Interferenciák 4.: látvány és őrület
 

Interferenciák 4.: látvány és őrület

2016. 12. 02. 22:02

Gogol, Ionesco, Urmuz, avagy Egy őrült naplója, Rinocéroszok, Fuchsiada szerepel Simon Judit kolozsvári fesztiválkrónikája negyedik részének kínálatában.

 

Keresztes Tamás az Egy őrült naplójában. Humoros, mégis szorongó érzést kelt

Őrület, ez a színész

Két név fémjelzi az Orlai Produkciós Iroda – FÜGE Produkció – Katona József Színház – MASZK Egyesület népes koprodukciójában készült Egy őrült naplója előadást: Bodó Viktor és Keresztes Tamás. Előbbi rendezte, utóbbi parádésan játssza Gogol örökérvényűjét. Az apró, mozgatható, konkrétan kifordítható díszletet, amely impresszionista festményre emlékeztet, és három helyszínt – utcát, Popriscsin nyomorúságos szobáját, valamint az őrültekháza börtönszerű celláját – tud megjeleníteni, Keresztes tervezte. Az már Bodó ötlete volt, hogy a színész tanulja meg a loopot kezelni, és játék közben maga irányítsa kézzel és lábbal a hanggeneráló szerkentyűt. Amúgy ez a szerkezet, valamint a fordítás is korunk felé nyitja Popriscsin világát, a kiskeresetű hivatalnokét, aki képtelen betörni a magasabb társadalmi osztályba. Eleinte mindent megtesz, próbál megfelelni, ráadásul még szerelmes is lesz a kegyelmes úr lányába. Eltérően a korábbi felfogásoktól a Bodó–Keresztes előadásban Popriscsin nem a szerelembe, hanem társadalmi helyzetének felismerésébe, a kitörés lehetetlenségéből „menekül” saját elméjének valóságába. Keresztes hivatalnoka sokféle, leginkább enervált, szomorú bohóc. A színész mozdulatai, szövegértelmezése humoros ugyan, mégis szorongó érzést kelt. Mert lehet, Popriscsin a „normális”, s a világ őrült meg körülötte, körülöttünk. Végül is éppen az elme bezárulása jelenti Popriscsin számára a szabadulást az elvárásoktól, megalázó helyzetéből. Keresztes Tamás fergeteges játéka, Bodó invenciózus rendezése nyomán az Egy őrült naplója kétségtelenül a fesztivál egyik legjobb előadása.

 

A rinocéroszok köztünk járnak

Eugen Ionesco drámával szerepelt az Interferenciákon a Luxemburgi Nemzeti Színház. Frank Hoffmann rendezte a Rinocéroszok című előadását.

A szereplők, egy kisváros lakói a közönség soraiban ülnek, az európai léptékkel mérve nem túl nagy város színházában. Vitatkoznak, iszogatnak, pletykálnak, nem lelkesednek a főnökükért, amikor a városon átsétál egy rinocérosz. Vagy több, egyelőre nem tudni. Aztán egyre több van belőlük.

Ionesco 1959-ben a nácizmus ellen írta a darabot, a luxemburgiak előadása pedig a szélsőségesség, a fanatizmus ellen emel szót két nyelven: franciául és németül. Ezen a két nyelven játszanak a színészek, és tekintve a franciaországi készülődéseket a választásokra, nem véletlen, hogy a második részben már csak franciául beszélnek.

Ahogy szaporodik a fenevadak száma, a játék felkerül a színpadra, de mi nézők sem maradunk ki belőle. A terem fényeivel jelzik, minket is fenyeget a veszély, közöttünk is sétálhatnak, szaporodhatnak a politikai és vallási fanatizmus, a kirekesztés, a gyűlölet rinocéroszai.

A kisváros lakosai egyre-másra alakulnak át orrszarvúakká a kellemesebb, szabályozottabb élet reményében. Amikor kiderül, hogy a hatalom birtokosai is felöltötték a vadállat képét, már mindenki jobbnak látja, ha beáll a sorba és rinocéroszként él tovább.

Az iszákos, léha, pontatlan, vagy ha úgy tetszik a szabadságot és ennek „kellemetlen” velejáróit választó Bérenger egyedül marad, társa, szerelme is elhagyja. A díszlet mozdul, a férfi ott marad a rácsok mögött. Onnan kiáltja világgá a veszélyt és mutat felénk, figyelmeztet, hogy ha nem figyelünk, nem őrizzük a szabadságot, pillanatok alatt orrszarvúakká válhatunk a rinocéroszok országában. Mintha Ionesco előre látta volna…

 

Groteszk, csak úgy önmagáért

Groteszkjéből tervezett hatalmas látványt Stürmer. Nem lett több ennél

 

Helmut Stürmer neves és nagyszerű díszlettervező, a látványteremtés nagymestere, aki a nem kevésbé neves és nagymester rendező Silviu Pucărete asszisztenciájával (így szerepel a plakáton, műsorfüzetben) a Temesvári Német Színházban alkotta meg Fuchsiada című színházi installációját, melyben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháztól is hívott meg művészeket. A Fuchsiáda, Urmuz, román, a 20. század eleji avantgárd nem túl ismert szerző darabja. Groteszkjéből tervezett hatalmas látványt Stürmer, aki maga is megjelenik vetítésben, hogy „irányítsa” a szereplőket. A történet lényege, hogy Thomas Fuchs, zongoravirtuóz nagyanyja füléből jön a világra, mert az anyjának nem volt zenei hallása, és útjai során eljut egy kültelki negyedbe, ahol „legatókat és staccatókat” játszik a Kéj istennőinek.

Nagyszerű látványvilág, szuper fényhatások Vasile Sirli zenéjére, Járó-Varga Ilona kifejező maszkjaival, beolvasott szellemes, de nem túl épületes szöveggel, amiről viszont Urmuz tehet. Arról viszont mindenki más, hogy az előadás nem lett több ennél a szépséges látványnál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!