Halászat szűkülő szobában

Színházról írni – még egy hagyományos produkció esetében is – az egyik legnehezebb feladat. Az ember hajlamos elveszni a felszíni képekben, saját következtetéseivé butítani az összefüggéseket, és ha ezeket a csapdákat el is kerülte, a nyelvi eszközök jellemzően még így sem biztosítanak lehetőséget arra, hogy a színházi aktus által kitöltött térben jelenlevő emberek interakcióiból bármit is visszaadjon. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

A „színház” alapvető emberi szükséglet, míg a „színházak”, formáikkal és stílusaikkal egyetemben, csupán ideiglenes és felcserélhető dobozok. (Peter Brook – Az Aranyhal)

A Székelyudvarhelyen 2013 második felében több hónapon át zajló, A város és a lakói projektet egy közösség hozta létre, szándékosan külső (anyagi, dologi) források bevonása nélkül, szerteágazó célrendszerrel. Ennek a csapatnak, bár meg is tehettem volna, nem voltam részese. Csak egy részletes munkanapló áll rendelkezésemre, amely betekintést enged az egyik legaktívabb, az eseményekre nagy hatást gyakorló résztvevő vonatkozó gondolataiba, motivációiba, és egy felvétel a december 28-29.-én zajlott, az addigi tapasztalatokat sűrítő Szűkülő szobák színházi eseményről. Utóbbi veszélyes eszköz a kezemben, azt az érzést keltheti bennem, mintha én is jelen lettem volna, pedig dehogy, nem váltam az interakció részesévé. Mindezek tetézéseképpen a jegyzetek között többször is említésre kerül a kortárs színművészet nagy öregje, Peter Brook szövege, Az aranyhal, amit sokszor újraolvasok, hat rám, ezen keresztül nézem az egészet, a valódi kapcsolódási pontok ismerete nélkül.
Előreláthatóan csak egy torzított képet adhatok, mely a projekt rendszerének saját érdeklődésemhez igazított, önös érdekből preparált metszetét mutatja. Mégis belevágok, bocsánatot kérve mindazoktól, akiknek érdemeit, munkáját, joggal szerzett következtetéseit kísérletem, jobb szándékom ellenére, sértené.

Az otthon kérdései Gálovits Zoltán dramaturgot, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársát, mint hiteles tanút arra kérem, próbáljon tömör, átfogó képet adni a projektről és hátteréről. „Tavaly nyáron – egy másik munkával kapcsolatban – sok időt töltöttem különböző módokon perifériára szorult emberekkel, és ezek a találkozások elgondolkodtattak: mi történne, ha a megszokott élethelyzetüktől eltérő szituációba kerülnének. Érdekelt, mennyire látnának rá ezáltal saját életükre, illetve a külvilág hogyan reagálna rájuk egy nem szokványos szituációban. Ez irányú kíváncsiságommal egybecsengett a székelyudvarhelyi Albert Schweitzer Alapítvány megkeresése, miszerint részt vennék-e egy hajléktalanokról szóló, az ő részvételükre épülő színházi projektben. Mivel a fentiek alapján hasonló dolgok jártak a fejemben, igent mondtam.

Alapfeladatnak tűztem ki magunk elé, hogy a projekt résztvevői, hajléktalanok, önkéntesek, érdeklődő civilek minél több fontos kérdést tegyenek fel a hajléktalanság, illetve tágabban értelmezve az otthon, illetve otthontalanság témakörben.

Például: „Mit tehet egy ilyen szituációba került ember, és a környezet ebben miként segíti vagy hátráltatja?” Vagy: „Boldog-e attól valaki, hogy van otthona, és fordítva: boldogtalan-e, ha nincs?” „Mit jelent együtt élni egy közösségben, városban?” Miközben a válaszok után kutattunk, igyekeztük minél jobban felhívni környezetünk figyelmét arra, hogy ez egy olyan speciális élethelyzet, amibe bármelyikünk belekerülhet.

Veszekedés aranyhallal A fő cél nem egy előadás életre hívása volt, hanem az, hogy a válaszok (vagy maguk a kérdések) mentén adott esetben hosszú távú megoldásokat találjunk, illetve a folyamat egy fontos állomásaként addigi tapasztalatainkat, pontosabban azoknak egy metszetét, valamiképpen rögzítsük.”
Ez így eddig viszonylag tiszta képlet, de ha a bársonyszékektől és a színpadtól, mint lényegi kritériumoktól duzzogva el is tekintünk, az mégiscsak súlyos kérdés, hogy csinálhat-e valaki színházat, amikor nem is akar színházat csinálni.
E gondolatokra – ahogy előre tartottam tőle – a Brook szöveg életre kel a fejemben (Minden olyan alkalom, amikor nyilvánosság előtt beszélek, színházi kísérlet.), így kicsit megnyugszom, és a beszélgetésben is ráterelem a szót.
„Ez a szöveg nagyon fontos számomra, hisz számtalan módon találkozom a benne foglaltakkal színházi emberként, hihetetlenül gazdag és sokrétű. A projekttel kapcsolatban nem szándékosan vettem elő, egy másik Brook szöveg után kutatva bukkantam újra rá. Egy-egy gondolata csíraként beépült a folyamatba, de egy adott helyzetben konkrétan is előkerült: egy hajléktalanszálló két lakója durván összeveszett a jelenlétemben, én pedig azt éreztem, valami gyökeresen közegidegen dolgot kell bedobnom a konfliktus feloldására. Nem akartam beleszólni az ügyükbe, így elkezdtem felolvasni nekik Azaranyhalat, ami erősen színházi szituációt eredményezett, abban mindenképp, hogy teljes elszánással próbáltam közölni valamit, a többiek pedig nagyon igyekeztek befogadni azt. Egy hosszú és bonyolult szöveget olvastam fel egy hajléktalanszállón, mégis besűrűsödött a levegő. Akkor döntöttem el, hogy kizárólag az emberekre akarok koncentrálni, hogy mi történik, ha őszintén megnyilvánulnak egy térben. Innentől kezdve olyan helyzeteket kerestem, amik tartalommal töltenek meg egy viszonyt két vagy több ember között, több-kevesebb sikerrel.”
Megint a szövegből indulok ki: A színház külső szövetségese a spirituális létezésnek; azért van, hogy olykor s szükségképp rövid időre betekintést engedjen abba a láthatatlan világba, amely át- és áthatja a mindennapi világot, bár érzékeink általában nem vesznek róla tudomást.

„A Szűkülő szobák leghangsúlyosabb térbeli eleme egy Rubik-kocka, ez fűzi össze az egyes jeleneteket, etűdöket, gondolom, ez lehet a fókuszpont, amin keresztül adott esetben a láthatatlan világ feltárulhat.”

„Színházi eseményünk terének három olyan – egymástól elválaszthatatlan – eleme van, amik Brook szövegéhez, illetve a mi konkrét témánkhoz is szervesen kapcsolódnak. Ezek a kör, a háló, illetve a doboz, melyek a helyzetek, a téma változásától függően hangsúlyosabbá válnak. Azt már korán tudtam, hogy a résztvevők körbe fognak ülni. Szándékosan nem mondok nézőt, mivel nem lehet azt mondani, hogy egy klasszikus néző-színész viszonyra építettünk volna, hisz azokat is, akik úgymond először voltak ebben a térben gyakran nézték, illetve adott volt a lehetőségük, hogy a klasszikus pozíciók bármelyikét felvegyék.

Az élet nem politika Mivel a felmerült kérdéseknél említettem, hogy az együttélés mibenlétét is igyekeztük körbejárni, érdekelt, milyen kapcsolatok lehetnek a város lakói között, tehát saját szempontomból nézve mi a kapcsolatom egy hajléktalannal vagy egy önkéntessel. Ezért a kérdésfeltevés lehetőségét mindenkinek felkínálva volt egy jelenet, amiben arra kértük a résztvevőket, keressenek kapcsolódási pontokat egymással. Ha valaki azt mondta, én ismerem XY-t, együtt dolgoztunk, akkor kifeszítettünk köztük egy fonalat. Végül persze kiderült, hogy ez egy nagyon szűk közösség, mindenkinek köze van a másikhoz, ezt mutatta meg a köztünk kialakult sűrűn szőtt háló.” – magyarázza Gálovits, de a fejemben Az aranyhal közbeszól: Az idő, amely az életben oly gyakran ellenségünk, szövetségesünkké is válhat, ha látjuk, miként vezethet egy sápadt pillanat egy izzó pillanathoz, hogy aztán a tökéletes áttetszőség pillanatává alakuljon, majd ismét a köznapi egyszerűség pillanatává süllyedjen. Jobban megérthetjük a folyamatot, ha a hálóját fonó halászra gondolunk. Munka közben ujja minden rebbenésében figyelem és szándék rejlik. Ahogy fűzi a fonalat, ahogy megköti a csomókat, olyan formákba zárja az űrt, amelyek alakja pontos funkcióknak tesz eleget. Aztán a hálót a vízbe dobja, ide-oda rángatja, árral, ár ellen, mindenféle bonyolult minta szerint, és végül kifog valamilyen halat, amely lehet ehetetlen, lehet közönséges, de fogyasztható, lehet sokszínű, ritka, mérgezett avagy a kegyelem pillanataiban aranyhal – darálja egykedvűen az egyébként szenvedélyes szöveget, miközben beszélgetőtársam folytatja a szimbólummagyarázatot:
„Tehát a kör és a háló megjelentek, alapvetésként, minthogy részesei vagyunk valaminek, közünk van egymáshoz, de messze nem olyan hangsúlyosan, mint a Rubik-kocka, ami végig ott állt a középpontban, tőlünk függetlenül, kívülről tudtuk nézni, így a megértés eszközévé válhatott. Azért is alkalmas erre a feladatra, mivel sokféle alakot felvehet, de mindenki tudja, hogy minden oldalának egyszínűnek kell lennie ahhoz, hogy a rend állapotába kerüljön. A mi kockánk ebben az állapotban volt végig jelen, egyes alkotóelemeire összesen 54 szó vagy kifejezés került, amelyek néhány közmegegyezésen alapuló mondatot alkottak. Az egyik oldalon megjelent az, hogy a Politika egyeseknek előny. A másikon pedig egy közhely: Az élet nem játék. De hát ezeknek ugye vannak kombinációi, amik szintén lehetnek értelmesek: A politika egyeseknek játék, Az élet nem politika és még sorolhatnánk.”
„Sokféle nem ideális egyensúlyi állapot létezik, de mégiscsak van egy változatlan rend, mint Brook láthatatlan világa” – vágom rá eminens diák módjára.
„Így van – helyesel Gálovits – viszont bármely más állapotából a kockát visszaállítani a rend állapotába igencsak nehéz, de tanulható. Annak függvényében, hogy mennyit foglalkozunk vele, lehet az 7 másodperc, lehet 26 év. Ezt aztán tovább bonyolítottuk azzal, hogy a termet, amiben az esemény zajlott, belülről kartonnal burkoltuk, ebben állt a Rubik-kocka, melyet szintén dobozok alkotnak, ezek egyikében pedig ott volt az egész tér kicsinyített makettje, így az egész rendszer a rész és egész szimbólumává is vált.”

Önmagába tükrözött tér A színház lényege egy misztériumban rejlik, amelynek neve: a „jelen pillanat”. A „jelen pillanat” bámulatos dolog. Akár a hologramból letört szilánké, áttetszősége csalóka. Amikor az időnek ez az atomja felhasad, végtelen parányiságában benne rejlik a világegyetem teljessége. – siet, most azt hiszem tényleg őszintén, segítségemre az Aranyhal, ezért úgy teszek, mintha mindent tökéletesen értenék. Szerencsére mielőtt átírnánk magunkat az Erdélyi Riportból a Filozófiai szemlébe Gálovits könnyedebb vizekre evez.
„Tulajdonképpen ide is kapcsolható a színházi eseményünk címe: Szűkülő szobák. Mi, akik a projektet létrehoztunk, az összes felmerült kérdésünkkel ebbe az önmagába tükrözött térbe szorultunk, mint ahogy a hajléktalanoknak is egy beszűkült térben kell létezniük. A két gondolatot jól összekapcsolja, hogy mi is kartonnal dolgoztunk, tehát szó szerint is pontosan ugyanúgy egy kartondobozban léteztünk, mint sok hajléktalan, pontosan úgy (bár saját döntésünk alapján), szinte nulla anyagi forrásból gazdálkodva a projekt során, mint ők. Ami nagyon érdekes, jól éreztük magunkat, tehát bebizonyosodott, egy doboz is válhat otthonná adott ideig, adott hozzáállással, választás eredményeként. Ha kényszer, akkor nem.”
Azt hiszem Az aranyhal most már mulya, de jószándékú alakként definiál magában, mert újabb megnyilatkozásával a füzetemben soron lévő kérdésnek dobja fel a labdát.
Minél nagyobb szabadságot élvezünk, annál mélyebben kell értenünk, és annál inkább kordában kell tartanunk minden színházi aktust: ha azt akarjuk, hogy értelme és jelentése legyen, nagyon pontos szabályoknak kell engedelmeskednie – súgja a fülembe, továbbra is a markában tartva.
„A munkanaplóban írsz egy nagyon egyszerű rendező elvről, aminek az egyik koordinátája valami olyasmi, hogy mi(m) volt/van/lesz, a másik pedig ezt a kérdést helyek, személyek, döntések viszonyába helyezi. A saját életeden is végigfuttatod ott ezt a sémát döbbenetes eredménnyel...”
„Az életünkben, mint ahogy egy klasszikus történetben is, azok a fontos tényezők, hogy mit, mikor, kivel és hol tettünk, ezek rajzolják ki a sztorit. Minden lépésünk kapcsolódik helyszínhez, időponthoz, emberekhez. Mint ahogy a Rubik-kocka minden eleme egy-egy forgatásnál a többi elemhez viszonyítva mozdul. Ebből a projektből megtanultam, ha valaki (vagy egy csapat) külső segítség nélkül létrehoz valamit, az teljes bizonyossággal olyan lesz, mint ő (ők), nincs mitől más legyen. Viszont nem tudunk vagy nem akarunk élni ezzel a szabadságukkal, jellemzően igényeljük, hogy mások mondják meg, mit csináljunk. Nagy részünk – teljes cselekvési szabadsággal magára hagyva – nem kezd semmit, csak vár valakire, aki megmondja, mit tegyen. Ha nincs vagy széthullott a rendező elv, ami belülről mozgatna, és kívülről sem jön utasítás, akkor csak ülünk és várunk. Sem egy dobozban, sem azon kívül nem érezzük jól magunkat, bár egy idő után hozzászokunk a helyzethez. Én is a hajléktalanszállón pár nap alatt megszoktam a benn létet.

Az ember ilyen: megszokik dolgokat, ez a legszörnyűbb az egészben.

Az életünk, pontosabban ki-ki amit bevitt belőle, az esemény része lett, de visszafele is igaz: az esemény az életünk részévé vált. Mindnyájunknak szabadságában áll, hogy kezdjünk vele valamit, akár együtt, akár külön- külön. Ehhez kell egy döntés, egy lépés. Ahhoz viszont, hogy komoly változásokat érjünk el, nem árt némi segítség. A projekt megmutatta, hogy szinte a semmiből, önerőből is felépíthető egy struktúra, a hányódó kartonból létrehozott térbe vendégül tudtunk látni, be tudtunk fogadni másokat legalább néhány órára, tehát nagyobb összefogással igazán komoly változásokat is el lehet érni, megoldásokat lehet találni a problémáinkra.
Persze, a mi kvázi színházi terünk mégsem teljesen olyan, mint a hétköznapi valóság.

Itt közösség lehet olyan emberekből, akik nem keresik egymás társaságát, kibeszélhetünk egyébként elhallgatott kérdéseket, megszólalhatnak azok is, akik egyébként nem szoktak, vagy akiknek nem szabad, írhat, aki eddig nem írt.

Eltemethetünk valakit, aki rég meghalt, csak azért, mert szükségünk van erre a gesztusra. Egy valódi lelkész temetési beszédet mondhat Szent József Benedek felett, aki – életéből kivéve a konkretizáló utalásokat – akár mai hajléktalan is lehetne, nem hiába a csavargók védelmezője, és ennek a beszédnek Jób könyvére tett utalásai később elhangozhatnak egy Preisner dalban, tulajdonképpen némi elemeléssel, de semmi fikció, az egész szigorúan valóság maradhat. Az általunk létrehozott színházi térben időtől és tértől függetlenül bármi megtörténhet.”

Peter Brook THE GOLDEN FISH című írásának részleteit Szántó Judit fordításában idéztük.