Igazságok hálójában

A Csíki Játékszín előadása, A vihar kapujában a bizalomról és a bizalmatlanságról, az ösztönről és az értelemről, valódi személyiségünkről és szerepünkről késztet gondolkodásra, s tesz fel kulcskérdéseket. Hogyan lehetetleníti el az igazság meglelését az identitásunk keresése? Mi történik akkor, ha már nincs jelentősége a valóságnak? Szilágyi Katalin értékelése.

Az előadás a 12. századi polgárháborúk sújtotta Japánban játszódik, ahol egy gyilkosság történetével és hátterével ismerkedhetünk meg, több szemszögből elmesélve. Az egyetlen bizonyosság: a halott szamuráj és a megerőszakolt feleség. A tanúk, a vihar elől egy leomlott templomrom alá menekülnek, ott mesélik el a gyilkosság történetét. A beszélgetés szereplői: a tárgyaláson részt vett pap (Bende Sándor), aki hisz az emberekben és azok jóságában, a szemtanúként kihallgatott favágó (Giacomello Roberto), akit az események hatására kételyek gyötörnek, illetve a koldus (Keresztes Szabolcs), aki már kiismerte az emberi természetet, túl van már hiten és a kételkedésen, és cinikusan reagál a történtekre. Az egymásnak ellentmondó vallomások alapján nem lehet rekonstruálni a történetet. A rabló (Vass Csaba) azt vallja, az asszony (Fekete Bernadetta) unszolására ölte meg férjét (Veress Albert), aki nem tudott volna azzal élni, hogy tudjanak szégyenéről. A nő története alapján, az erőszak után nem bírta elviselni férje megvető pillantását, ezért – szenvedések és kínok között – leszúrta. A médium (Majoros Erika Rozália) révén megszólaltatott áldozat azt vallja, hogy miután a könnyűvérű felesége cserbenhagyta, öngyilkos lett. Az elmeséltek különbözőségéből kiderül: a karakterek szubjektív szándékától függ a történetek konstrukciója, és az is, hogy nem arra következtetünk, ami történt, hanem arra, amit szerettünk volna, ha történik.

Terek a térben Az előadás egy térben, szünet nélkül játszódik. Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervező nagyon látványos teret alkotott, olyan díszletelemekkel, melyek segítségével a történet összes helyszíne megjelenhetett: rét, bozót, templomrom, tárgyalóterem. A kialakított színpadi tér segítségével a rendező frappánsan tudja váltakoztatni az epikus és dramatikus jeleneteket, a gyorsan váltakozó helyszíneket és mozogni az idősíkok között, hogy a történet egyszerre dinamikus és dramaturgiája jól követhető is a nézők számára.
Látványos jelenettel kezdődik az előadás: a kettétört oszlopok hátterében megjelenő beszakadt fal tátongó üregében zuhogó eső indul, melyet villámok és dörgések kísérnek, a szereplők egyenként lépnek be ebbe a térbe, történet szerint a vihar elől menekülnek erre a bizarr helyre. A vihar a dramaturgiai felépítés része elősegíti, a jelenetek elhelyezését térben és időben: mindig akkor kezd zuhogni, amikor a templom romjai között vagyunk a pappal, a favágóval és a koldussal, a tárgyalóteremben és a múltban játszódó jeletekben megszűnik. A kezdőképben két megtört oszlopon s a romokon kívül a színpad két kisebb területén piros bambusznádakra hasonlító rudakról kiderül, hogy a gyilkosság helyszínét, a bozótot jeleníti meg. A rendező a favágó és a pap a borzalmas eseményről folyó beszélgetése alatt, a történetet hallgató, a mesélőket provokáló és faggató koldussal építteti fel a gyilkosság helyszínét. Ezzel időt kapunk „átmenni” az új térbe, és „megtanuljuk” elválasztani az új helyszínt a narrátorokétól, a bozót az előadás végéig maradhat anélkül, hogy zavarná a más helyszíneken játszódó jeleneteket.

Karddal és gyámoltalanul Kövesdy úgy fűzi fel a favágó és a pap történeteit, hogy az előadás tiszta, érthető, dinamikus és élvezetes marad. A gyilkosság minden forgatókönyve bevezetője nyomán megjelenik a szóban forgó tanú, és a brechti színházra jellemzően térden állva vall az ítélőszéknek: nekünk, nézőknek szemünkbe nézve. Mivel csak a válaszokat halljuk, a kérdéseket mi magunk tesszük fel. Nyilvánvalóvá válik: egy történet igazságának megítélése legalább annyira erkölcsi kérdés, mint amennyire a tények kérdése, főleg, ha azokat nem is tudjuk bizonyítani. A vádlott vallomása lassan elhalkul, és megelevenedik az ő története a gyilkosságról.
Kövesdy István a formában visszautal a hagyományos japán színházra: a noból és a kabukiból is merít, legalábbis erre utalnak az ebben jártas Liviu Matei koreográfus által komponált harcművészeti mozgások. A bunraku színházból is beépített egy jelenetet: a médium megidézte a halott férjet, két feketébe öltözött alak (Zsigmond Éva Beáta, Zaiba Anikó) bábként mozgatja a testét.
A három különböző szemszögből elmesélt történet után a koldus hitetlenkedésére és provokálására előáll a favágó, aki állítása szerint a gyilkosság szemtanúja volt. Az ő történetében két gyámoltalan férfi harcolt a nő kegyeiért, s a versenyből természetesen a halott férj került ki vesztesen. Ez a forgatókönyv elpusztít mindent, amit a karakterek vagy a nézők igaznak vélnek, hiszen míg az első történetben mesteri kardforgatásokat látunk a két hőstől, az utolsóban kardozás helyett szánalmas csetlés-botlást követünk végig. Felcsillan a lehetőség, hogy ez az igaz történet, de a bizonyíték, a tőr itt is elmarad.
A kerettörténet egyetlen valós eseménye, hogy a viharban találnak egy csecsemőt, akit a favágó a papban már kialakult bizalmatlansága ellenére magához vesz, hogy ő majd gondját viseli. Ez az egyetlen bizonyos és önzetlen tett ebben a bizonytalan, morálisan romlott világban. A világban, melyben nem létezik objektív igazság, ahol mindenki maga kreálja a saját igazságait és nincs olyan biztos érték, amire egyértelmű történetet lehet felépíteni.
A vihar kapujában nem csupán arról szól, hogy hány szemszögből közelíthető meg ugyanaz az esemény, hanem az emberek lelki világáról, a saját magukhoz való viszonyukról, az igazságaikat eltorzító identitásuk kereséséről.