Hamupipőke történet piros hóesésben

2016. 03. 22. 12:05

Molnár Ferenc bemutatóval indított a Tompa Miklós Társulat a marosvásárhelyi intézményesített magyar színház 70. évfordulóján: Az üvegcipőt Mohácsi János állította színpadra. A magyarországi rendező hozta magával alkotótársait: dramaturgot, díszlet- és jelmeztervezőt, zeneszerzőt. A színészek viszont valamennyien vásárhelyiek. Mohácsi az előadás minden szereplőjének külön lehetőséget adott a bizonyításra, sőt kreált még egy szerepet. Simon Judit kritikája.

 

Három felvonásos színházi előadás, semmi korhatár karika, sőt családbarát jelzővel, nem szokványos manapság. Aztán az előadásból kiderül, hogy mégsem kellene bevinni kisgyerekeket, mert utána sokat kérdeznének. Kamaszokat viszont lehet, sőt kell. Molnárt ugyanis ismerni illik, ha 20. századi magyar irodalomról van szó. Mohácsi-előadást pedig látni kell, mert a rendező nem kihúz, hanem hozzáad a szöveghez, és úgy zsonglőrözik a történettel, hogy a külvárosi romantika drámává változik.

Az üvegcipő molnárosan könnyed, modern Hamupipőke történet. Molnárral kapcsolatban már többször leírtam, ha nem vígjátéknak szánta volna, akkor drámák lennének a színpadi művei. Ezeket az emberi drámákat ássa ki Mohácsi, anélkül, hogy megfosztana minket a nevetés örömétől. A marosvásárhelyi előadás alatt sokat lehet nevetni, aztán jön egy-egy pillanat, amikor az arcunkra fagy.

Az álmok, a látszat és a valóság közötti szakadék a szereplők drámája, a rendező az ő szemszögükből meséli a történetet. Ez a Hamupipőke a külvárosban él, a Nemzeti karzatára jár álmodozni, nem a királyfit várja, megelégszik a „drága mérges” asztalossal, bocsánat bútortervező-rajzolóval. Irmának hívják, álmodozó, fiatal cseléd, rokona a panzió tulajdonosnőjének, akinél csak férfiak laknak. Irma (Simon Boglárka Katalin, képünkön) a holdfényben fürdik, mindent elkövet, hogy a mindig komor, rosszkedvű, nem túl eszes rajzoló, Sipos (Korpos András) végre észrevegye. Sipos viszont csak a maga rutinját tartja szem előtt, viszonylagos kényelmét a lepukkant szobában. Jó rendezői elgondolás, hogy a rajzolót jóképű, vonzó férfi játssza. Így sokkal hitelesebb, hogy az alig felnőtté vált Irma belezúg a nála sokkal idősebb férfiba. Sipos Adélnak (Berekméri Katalin), a panzió tulajdonosnőjének a szeretője, bár a nő rajta kívül még a gigerli ékszerészinas (Császár Pál szerepében Varga Balázs) kegyeit is élvezi. A kerületben tiszteletet kivívott immár hervadt, valamikori szépség, bájaival is szolgálta egykori gazdáját, a grófot, s e szolgáltatások eredménye a panzió. A két nő harcol a rajzolóért, mindegyik a maga eszközeivel. Irma ifjúságával, gyermekiségével, odaadásával, Adél határozottságával, pénzével, a megszokás ígéretével. A lomha, rutinjának rabja Sipos belemegy az alkuba. Bármit megtesz, csak hagyják békén. Adél őszinte: nem szerelmes belé, de hozzámegy, hogy férjes asszony legyen, tiszteljék a kerületben, ahol talán csak Sipos nem tudja, hogy Császárral tölti az éjszakáit. A gigerli viszont nem parti, ő csak szeretőnek jó.

Az első felvonás ócska bútorzata között, fel sem tételeznénk Irma elszántságát. Esélytelen Adéllal szemben – mondhatnánk, de ismerjük Molnár darabját, úgyhogy nem mondjuk, várjuk, a második felvonást, a lakodalmat.

Császár Pál alakítója, Varga Balázs

 

A lakodalmon ott mulat szinte az egész nyolcadik kerület: a rendőr (László Csaba), akinek a harmadik felvonásban lesz szerepe, a pap (Ördög Miklós Levente), a Stetner úr, aki szeretőt akarna (Galló Ernő), Viola, a módos kereskedőlány, akit Császár máris menyasszonyának mond (Kiss Bora), Irma, a házmester és felesége (Nagy Dorottya, Tollas Gábor), akik kiszolgálják a vendégeket. Adél ügyetlen anyja (B. Fülöp Erzsébet) is besegítene, de nem a háziasszonyok gyöngye, viszont mérhetetlenül büszke, hogy lánya férjhez megy, tiszteletreméltó asszony válik belőle, noha otthon nem ezt láthatta. De ez csak találgatás B. Fülöp játéka nyomán.

A lakodalomban már mindenki nagyon részeg, elereszti magát, csak Adél figyel mindenre és mindenkire, mindaddig, míg a gigerli be nem csalja a spájzba, aminek a nő féltve őrzi a kulcsát. Talán csak a szakácsné józan (Biluska Annamária), de az sem biztos. Muzsikálnak a cigányok, megy a dínom-dánom, tobzódik a boldogság látszatát keltő boldogtalanság. Mert a látszatot meg kell őrizni: a tisztesség, a szeretet, a boldogság, jómód, mindaz, amit a kerületben (társadalomban?) elvárnak a rendes kispolgároktól, illetve ők egymástól. Milyen lenne egy boldogtalan lakodalom? Hát ilyen, amit Mohácsi István dramaturg és Mohácsi János megmutat. Irma iszik, látszik, készül harcra. Egyre mérgesebb, egyre látványosabban kínálja magát Siposnak, már nem is olyan ártatlanul gyermeki. Nő, aki harcol a férfiért, az ő „pilótájáért”, aki majd elrepíti. Hová is? Amikor a botrányt kelti Adél és Császár viszonyát leleplezve, s elindul a vihar konkrétan is, Irma már tudja, megszerezte a „drága mérgest”, most ő erősebb Adélnál, noha a férfi langyosan ugyan, de elutasítja. Azt mondja, akkor veszi el, ha majd piros hó esik. A lány meglépi azt, amitől minden egzisztencia nélküli nő egyetlen útjának vélnek, kockáztat. Sipos meg csak ül, magába roskadva, füstbe ment minden, amit kiszámított. Mi lesz vele, a kényelmével, a nyugalmával? A hatalmas záporban Adél a cigányokat nem engedi be a házba. Azt nem, ha minden összedőlt, akkor sem.

A két felvonásban Mohácsiék alig változtatottak a molnári szövegen, az új poénok a vígjátéki vonalat erősítik, a teatralitás a drámát, a játék az emberi érzelmeket hangsúlyozza.

A harmadik felvonásban megjelenik egy Molnárnál nem létező szereplő, a rendőrtanácsos (Bartha László Zsolt), nem pontosan tudom, miért. A rendőri váró is épp oly kopott, mint az első felvonásban a szoba, csak valamivel koszosabb. Nyilván nem az úri társaság gyülekezőhelye. Jó pillanatok vannak ebben a részben, vicces, amikor a törékeny Viola konkrétan teleokádja a helyiséget, és Radicsné (Lőrincz Ági) urizálása is nevetséges, a hatósággá alakult rendőr, aki a lagziban részegen gajdolt is. Sokatmondó, Adél, Sipos, a házmester és felesége, a pap, a Stetler (adott pillanatban konkrétan belepisil a virágcserépbe) rendben vannak, csak valahogy mégsem áll össze ez a felvonás. Nincs feszessége, nincsenek kellőképpen indokolva a dialógusok, a cselekmény. A színészek néha elhallgatnak, de a csendnek nincs mélysége. Kár, mert a befejezés viszont érdekes. Hull a piros hó, Sipos és Irma pantomimja nem a legboldogabb jövőt jósolja a párnak.

Mohácsi nem változtat a környezeten, a dobozszínházban megszokott berendezésen. A szoba az szoba, az udvar udvar és a rendőrőrs várója is olyan, amilyent sokszor láttunk színpadon. A jelmezek mindegyike remek karakterrajz, Adél menyasszonyi ruhája telitalálat. Szellemes és sokatmondó a zene, a csárdásba oltott klezmer egy valódi novella.

Molnár színháza mai megnevezéssel színészközpontú és ezen a rendező sem változtatott. Ilyen nagyszerű játszókkal nem is lett volna érdemes. Simon Boglárka Katalin gyönyörű ívben mutatja meg Irma érzelmeit, nővé válását, majd az alázat látszatát keltő mennyasszonyt. Alakításában az is benne van, hogy valamikor, sok év elteltével olyan lesz, mint legyőzött vetélytársa. Berekméri Katalin Adélja fonnyadt, kiábrándult, sok mindenen ment keresztül, félti a vagyonát, a mikrotársadalmában nehezen megszerzett pozícióját, összeomlik, de a színésznő játéka arra enged következtetni, hogy újra talpra áll. Mert ő olyan, nem hagyja magát eltiporni. Majd akad egy másik férfi, akit megvesz férjnek. Csak az ékszerész iránti szerelem kellene elmúljon végre a lelkéből.

Berekméri Katalin és Korpos András   Fotók: Rab Zoltán

 

Korpos András, lomha, mogorva, unott Sipos, aki már semmire sem vágyik, csak nyugalomra. Nem túl eszes, az akarata sincs vasból, mégis lehet őt szeretni. Egy „drága mérges”, akit ha békén hagynak, ideális férj.

Varga Balázs sármos gigerli, ártatlan lányok és első fiatalságukon túl levő asszonyok ideálja, aki megjátssza a léha úriembert, ő Császár úr, noha messze nem az élet császára.

Remek kabinetalakítások sokasága teszi élvezetessé a nem is olyan víg vígjátékot.

Molnár és Mohácsi olyan páros, amit nem lehet kihagyni, hiszen a maga nemében mindkettő nagyszerű. Együtt most nem egészen tökéletesek. Igaz, Molnár szerint nem kell a tökéletes, elég a jó is.

 

 

Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat

Molnár Ferenc: Üvegcipő

Rendező: Mohácsi János

Dramaturg: Mohácsi István

Díszlet: Mohácsi András

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Kovács Márton

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!