását előzőleg már megtekinthették az időben érkezők. Pikkeltünk is rendesen a társunk jelenetválasztására és itt éppen ez is volt a lényeg, hogy miközben utálkozunk, rádöbbenjünk arra: ezt a produkciót nemcsak előadói alakítják, hanem legalább olyan mértékben nézői is. Felváltva került a résztvevők birtokába az önkényeskedés jogara, hiszen a jelenlévők az események sorrendjét diktáló diktátorok és a mások választásainak szenvedőalanyai is voltak. Mindeközben a terem egyik szögletéből a másikba csoportosultak át, annak függvényében, hogy éppen hol zajlott egyik-másik jelenet, milyen látószög kínálkozott a véletlenszerűen vagy stratégiailag kiválasztott pontból. Tovább pörgetve ezt a felismerést, azt is tudatosíthattuk magunkban, hogy az előző napi produkciót szinte minden szempontból veszteségünkként könyvelhetjük el: más jelenetsort nézett végig egy teljesen más közönség, amelynek tagjai egészen másként álltak vagy ültek egymás mellett és – valószínűleg – merőben másként reagáltak le egy-egy jelenetet, nem így pillantottak egymásra vagy kacsintottak össze a viccesnek, fanyarnak, morbidnak, igaznak, kedvesnek vagy felüdítőnek ítélt mozzanatokon.

Furamód bizonyosságunk gerincét a negyvennyolc jelenetet felsorakoztató lista jelentette. Az előző előadások nézői is ebből válogathatták össze a maguk produkcióját. A lajstrom pedig a magas kultúrától (Wittgenstein, Zizek, Pina Bausch, Marina Abramovic) a populáris kultúráig (Beyonce, Titanic, Barbie baba, Pussy Riot) tartott görbe tükröt a korízlésnek, amelyben Wittgenstein és a Pussy Riot jól megfér egymás mellett.

 A produkció érezhetően nem akart semmiféle értékítélet mellett állást foglalni, csupán bemutatta világunk jelenségeinek egymásmellettiségét és egyidejűségét. A próbaruhás színészek játékából az is kiviláglott, hogy mindaz, amiért rajongunk tulajdonképpen mimetikus jellegű – akár az úgynevezett magas kultúrához tartozik, akár a populárisnak számító műfajok közé sorolható. Az elmélyült, értékelvű viszonyulásunkat kizáró produkcióban globalizált termékekként lehettünk jelen, de egyetlen és elvitathatatlan hagyományos érték végigkísérte a színpadi és nézőtéri folyamatokat: a közösségi élmény.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!