Ifeszt 4.: nők, liszt, etűdök

2016. 11. 20. 15:32

Az Interetnikai Színházi Fesztiválon Simon Judit egyfelől bánkódhatott, hogy értékes, érdekes produkciókat elmulasztott, miközben olyan előadásokat is megtekintett Szatmárnémetiben, amelyek csak részleteiben, egyes elemeiben jelentettek emlékezetes élményt.

 

A fesztivál krónikájából nem maradhat ki, hogy kifejezzem tiszteletemet a moderátorok elegáns visszafogottsága, szakszerű elemzései előtt. Ungvári Zrínyi Ildikó színházesztéta és Köllő Katalin kritikus a leggyengébb produkcióban is próbáltak találni valami elfogadhatót. Egy képet, egy jelenetet, egy pillanatot. Érthető, hiszen minden előadásba rengeteg munkát fektettek az alkotók, és ahogyan megjegyezték a hölgyek, mindenkinek lehet rossza napja, még egy színésznek is. Persze, a két szakember hozzáértéssel, nagyvonalúan elemzett, kritizált vagy dicsért. A hozzászólások már nem voltak ennyire nagyvonalúak, de tettlegességig sohasem fajult a vita, a jellemző inkább a derű volt, no meg a fagyoskodás a színház előtt a dohányosoknak. A gyönyörű színház szép büféjében finom a kávé, jó hideg az ásványvíz, többféle teát és gyümölcslevet kapni, úgyhogy délelőtt is szép volt az élet a szatmárnémeti fesztiválon.

A szakmai beszélgetésen kiderült, két jó előadást hagytam ki: az egyik az András Lóránt Társulat Fade out című „fizikai színházi kísérlete”. A produkciót Matei Visniek És a csellóval, mi legyen című darabja nyomán készítette Györfi Csaba koreográfus, és ő jegyzi a rendezést is. A másik, a nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozatának az előadása: Lütz Hübner A cég köszöni szépen című darabja, ezt Theodor Cristian Popescu állította színpadra.

A szatmári román társulat Yom Kippurja anya és lányai története

Nők és nők

Elmentem viszont egy kevésbé jó előadásra, ráadásul késő este. A Szatmárnémeti Északi Színház román tagozata mutatta be Hannah Azoulay Hasfari Yom Kippur című darabját Eugen Gyémánt rendezésében. A szerző neves színházi és filmszínésznő, több díjjal a tarsolyában, és drámaíróként is ismert. A nők problémáit helyezi előtérbe, a zsidó közösségekben, illetve Izraelben. Azt nem tudom, hogy a Yom Kippur című színművében ő nevezte meg Romániát, mint a családanya szülőhelyét, vagy ez a dramaturg, illetve a rendező találmánya, de tény, az előadásban a négy lány édesanyja tájainkról vándorolt a szentföldre a második világháború után. Egy család, az anya és lányai története bontakozik ki, öt különböző, mégis egymásba fonódó, egymást generáló nő sorsa. Már a szöveg sem újszerű, ha csak annyiban nem, hogy kiderül, a hagyomány Izraelben is éppen úgy képes megnyomorítani az asszonyokat, mint bárhol a világon.

A realista tér és játék, a jelenetek suta elválasztása az oda nem illő táncokkal, a ritkán hiteles alakítások még a szövegben rejlő kevés drámai feszültséget sem aknázzák ki. A rendezés a már említett táncokon kívül gyakorlatilag kimerül a színészek mozgatásán. A Yom Kippur az engesztelés és megbocsátás ünnepe. Nem haragszom, sőt, megbánom a bűnömet, amit esetleg a fentiekkel elkövettem.

 

Egy vödör liszt

Következő nap vettem egy nagy lélegzetet és mindhárom előadást megnéztem. A Székely János Dózsa című poémájából készült monodrámát Török Viola állította színpadra, Györfi Caba koreografálta és Sebestyén Aba játszotta. Ilyenkor jön a kérdés, hol is kezdjem a beszámolót?

Olvastam Székely János máig érvényes szövegét, amely a hatalomról, a hatalom megszerzéséről, a népvezérekről és bukásukról fest megrendítő képet. Mégis, amikor megláttam az előadót furcsa terpeszállásban – lehet, nem is így hívják a pózt –, amint egy bádogvödröt szorongat, majdnem elröhögtem magam. Udvarias vagyok, a számra tapasztottam a kezemet, de így is maradtam, amikor a Dózsát megszemélyesítő színész sámánköröket kezdett rajzolni, konkrétan a vödörből kivett liszttel szórta körül a fehér ragasztószalaggal bevont széket.

Sebestyén Aba a Dózsában. Liszt és sámánkör

 

A nevetés akkor fagyott az arcomra, amikor Sebestyén Aba elkezdte mondani a szöveget. Sebestyén nagyon jó színész, még ebben a vicces helyzetben is képes hitelesen előadni a nagyszerű, de nehéz poémát. A szavait hittem el, nem a köré rendezett, koreografált fölösleges sok mindent. Még akkor is hiteles volt, amikor mozgás közben szállt a liszt a ruhájából, ám lehet, ez is koncepció, meg az is, amikor az arcán szétkente a lisztet, amiből óhatatlanul csiriz lett. Akkor már nagyon sajnáltam ezt a remek színészt, hogy nem hagyták csak hanggal, arcmimikával előadni Dózsa történetét. Inkább dédelgettették vele a vödröt, szóratták a lisztet, táncoltatták fölöslegesen. Adott pillanatban arra gondoltam, már csak az hiányzik, hogy a fejére húzza a liszttartó alkalmatosságot. Nos, ez is bekövetkezett. Az előadás végén konkrétan a fejére húzta a vödröt, amiből még szállt rá kevés liszt. Ekkor kirobbant belőlem a röhögés, szerencse, hogy elfedte a taps zaja. Ilyen jelenetet eddig csak börleszkekben láttam. Később a kultúrház előcsarnokában a komoly szakemberek kétségbeesése is nevetésbe torkollott. Ilyen vicces Dózsát egyikünk sem látott eddig. Tiszteletem és részvétem Sebestyén Aba színművésznek.

 

Rekviem etűdök

Egy mozdulat a Pour toujour-ból. Szavak nélküll, jó erőnlétben

 

Nagyon vártam a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadását, már csak azért is, mert a kitűnő drámai színészek, szavak nélkül csak mozgással szerepelnek a Pour toujour (Mindörökké) előadásban. Fájdalmas volt a csalódás, amikor megnéztem Dominique Serrand párizsi születésű, az Egyesült Államokban élő és dolgozó színész-rendező előadását. Tudomásom szerint Serrand jeles rendező, társulatalapító, aki klasszikus és kortárs drámákat, operákat állított színpadra átütő sikerrel. Szerettem volna megtudni, Kolozsvárom miért mozgásszínházzal próbálkozott, de nem sikerült rájönnöm. A bemutató előtti sajtótájékoztatón azt mondta: „Olyan előadást szerettem volna létrehozni, amely az elmúlt létezőket ünnepli, ebben a különböző rekviemek jelentettek számomra inspirációt. Kihívás volt számomra mindenféle külső támpont és forma nélkül, csupán a színészek improvizációira, valamint érzésekre, benyomásokra támaszkodva dolgozni. Az előadást töredékek alkotják: ahogy a hullám egyetlen töredéke segít megérteni a teljes hullámot, úgy közvetítik ezek a részletek is az egészet”.

Bizonyára így van, de hozzám csak a töredékek jutottak el. Számomra nem állt össze az előadás, hullámzott rendesen, de sehogy sem lett belőle óceán, vagy tenger, vagy akár tó.

A gyönyörű zene és látvány nem kárpótolt a ritmustalanságért, kiszámíthatóságért. Akkor lettem boldogabb, amikor a színészeknek köszönhetően néhány etűd érdekesre, dinamikusra sikerült. Ezeken kívül semmi meglepő nem történt a színpadon, talán csak annyi, hogy milyen jó a színészek fizikai erőnléte. Bevallom, néha untam az ismétlődő játékokat. Az előadás bemutatója előtt az is elhangzott, hogy az etűdökből a nézőkben kell kialakuljon az egész. Bennem nem alakult ki, de bizonyára az én hibám.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!