Egy bábeli Svejk Münchenben

2016. 06. 28. 10:58

Egy több nyelven, öt órás színész- és nézőpróbáló előadáson vitte színre Svejk történetét sajátos képi, hang és szövegelemekkel fűszerezve a müncheni Residenztheaterben Frank Castorf rendező. A látottakat-hallottakat Fám Erika írása értékeli.

 

Fotók: Matthias Horn (residenztheather.de)

 

Frank Castorf rendezései megosztják a német színházi világot, a szakmát és a közönséget is. Ritka példa a 21. század Európájában, főként Németországban, hogy betiltanak egy színházi előadást, azonban Frank Castorf Baal (Bertold Brecht) című előadását a tavaly néhány alkalom után nem játszhatták tovább Münchenben. A Suhrkamp kiadó és Brecht jogutódai pert indítottak a Rezidenztheater és a rendező ellen, mert az előadás során nemcsak a brechti szöveget használta, hanem számos vendégszöveget is (anélkül, hogy az előadás címén változtatott volna) illetve a “nem engedélyezett interpretáció” vádjával illették a produkciót. Az előadás provokatív jellege sokak nemtetszését váltotta ki és a hat és fél órás időtartama a közönség egy részét elriasztotta, éles és kíméletlen társadalomkritikája felháborítónak és elfogadhatatlannak tűnt sokak szemében.

Valamivel visszafogottabb, önkritikusabb előadást rendezett a Berlinben élő rendező idén is a müncheni Residenztheaterben, Svejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban címmel. Hasek prózáját komplex színpadi produkcióvá alakította Castorf, bonyolult színpadi megoldásokkal, merész látványelemekkel és próbára tevő színészi munkával. Háromszintes forgószínpadon láthatjuk viszont Svejk történetét, az öt órás színpadi eseményt csupán egy szünet szakítja meg. Próbára tevő előadás nézőnek, színésznek egyaránt. Úgy jelenik meg Svejk, mint időutazó, aki világokat köt össze, egy egész évszázadot vesz górcső alá, de leginkább itt él köztünk, a ma Európájában. Nagyon európai produkció született a monumentalista, monstrumszerű, mamut-előadásből, ahol mindenféle népek, nációk, furcsa figurák, jónál jobb nők, érdekhajhászok, piperkőcök, számítók, áldozatok és önfeláldozók, mazochisták sokaságával találkozhatunk, ahol minden skrupulus nélkül beszélnek hosszan és gyors ritmusban mindenféle európai nyelven, többek közt csehül, szlovákul, magyarul, szerbül, oroszul, fordítás nincs, aki szerencsés, érti, a többiek hallgathatják az ismeretlen nyelvek zenéjét. Az idegen szövegek merészek, sok szexuális utalással, szleng-nyelven, utcai poétikával fűszerezve és sok-sok pátosszal mondva, akárha eposzt hallgatnánk, sok retorikai fogással előadva, miközben aligha válik sejthetővé a gyakran trágár, pornográf tartalom.

A forgószínpadon egy fából készült óriási építmény, pince, vasútállomás, vonat, vagon, barikád, kocsma, úri szalon, színpad, balkon, tetőtér, latrina, a történelem és a reklám helyszínei. Csak kicsit háborús a hangulat, inkább a mindennapi háborúink hangulatát idézi, semmmiképpen nem a cifra látszatok kirakatvilága jelenik meg. Inkább egy cowboyfilm és egy lepukkant vidéki fogadó kereszteződése a színpad, kopottsága és időtlensége földrajzilag meghatározhatatlanná teszi, egy visszatekintő kaleidószkóp ez a hatalmas szerkezet. Több kivetítő felületet is elhelyeztek a sok elemes épületegyüttesben, ahol élő adásban látjuk a rejtett helyszínek eseményeit, amelyet két operatőr állandó, loholó munkája tár a szemünk elé. Mindig képben vagyunk, többnyire az előadás nem, vagy alig látható helyszíneire enged betekintést a kamera, közel kerülnek az arcok, a testrészek, a díszlet apró részletei, élesben jön a történet, nem vagyunk szemtől-szemben a történésekkel, mintha moziban lennénk.

 

Coca-Cola Zero, Migrants Free

A Castorf-féle produkció számos ponton erős politikai hangvételt kap, az előadás azzal kezdődik, hogy megölik a trónörököst és kirobban az első világháború, majd lassan belépünk Európa mai politikai történéseibe. Az európai-, és a világgazdaság kersztmetszetét is hozza a darab, komoly szatírába fúló gazdasági értekezéseket hallhatunk a szereplők szájából, akik a Pepsi-Cola és a Coca-Cola közötti harcot mutatják be, az érvek a Pepsi mellett szólnak, mert az más, az nem annyira tömegtermék, mert neki mindig nehezebb volt és nem volt esélye se oda jutni, ahova a Coca-Cola, de azért fennmaradt és létezik, még ha a második helyen is. A kisemberek történetéhez jól igazodó argumentáció ez, mert Castorf is a kisembereket félti Svejk személyében, akiket ide-oda sodornak mindenféle politikai és gazdasági áramlatok, döntések, kényszerek, kényszerítések, mert a menekülésvágy az ott van, mindig is ott volt mindannyiunkban. A Coca-Cola azonban Migrants-Free - díszeleg egy vagonkocsma bejárata felett -, valami, ami tiszta és amiben lehet hinni, hiszen mindenki fél a menekültektől, ha maga kell meneküljön, az egy másik történet, másként értelmezhető. Castorf a Hasek-i helyszíneket nyelvileg is komolyan veszi, Budapesten magyarul beszélnek, Taborban csehül, Galíciában lengyelül halljuk a szöveget, utaztat a rendező a nyelvi sokféleségben. Ngyszerű tapasztalat ez a nézőnek, és akik megszólalnak, közeli országokból valók, többnyire keresztények, akik szembekerülünk a nehezen megfogalmazható helyzettel, hogy nem értjük egymást, az idegenség érzése átszövi ezeket a jeleneteket.

 

Monarchia, EU. A zászló, mint kocsma cégér

Úgy mesél Castorf a múltról, hogy mégiscsak leginkább a máról szól Svejk színpadi története, erős társadalom-, és politikakritikát rajzolva. Nemcsak az áltagpolgár életének a kritikája ez az előadás, az átlagemberé, aki kritizál és aki elé kell és érdemes tükröt állítani, hogy szembesüljön önmagával. Nem föltétlenül azért kell a tükör, hogy szembenevessen önmagával, vagy, hogy érezze, mások kinevetik, hogy helyzete, gondolatai és döntései, de még az érzései is nevetségesek, talán inkább azért, hogy ismerkedjen önmagával, lássa egyáltalán önmagát, ne csak képzeljen ezt vagy azt magáról és higgye ezt vagy azt, s folyton csak megnyugtassa, igazolja magát, hogy kibújhasson, szemet hunyhasson, másokban és máshol keresse a hibát, folyamatosan kimenőt kapjon és alkamat arra, hogy felmenthesse magát.

Egymás mellé kerül az Osztrák-Magyar Monarchia és az Európai Unió zászlaja, természetes módon a Coca-Cola reklám mellé egy kocsma homlokzatán. Nagy világkocsma, amit a színpadon látunk, legbelül csillogó szalon, ahonnan nehéz bársonyfüggönyök és hatalmas csillárok részletei láthatók, másfajta fények vannak ott bent, ahová csak a kamera szemével tekinthetünk be.

Castorf kényelmetlen helyzetbe hoz, megdolgoztat mindenkit, a színészeket, akik végirohangálják, végigkiabálják az öt óra játékidőt, majdnem kifulladásig, s a nézőt, aki összezavarodik a látvány-szöveg-kép-kavalkádban és rosszul érzi magát, mert nem találja a magyarázatot, nem áll össze a kép, hogy mi, miért és mikor van ebben a darabban. Nem érti ezt az egészet, mert túl soknak, felfoghatatlannak, megemészthetetlennek tartja mindazt, amit vele művel ezúttal a színház, csapdát sejt és becsapottnak érzi magát, unja magát, ásít. Közben izzadnak a színészek a színpadon, akiknek végeláthatatlan monológokat kell futólépésben, felfokozott ritmusban elkiabálniuk, olyan erőpróbát kell kiállniuk, amely fizikai, szellemi, lelki értelemben is a határokat feszegetik. A nézők javarészt kényelmetlenül ülnek a székben, értetlenül, érdektelenül, üresen, sajnálják az időt, a pénzt amit erre a színházi estére áldoztak. Így telik el az első két és fél óra. És csak erre várt Castorf. Arra, hogy a nézőtér fele kiürüljön, és akkor elkezdődik egy más típusú előadás, mintha csak azt szerette volna elérni, hogy végre csak magunk legyünk, azok, akik kibírtuk ezt az első probatételt, és most már jöhet valami más is. Persze feloldozás, megoldás, magyarázat továbbra sincs, nem is ez a cél, a hangulat lesz más. Több zene, irónia áramlik felénk, pörgősebb lesz az előadás, élvezhetőbb, sok értelemben a túlzások, a polgárpukkasztás és az emberi dimenzió határainak a feszegetése adja a lendületet a színpadi történéseknek.

 

A túlzás esztétikája

A színpad többé nem az a hely, ahol minden látható, ahol elénk hozzák a történéseket, ahol a színészek közel vannak, a rendező nem magyaráz, nem értelmez, csak mutat, maradunk elsőként érzésekkel és természetesen számos megválaszolatlan kérdéssel. Nem a válaszok színházának a korát éljük, nem is az analitikus hozzáállásból születő alkotások idejét, inkább sarokba állít, kérdez és próbál minél többféle érzelmet kibontani belőlünk, azzal is, hogy csak félig látunk egy-egy előadást. Castorf Svejkje bár sok ellentmondásos alapigazságot fogalmaz meg, aligha ítélkezik vagy minősít, csupán lehetséges létformákat helyez egymás mellé. Nem hierarchizál. Úgy politizál, hogy közben nem kritizál, inkább az irónia eszköztárát használja és minden skrupulus nélkül elénekelik a színpadon azt a dalt is, amelynek a refrénje úgy szól, hogy Angela hülye. Minden kicsit ki van billenve az egyensúlyából a Svejkek, a mindenkori Svejkek világában, mindenből egy kicsivel több van, vagy túlságosan is sok. Nem könnyű nézőként elviselni ezt a többletet, amely sokszor fölöslegnek tűnik, sőt érthetetlennek, értelmetlennek. Ballasztok ezek, amelyek súlyossá és nehézkessé teszik az előadást, de nem elviselhetetlenné. A túlzás esztétikáját próbálta megteremteni Castorf, nemcsak a színészi munkával, a végtelennek tűnő szövegekkel, de a díszlet, a jelmezek, a darab zenei konstrukciója is egyértelműen ez a túlépítkezést szolgálja.

 

Da-da-da. Dada

Nemcsak a dadaizmus 100. évfordulójának emlékére kerül be a darabba a 80-as évek minimalista popzenészeinek, a Trio-nak a Da-da-da című dala, hanem a rendezői (nem-)elvek dadaista jellegét is hangsúlyozva, hiszen szabad asszociációszerűen kerül egymás mellé az előadás számos eleme, illetve mintha a véletlen is szervezné a történéseket, a szövegeket. A dadaista eszmék jegyében sokszínű, vegyes zenei alkotások bukkannak fel az előadás során, többek közt a Könnyek nélkül élni könnyebb c. magyar nótát is elénekeli Etelka Kákonyi (Nora Buzalka), de orosz és cseh sanzonok és népdalok, ismert német dalok is felhangzanak a hangszórókból. A vetítővásznon nemcsak az élő kamera adását láthatjuk, hanem sok esetben dokumentumfilm-részleteket, illetve fotókat is, amelyek érthető logikai rendben illeszkednek az éppen aktuális színpadi történésekhez.

Castorf produkciója jó bizonyíték arra, hogy még ma sem fogadja el teljes egészében a nyugat-európai kultúrközönség a dada létjogosultságát, holott nemcsak egy Hugo Ball vagy Tristan Tzara vers könnyedségét érezzük rajta, hanem a mindenféle véletlenek súlyát és világunk kaotikus erejét is. A századelők dekandenciája úgy látszik nem ment ki divatból.

 

Residenztheather München

Svejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban

(Die Abenteuer des guten Soldaten Švejk im Weltkrieg)

Jaroslav Hašek műve alapján a német változatot írta Antonín Brousek

 

Rendezte: Frank Castorf

Díszlet: Aleksandar Denić

Jelmezek: Adriana Braga Peretzki

Fények: Gerrit Jurda

Kamera: Josef Motzet, Jaromir Zezula

Viedó és vágás: Marie-Lena Eissing

Dramaturg: Andrea Koschwitz

 

Játsszák:

Aurel Manthei

Bibiana Beglau

Franz Pätzold

Katharina Pichler

Götz Argus

Nora Buzalka

Arthur Klemt

Jürgen Stössinger

Valery Tscheplanowa

Jeff Wilbusch

Marcel Heuperman

Paul Wolff-Plottegg



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!