Egy darab, két rendező, nyolc nő és egy férfi

Izgalmas előadáspárost mutattak be Temesváron: Elzbieta Chowaniec Gardénia című darabjának két színpadi változatát. A Csíky Gergely Állami Magyar Színház produkcióját Koltai M. Gábor állította színpadra, a budapesti K.V. Társulat változatát Pelsőczy Réka rendezte. Az egymástól különböző kulcsban megfogalmazott előadásokról Józsa Tímea vonta le a következtetéseket.

„A gardénia kényes virág. Szabadföldön fagypont alatt elpusztul. Sötétzöld, fénylő levelei között jázminillatú virágok nyílnak. Meglehetősen embert próbáló növény – valósággal kiköveteli a meleg nappalokat és a hűvös éjszakákat. Sajnos nagyon érzékeny és nehezen gondozható. Elvirágzás után nehezen lehet rávenni újabb virágzásra.” –áll a meghatározás a műsorlapon.
Elzbieta Chowaniec Gardénia című darabja 20. századi asszony-sorsok füzére, amely sorsokhoz különböző módon közelít a budapesti, illetve a temesvári előadás.
Hogyan is látjuk magunkat mi nők? És hogyan látnak minket a férfiak? Két világ, mely soha meg nem értheti egymást, egymás nélkül mégis értelmetlen a létük. Talán az így felvetett kérdés az oka, hogy ugyanaz a szöveg két gyökeresen különböző megközelítésben tud megszólalni a színpadon.
Pelsőczy Réka rendezésében a képlékeny közeget – a néző a maga fantáziájával „népesítheti” be az üres teret – áthatja egyfajta puritánság. A térben csupán néhány virágsziromból kirakott ösvény – karma? tao? – és egy zongora, persze bent van maga a zongorista is, aki jelenlétével, játékával befolyásolja az előadást, meghatározza a ritmust és a tempót. A pillanat ihletéből adódóan bravúros improvizációkkal gazdagítja az előadást, zenéjével beleszól a nők életébe. A puritánság, az irónia mögött meghúzódó „sorsok” lényegében kényszerűségig ismétlődő kudarcok.
A temesvári előadásban fizikailag nincs jelen a férfi, mégis átvitt értelemben érezni jelenlétét, folyamatosan róla, a nőkre gyakorolt hatásáról beszélnek. Mintha mindennek ő lenne az oka, minden életfordulat előidézője. A férfi hiányában is betölti a nők tereit, anélkül, hogy feminista felhangot kölcsönözne az előadásnak.
A budapestiek előadásában színpadon van a zongorista személyében a férfi, és ha nem is szólal meg, a szereplők felhasználják, hogy megjelenítsék a férfi-entitást. Mintegy megszemélyesíti a nő életébe beépülő, számára mindig jelen levő társat, partnert, a férfi okozta örömet és bánatot.
Koltai rendezése felszínre hozza azt, ami a női lélek legmélyén rejtőzik: a magot, amelyből a férfiak is megszületnek, de amivel ők maguk nem bírnának megbirkózni.
Kétlem, hogy lett volna nő, aki végignézve az előadást, ne tudott volna azonosulni valamelyik szereplővel – akár többel is –, vagy valamelyik pillanattal.
Ugyanez érvényes a Pelsőczy-előadásra is, annyi különbséggel, hogy hiányzik belőle az úgynevezett „rendezői világ”. Ezáltal könnyebb volt a vele való azonosulás.
Koltai rendezői világa történelmileg jól meghatározható, szereplői egy évszázad kellékeitől, emlékeitől túlzsúfolt, túlterhelt (élet)térben léteznek. A temesvári előadás figurái benne élnek a díszletekkel körülhatárolt világban, ebben a zárt térben mondják el monológjaikat.
Pelsőczy olvasatában viszont felmutatottan jelennek meg a szerepek és a köztük húzódó viszonyok, nincs igazi szín-játék. Csak viszonyok vannak. Mintha egy opera-recitált látnánk, minimális mozgással. Minimális mozgás, nem játék, hanem felmutatás.
A temevári produkcióban megélt sorsokat látni, a budapestiben megmutatott szerepeket, amelyek rafináltan át-át csúsznak a megéltségbe.
Előbbi csehovi, utóbbi pedig brechti megközelítésben van fogalmazva. Az egyik egy kreált világban játszódik, ennek megfelelően meghatározva a játékstílust, a mozgást, a gesztusrendszert. A másik tiszta, puritán. Az egész előadás alatt egy követő fénysugarában játszanak a szereplők, ezáltal felnagyítódnak a gesztusok, minden mozdulat súlyosabbá válik, nagyobb jelentőséget kap.
Mindkét előadásban a szerepek maszkok, de míg a temesváriaknál maguk a figurák rejtik különböző maszkok mögé a saját sérülékenységüket, érzékenységüket (alkoholizmus, munkamánia, rendmánia), a budapesti előadásban a szereplők rejtőznek el a szerepek kínálta maszkok mögé, melyek mögül időnként kikukucskálnak a színész-szemek.
A negyedik nő, az egyetlen, aki megpróbál sorsa ellen lázadni, végül is kénytelen megadni magát. A budapesti kényszerűen rááll a gardénia sövényre, melyet uszályként hordoz tovább magával – és hordozzák majd további generációk is.
A temesvári előadásban virágösvény helyett sütemény formájában kell lenyelnie az ősök hagyományát, és teljesítenie be sorsát, melyet az elődök jelöltek ki számára.
Mindkét előadás fontos pillanata, amikor a halott anyát, nagymamát dicsőítik. Pelsőczy előadásában a szöveg abszurditását kiemelendő a négy szereplő közös dalra fakad. A temesváriaknál ez a kvartett a valóság abszurditásába csap át.
Ez a kiemelt pillanat, bár formailag eltért egymástól a megvalósításuk, csakis kvartettként szólalhatott meg, mert a szerző matematikai pontossággal szerkesztette meg ezt a jelenetet, tökéletes mátrixban fogalmazta meg a replikákat. A szöveg felépítése egy matematikai rács, amit csak „zeneien” lehet elképzelni. Prózában vagy zenében, de mindenképpen kvartettként szólal meg.
Chowaniec drámájában nincsenek hősök, sem világmegváltó gondolatok; sorsok vannak, cselekedetek, döntések és következmények. Temesváron viszont kisebb csoda történt: egy hétvége alatt kétféle képet láttunk elsősorban mi nők, önmagunkról, szembesülhettünk azzal, hogy problémáink nem elszigetelten léteznek.
ÛA Csíky Gergely Állami Magyar Színház Off programjának köszönhetően lehetőségünk nyílt megtapasztalni, miképpen látnak minket férfi szemmel (Koltai) és hogy látjuk magunkat női szemmel (Pelsőczy).
Koltai M. Gábor egy évvel ezelőtt bemutatott előadása nem véletlenül halmozza a sikereket: Nagyváradon a Rövid Dráma Fesztiválon díjjal jutalmazták Lőrincz Rita (Harmadik nő) alakítását. A következő fesztivál-meghívás Bukarestbe szól: az Országos Színház Fesztiválon november 2-án és 3-án a Nottara Színházban mutatja be temesvári magyar színház a Gardéniát.