Esküvőből karnevál

2014. 11. 10. 09:33

„Az intenzív színészi játék miatt mindenki egyformán hajaz a főszerelmes, azaz főhős titulusra, emiatt észre sem vehető, hogy a figyelem központjában a vidéki testvérek állnak.” Szabó Réka írása a Kolozsvári Állami Magyar Színház Vidéki jegyesek című előadásáról.

 


Kolozsvári Állami Magyar Színház / Georges Feydeau – M. Desvallières: Vidéki jegyesek / Fordította: Horváth Andor / Rendező: Alexandru Dabija / Dramaturg: Visky András/ Díszlet- és jelmeztervező: Dragos Buhagiar

 

Kopott, a városi portól és piszoktól homályos üvegfal szeli ketté a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadát, mely egy-egy alkalommal a színpad hátsó falának is megfelel, megszabva az előadás térbeli határait. Ez az üvegfal kimozdítható eredeti állapotából, valójában üvegajtókból van összerakva, amelyek különböző intézőhelyiségek (házasság-és munkaközvetítő iroda) bejáratai. A fal előtt ücsörgő, lábukat türelmetlenül rázogató, fejüket idegesen ide-oda kapkodó, köhécselő ügyfelek. A jelmezek, a szereplők megnyilvánulásai, megszólalásai nyomán megelevenedik a 19-20. századi Párizs hangulata. A ködös ablakokon nem lát keresztül az ember, de érzi, hogy körülötte, valahol a színpadi illúzióinkban piszkos, szemetes környék veszi körbe az ácsorgó, különböző társadalmi rétegeket és etnikumot képviselő embereket. Munkaközvetítők, házasságközvetítők, munkanélküliek, lakájok, orvosok, tragikák és menyasszonyok pösze replikái indítják el a cselekményt, azonnal komikus helyzetekbe sodorva egymást és önmagukat.
Színesbőrű dadának és fehér munkaadónak egyaránt négy frankba kerül feladni a hirdetést, ami elég nagy fejtörést okoz számukra, hiszen nem képesek eligazodni az egyszerű felépítésű térben; az egymás mellett levő ajtók feliratait is fordított rendben olvassák, majd állnak és értetlenül néznek maguk elé. Hiába a hivatali sorban állás, elsőbbség mégis a rangosabbat illet, a Galmier családot, amely rangjánál fogva megengedheti magának, hogy csak úgy válogassa, méregesse, cserélgesse a munkát kereső lakájokat. A galiba ott kezdődik, amikor megérkeznek ebbe a helyiségbe a vidéki Loches-ból származó testvérek, Gévaudan (Dimény Áron), Alfred (Buzás András), Laure (Albert Csilla), akik csupán azért keresnek munkát Párizsban, hogy minél gyorsabban befészkelődjenek egy jómódú családba, ahol pikk-pakk házasságra léphetnek. A vígjátéki atmoszférához kellő irónia és agyafúrtság kell, mely meg is teremtődik a színpadon a Galmierek és a Gévaduanok egymásra találásával. És itt el is kezdődik a tévedések és félreértések vígjátéka, észrevétlenül csusszanunk át Feydeau világából Caragiale jól ismert karnevál-világába.

 

Házasság bármi áron

 

Közönségbarát és jól bevált gesztus bohózattal kezdeni az évadot, mely az elmúlt évek során kevésbé volt jellemző a Kolozsvári Állami Magyar Színházra. Georges Feydeau Vidéki jegyesek című darabját Alexandru Dabija rendezte, aki legutóbb 30 évvel ezelőtt volt vendége a színháznak. Játékos, könnyed előadást vitt színre, mely, ha nem is ültetődik át napjainkra, nyelvezetében mégis érezhető némi (olykor erőltetett) aktualitás. Horváth Andor fordításában számos megjegyzés, kifejezés vonatkozik az itthoni kisvárosi létformákra, szokásokra, mint például a nyaralások, vagy a szalonkultúra óta divatban levő idegen nyelvi kifejezésekkel teletűzdelt hencegő diskurzusok, melyek nem minden esetben állják ki a hitelesség és eredetiség próbáját. Nyelvi megnyilvánulásokban is, de főképp a színészi játék megvalósulásában váltak kiélezetté olyan társadalmi-szociális problémák mint például a rasszizmus, a korrupció, a pénzéhség, mely köré (tudván, hogy a bohózat műfajában elengedhetetlen elem a felfokozott fizikai mozgás)  gazdag képi- és gesztusvilág épül. Bogdán Zsolt és Dimény Áron játékkedvéből adódóan a csúszópénzzel „betömhető” száj emlékezetes groteszk képpé módosul. Ha hallgatsz, jól jársz, mondja Galmier, és inti leendő lakájának, Gévaduannak, aki felettesével egyenrangúnak hiszi magát, hiszen a három testvér nem szolgának érkezett ebbe a családba, hanem azért, hogy mindenkit, aki él és mozog, feleségül és férjül vegyen. A legerőteljesebb és legőszintébb önfeltárás Alfred részéről érezhető, akinek a figuráját Buzás András hamisítatlanul keltette életre. Hiába a migrénes fejfájás, ő akkor is végighadarja udvarló sorait, kiáll az igaz szerelem gondolatáért, harcol a nála jóval idősebb Rachelért (Panek Kati). Csak a célra koncentrál: vakon, bármi áron megházasodni.

 

Színpadi igazság

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház / Georges Feydeau – M. Desvallières: Vidéki jegyesek / Fordította: Horváth Andor / Rendező: Alexandru Dabija / Dramaturg: Visky András/ Díszlet- és jelmeztervező: Dragos Buhagiar

 

Elmaradhatatlan az őszinteség és a szerelem próbája, melyre alaposan odafigyel a rendező. A szereplők ugyan mindannyian házasodni szeretnének, viszont az a gond, hogy egy vőlegényre több menyasszony is pályázik. Saint-Galmier problémamentesen zsonglőrködik Michette (Varga Csilla) és az örök tragika, Léonie (Kántor Melinda) színésznő között. Mindkettejük figurája a szélsőségekig eltúlzott. Fizikai adottságaikban, öltözékükben, modorukban is a végleteket mutatják: Michette, a megtermett, hisztérikus, ripacs kisasszony, akit holmi „bedörzsöléssel” bármikor le lehet csillapítani, a magát ezredesnek álcázó doktorhoz akar feleségül menni. A doktor viszont a nagyon csinos, hatalmas rózsaszín nyalókát hordozgató, csendes természetű Léonieval készül házassági szerződést kötni. Az eltussolásokra, rejtegetésekre, a félreértések elkerülésére tett fizikai kísérletek a színpadon számtalan fel-alá szaladgálással, jelentéktelen ajtónyitogatásokkal fogalmazódnak meg, amely kedvezőtlenné vált az előadás feszességére, pontosságára nézve. Az intenzív színészi játék miatt mindenki egyformán hajaz a főszerelmes, azaz főhős titulusra, emiatt észre sem vehető, hogy a figyelem központjában a vidéki testvérek állnak. Mindannyian szerethetőek, emberi megnyilvánulásaik, esetlenségeik (fenékreesés, egymás üldözése, elcsattanni akaró pofon, lökdösődés, orrfújás) mindannyiuknál hasonló, csupán színészi technikáikban különböznek.
Az apró, sűrű jelenetek megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat eredményeznek, melyek végül valódi bolondokházába fulladnak. Galmier doktor a saját maga kutatásaiból fenntartott elmegyógyintézetbe küldi az összes szereplőt vízgyógyászati kényszerkezelésre, ahol forró fürdőket véve mindannyian elgondolkodhatnak tetteikről, terveikről.
Így derül fény az igazságra, de csupán színpadi igazságról beszélhetünk. A megélt valóságérzet viszont a színházon kívül is a kollektív téboly-érzet, mely ott honol a levegőben nap mint nap, velünk tart minden irányba. Ettől csupán ideiglenesen szabadulhat meg az ember, aztán minden kezdődik elölről, vagy folytatódik? Talán kis ideig visszaáll a régi rend a színpadon is, talán kiszabadulnak az őrültek házából, talán ismét ott ülnek mindannyian a munkaközvetítő irodában és türelmetlenül kopognak, de a kérdést, hogy „mi most tulajdonképpen hol vagyunk”, visszatérően felteszi a színház is önmagának, a néző is önmagának és felteszi a színpadi valóságot életre keltő színész is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!