Hinta és ketrec
2016. 10. 23. 20:51A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház az előző évadot a Bocsárdi László rendezte Liliom című darabbal zárta, Molnár Ferenc műve ősszel újra jelen van a színház műsorán. Fám Erika kritikája.
Pálffy Tibor (Ficsúr), Mátray László (Liliom) és Vass Zsuzsanna (Juli)
Nem kis vállalkozás egy olyan színműhöz nyúlni, amely számos végletes fogadtatásban részesült az elmúlt egy évszázad során, mint Molnár Ferenc drámája. A magyar szerző legnevesebb alkotása, amely már a 20. század elején nemzetközi sikernek örvendett, mind a mai napig német nyelvterületen például kötelezően műsoron van, Bécstől Zürichig, Münchentől Frankfurtig, színházi, operettszínházi, show vagy musical környezetben.
Liliom története pszicho-szociál dráma, betekintés egy - a hajdani szakterminussal élve - recommendeur életébe, lelki történéseibe, aki mintegy sorsának prédája, a determinizmus, a kiszolgáltatottság jegyében éli le életét, esélytelenül bármiféle lényegi változás kieszközlésére. A történet a melodrámák sajátos struktúráját követi, Liliom (Závoczki Endre) a körhintán dolgozik Muskátné szolgálatában, egyébként csavargó, csirkefogó, aki kiszámíthatatlan, könnyelmű és számos más negatív jelzővel illethetnénk az erős, vonzó fiatalembert, aki cselédlányokat ölelget a hintán, a munkaadója szeretője és imád kártyázni, meg kaszinóba járni és nem átall szerelmi vallomásai ellenében ártatlan vidékről felkerült szobalányok minden pénzét elszedni. Majd a végén megbűnhödik, még kap egy esélyt, de kockára teszi a mézeskalácsot.*
A darab központi figurája, Liliom nemcsak egy adott társadalmi réteget képvisel, a szegénységből, a megaláztatottságból, kiszolgáltatottságból, kitaszítottságból kitörni nem tudó kisember, hanem a szegény komédiás, a színész sorsát is magánhordozza, hiszen a recommendeur feladata elsősorban a szórakoztatás, a jókedv megteremtése. Liliom pódiumon van, a figyelem központjában, léte színpadi, a szerepben létezés megtestesítője, a színész alteregója. Liliom nem egy kiváló színész, egy szerepet tud igazán jól és abba kicsit belemerevedett, nem tud kitörni belőle. Bocsárdi éppen erre a kitörni-nem-tudásra élezi ki a világ számtalan színpadán felelevenített történetet és a minimalista színház felé közelítve alig él a vizuális hatások erejével, inkább a történetbe, a század eleji Budapest nyelviségének varázsába kapaszkodva mutatja meg azt a figurát, aki sorsa ellen aligha tehet, de ugyanúgy áldozata saját erőtlenségének, reményvesztettségének, szenvedélybetegségének.
A színpadra épített nézőtér egy rácsszerkezetre (a díszlet Bartha József munkája) néz, kalitka, ketrec jellege elég egyértemű, a börtön, a bezártság, a beszorítottság helyszíne a szürke rács-világ. A díszlet visszafogottsága számos meglepetést is tartogat, hiszen a vasépítmény felső szintjén helyezkedik el a zenekar, a vonósnégyes, akár az égiek kara, amely mint a lelkiismeret hangja, vagy a felettes én szólal meg, a verbalitás érthető közegén túllépve, egy olyan nyelven, amely közelebb van a teljességhez, a harmóniához. Menny és pokol találkozása a kockaelemes építmény, az a helyszín, ahol az éggel, a fénnyel, de a sötéttel, a földalatti léttel is találkozhat és találkozik Liliom. A zenekar felkerül a magaslatra, az emeletre (a süllyesztőből) az élhető tér, ahol meghúzzák magukat a fiatalok egy kényszerlakhely, amely egy pinceszerű sülyesztőben kap helyet, egy egyszemélyes dobozban, amely két ember számára aligha lakható, mintegy megerősítve, hogy a fiataloknak nincs esélyük arra, hogy közös életet éljenek, hogy családot alapítsanak, hiszen az individuum tere létezik csak, mert fizikailag, érzelmileg is csak ennyire van nyitás és a végén ugyanez az egyszemélyes vasrázsdoboz lesz Liliom koporsója is, amelynek a födelét a jótevője, a fényképész hordja a hátán, miközben szidja, átkozza, elmarasztalja életformáját, jellemét. Hollunderné úgy segít Liliomon, hogy tehernek éli meg ezt a segítséget, akárcsak azt a koporsófödelet, amelyet kínkeservesen hordoz az előadás alatt, valahogy a segítség, a jótétemény lesz a fotográfus keresztje. Sajátos figurája az előadásnak a fényképész, illetve a fényképezési momentum, hiszen több alkalommal is élőképbe, tableau vivant-ba merevedik a színpadi jelenet, bár az előadás nem használja ki a fotó halállal, az elmúlással való szerződését, inkább csak kis vargabetű marad a megörökítési folyamat, nem viszi előre a történetet, s az érzelmi töltést sem fokozza.
Előtérben Nemes Levente a Fogalmazó szerepében
A történet banális, két vidékről Budapestre kerülő lányról szól, akik különböző sorsutakat járnak be. Mari jó házasságot köt, ahol a férj gondoskodó és megteremt mindent, Juli szerelmes lesz Liliomba, aki a körhintán keres valamicskét, lump, kiszámíthatatlan, hantás, hintás alak, de jóképű, akiért vágyakoznak a leányszívek. Liliom először életében felvállalja bizonyos értelemben ezt a szerelmet és elhagyja szeretőjét-munkaadóját Muskátnét, megpróbál új életet kezdeni. Az újrakezdés kudarcba fullad, hiszen tisztességes munkát aligha akar vállalni, inkább a az éjszakákat éli meg. Megtudja, hogy Juli gyereket vár, kétségbeesésében Ficsurra hagyatkozik, aki az alvilág képviselője, a túlélésért inkább választja, hogy rabol, esetleg öl, de csapdába esik, hiszen a rafinált Ficsur kijátssza és visszaél bizalmával. Elkeseredésében öngyilkos lesz. De kap még egy esélyt, és az égiek 16 év múlva visszaküldik, hátha jóvá tudja tenni, hogy nem volt hűséges feleségéhez és leendő gyermekéhez. Liliom másodszor is elbukik, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. De vajon valóban bukástörténettel van-e dolgunk? Erre is próbál választ keresni a Bocsárdi László rendezte előadás. Bár a történet fontos része a körhinta, a színpadon még csak nyomát sem látjuk a színes kavalkádnak, amely a vásári, vidámparki életet idézné, helyette rolleren jár Liliom. A körhinta helyben áll, elmozdíthatatlanul forogja önfeledt köreit, az örök visszatérés világa ez, nincs sem vertikális, sem horizontális elmozdulás, a látszatszépségek, a látszatboldogság színes világa kimarad az előadásból és áttevődnek az események a megélt valóság dimenziójába. Amit látunk a színpadon, a díszlet Liliom beslő világát tükrözi, a ketrec, a rács, a börtön az érzelmi síkra szűkítik a történéseket. Bár megadatik Liliomnak, hogy éljen szabadságával, hiszen mozgástere neki a legnagyobb, nem gyalog jár, hanem két keréken és mégsem képes valós ki- és elmozdulásokra, mintha beleégett volna a körhinta mozgása, ő maga sem tud mást, mint körbejárni önmaga fájdalmai, szenvedései, tehetetlensége, be nem teljesült vágyai körül. A roller sajátos szimbolikus erővel bír, hiszen általa Liliom nemcsak kilóg a sorból, hanem életritmusa is jóval nagyobb, pörög, lendületben van, ettől vonzó és varázslatos, úgy tűnik, szabadabb mint a többiek. De épp ellenkezőleg, ő van leginkább gúzsba kötve, hiszen tudja és érzi, többre érdemes, többre képes, miközben számot vet a külső kényszer erejével is, hiszen beskatulyázták, megbélyegezték és ezektől a bélyegektől aligha tud megszabadulni. Liliom áldozat is, áttörhetetlen társadalmi normák, előítéletek állnak útjába, tesznek keresztbe minden próbálkozásának, annyi negatív bélyeget visel, hogy ő maga is elhiszi, egyetlen járható útnak látja életformáját. Hogy vannak-e érzelmei Liliomnak, őszinte ember-e Liliom? Nem fontos kérdések. Liliom önmagához következetes, pontosabban nem is önmagához, hanem ahhoz a képhez, amelyet kialakított és amelyet róla kialakítottak.
Mátray László játéka attól válik hitelessé, hogy képes túllépni a szerepen, át tudja lendíteni Liliom figuráját az általában vett emberi felé, a felelős ember, a felelősségre ítélt ember dimenziójába. Julit a visszafogottság erejével mintázza Vass Zsuzsanna, tartózkodóan-ragaszkodó szerelme megingathatatlan, akárcsak Liliom szabadságvággyal keveredő félelemei. Épp olyan hirtelen meggondolatlanságból lesz öngyilkos Liliom, mint amilyen könnyelműen belemegy a szerelembe, vállalja a közös életet Julival. A darab szikár ábrázolása nem könnyíti meg a színészek dolgát, épp ellenkezőleg, mindazt, ami hiányzik a színpadról, azt pótolniuk kell játékukkal, jelenlétükkel. Sok irónia rejlik az utolsó jelenetben, amikor az égiekkel találkozik az öngyilkos, pokol és mennyország bejáratánál, kényelmes, fölényes társaság jelenik meg fényes öltözékben, akik aligha akarnak megérteni valamit, csak szabályokat követnek és forgatják a nagy könyv lapjait.
A helyenként túl szigorúan megkomponált előadás kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt is, bár a történet a szappanoperák határvidékén fogalmazódik meg, az érzelmek túlcsordulására mégsincs alkalom, bár elég sok a szevedélyesség, amiből nem lesz érzelgősség, szenvelgős hangulat, hála a színészi munka komolyságának. Van egy szaggatottsága a Bocsárdi-féle produkciónak, amely a jól érthető és jól követhető történetet megbontja és átviszi a bizonytalanság szférájába, ez uralja az előadás hangulatát és nagyon kevés kapaszkodót nyújt, elsősorban az érzelmek hullámhosszán sikerül kapcsolódni a történethez, a színészek valós jelenlétének köszönhetően a minimalizmus riasztó környezetében is sikerülhet ez.
Liliom nevébe sűrítve vannak azok a mélypszichológiai tartalmak, amelyek különlegessé teszik, hiszen egy jóképű, erős, a maga módján sikeres, mert kedvelt fiatalember nevéről van szó, amely virágnév, hordozza a törékenységet, az erős illatú-bódító virág a lélek szimbóluma lesz, hiszen a művésznév éppen a rapszodikus, bizonytalan ember belső vívódásaira utal, amely aligha látható a körhintán jópofáskodó nagymenő legény viselkedésében. Ez a kettősség, ami felőrli Liliomot, a bohém, szabad élet után áhítozó férfi, aki belső bizonytalansága és törékenysége folytán, inkább önmagát adja fel. Ha nem is sikerül szimpatizálnunk Liliommal, de Molnár története annyira közelhozza a figurát, hogy őszinte kiváncsiságunkon túl, komolyan érezzük annak a mondatnak a súlyát, amit Liliom többször is elmond a színpadon: Én megpróbáltam! Ezzel nemcsak őt, hanem magunkat is felmentjük, egy kicsit.
*Halmozzák csak el minden földi jóval, mártsák bele a boldogságba a feje búbjáig, úgyhogy buborékok buggyanjanak a boldogság felszínére, akár a víz tetejére; biztosítsanak neki olyan gazdasági jólétet, hogy ne maradjon semmi, de semmi más tennivalója, csak az, hogy aludjék, mézeskalácsot egyék, és a világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék - az ember csupa hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is… (Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból)
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Molnár Ferenc: Liliom
Liliom: MÁTRAY László
Juli: VASS Zsuzsanna
Mari: BENEDEK Ágnes
Ficsur: PÁLFFY Tibor
Hugó: NAGY Alfréd
Muskátné: GAJZÁGÓ Zsuzsa
Lujza: BEZSÁN Noémi
Hollunderné: RÁCZ Endre
Linzmann: DIÓSZEGI Attila
Fogalmazó: NEMES Levente
Kapitány: SZAKÁCS László
Berkovics: ERDEI Gábor
I. Detektív: DERZSI Dezső
II. Detektív: KÓNYA-ÜTŐ Bence
Zenészek: FAZAKAS Albert , GÁSPÁR Csaba , RÁDULY Zsófia , TÓTH-GYÖRBÍRÓ Apor
Rendező: BOCSÁRDI László
Díszlet: BARTHA József
Jelmez: KISS Zsuzsanna
Dramaturg: LÁSZLÓ Beáta Lídia
Zeneszerző: BOROS Csaba
Koreográfus: BEZSÁN Noémi
Hangeffektek: JÓZSI Szabolcs
Súgó: DOBRA Mária Magdolna
Ügyelő: V. BARTHA Edit
Az előadás időtartama 2:05
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
