Érdeshármas, újrajátszott bűnbeeséssel

2015. 06. 24. 11:35

Ez a darab közelebb áll a költészethez és a zenéhez, mint bármi máshoz, az előadás pedig szerencsénkre igencsak hű a szöveg természetéhez. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Kés a tyúkban című előadását Tasnádi-Sáhy Péter értékeli.

 

 

David Harrower ír drámaíró első műve, a Kés a tyúkban (1995) első ránézésre sem egyszerű történet. Balladaszerűen építkező sokrétegű parabola, szándékoltan mesterkélt költői nyelvezettel, mely nem csak a szerző, de a fordító Varró Dániel kéznyomát is magán viseli.
Csak látszólag két férfi és egy nő története ez, sokkal inkább két szemléleté, és a közöttük bejárható avagy bejárhatatlan úté. Csikós William egyszerű földműves, a falu része, a falué, amely próbálja elfelejteni, hogy evett a tudás fájáról. Fogalmait szűkre szabja, a „pocséta” akkor is „pocséta”, ha lelátni az aljáig, és akkor is, ha zavaros, az egyetlen misztikum, amit közel enged magához az életet a termékenységen, a reprodukció képességén keresztül megtestesítő föld, viszont szíve szerint azt is egy emberesre, egy lovasra szabná. Élete komor termékenységünnep sárral és verejtékkel.
A másik szemléletet Gilbert Horn, a molnár képviseli, akit a falu kitaszított (feleséggyilkosság igazolatlan vádjával), ő viszont mégsem tud/akar teljesen elszakadni a falutól, hisz ideje nagy részét írással tölti, a lejegyzett események, megörökített karakterek pedig a falutól, a falusiaktól származnak.
Williamé a vastag kontúrokkal körberajzolt búzaszem materialista igazsága, Gilberté pedig az amorffá őrölt liszt, amiből tetszőlegesen akármilyen belső föld megformázható, egyikük a tett, a másik pedig a gondolat.

Közös origóból rajzolt koncentrikus körök ők,

ívüket jelen esetben a gyűlölet tartja feszesen.
A harmadik szereplőre csak fiatal nőként reflektál a szerző, őt még annyira sem formálja hús-vér karakterré, mint a férfiakat. Archaikus női energia, maga az ősi képlékenység, kíváncsiság, az almáért nyúló Éva, aki újrajátssza, újraértelmezi a bűnbeesést.
A Figura Stúdió előadásában Gilbert (Giacomello Roberto) és William (Szabó Eduárd) világa egy-egy kicsiny sematikus tér (szoba, sziget, torony, bástya), melyeket keskeny híd köt össze. Önmagában egyik sem teljes értékű, hiszen egyikben ágy van, másikban asztal és könyvek, egyiknél ló, másiknál malomkő, létjogosultságukat egyedül az asszony (maga a föld, az élet, a jövő ígérete) jelenléte hitelesítheti, a tőle mért távolság jelzi a kettő között zajló élet-halál harc pillanatnyi állását.


 

A darabban egyébként is eléggé statikusra írt férfi karaktereket játszó színészeknek a rendező, Barabás Árpád nem feltétlenül könnyíti meg a feladatát: kicsiny terükben végig nagy energiával dolgozva, erős érzelmeket mozgatva kell jelölniük a nő történetének végpontjait. Ezt a feladatot mind a ketten nagyon tisztességesen teljesítik, viszont a szerepekben rejlő árnyalatok megmutatásához kevés mozgásterük marad, egy-egy kicsi, de jól kidolgozott gesztusra jut lehetőségük, erejük.
Többek között ennek köszönhetően is, Máthé Annamária viszont brillírozhat a fiatal nő szerepében. Míg a férfiaknak a vaskos fehér billentyűk, az egész hangok jutnak, addig ő magabiztosan játszik kizárólag a félhangokon. William asszonyaként a végtelenségig egyszerű, szinte együgyű, mégis szenvedélyes, utána pedig a szemünk előtt válik lépésről lépésre bölcs, megbékélt asszonnyá, aki érti és vállalja a sorsát.
Nem véletlenül éltem az előbbi hasonlattal, hiszen ez a darab mint már említettem az elején, tényleg közelebb áll a költészethez és a zenéhez, mint bármi máshoz, az előadás pedig szerencsénkre igencsak hű a szöveg természetéhez. Ezért is érthetetlen, illetve zavaró kissé, hogy a cselekményt miért kell még egyszer – sokszor erősen leegyszerűsítve – elmesélni aláfestő zenével is, hiszen erre sem a közönségnek, sem a színészeknek nincs szüksége. Persze minden előadásnak ez legyen a legnagyobb hibája, hiszen a hangszórót kihúzni a dugaljból nem éppen embert próbáló feladat.

Fotók: Jakab Lóránt



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!