Amerika: a hely, amelyet megálmodtunk?

2015. 11. 29. 21:08

Varázsműhellyé vált két és fél órára a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpada és több melléktere Michal Dočekal cseh rendező Amerika című produkciójában. Itt semmi nem az, ami, és senki nem az, aki. Az így megidézett világot pedig a színházszerűség, a meglepetésszerűség fonja össze varázslatról varázslatra. Ebben a kafkai szédületben gyakorta szusszanásnyi időnk sincs arra gondolni: színházban vagyunk. BARTHA RÉKA nézői reflexiói Franz Kafka Amerika című regényének kolozsvári színpadi adaptációjáról.

 

Partraszállás Amerikában: kinyílik a hajó ajtaja és egy új világ (Orbán Attila és Váta Loránd)   Fotók: Biró István

 

Első pillanatától fogva tartja nézője figyelmét, kíváncsiságát a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb produkciója, amelyben a múlt század kultúrtörténeti szempontból is meghatározó egyénisége, a prágai, német anyanyelvű zsidó író, Franz Kafka sajátos világa nyer színházi formát. Első alkalommal Kolozsváron.

A kezdetben kopár színpadot – amelynek aztán mélységeibe és magaslataira is kiterjed a játék – fokozatosan népesítik be azok a varázselemek és szürreális-groteszk, szinte meseszerű figurák, amelyek az Amerikába érkező Karl Rossmann emigráns szenvedéstörténetét színre viszik.

A fűtő védelmében: Karl összetűzésbe kerül a hajó személyzetével (Sinkó Ferenc, Dimény Áron, Bodolai Balázs, Albert Csilla)

 

A tizenhat éves európai ifjú családi kényszerűségből utazik az álmok óceánon túli földjére, amelyen igen hamar kiderül: a jövőteremtés helyett a folyamatos túlélésre kell összpontosítania. Gyakorta a létezését is veszélybe sodró helyzetekből kell kiutat találnia úgy, hogy minden és mindenki összeesküszik ellene, igazságát lábbal tiporják, a kecsegtető szabadság élményének amerikai perspektívája helyett pedig a rabságot kell legyűrnie, igába hajtását kell elkerülnie. Már amerikai partralépésekor letaglózza új hazája sokarcúsága, az őt érő különböző hatások és helyzetek csapdájába kerül. A gazdag szenátor nagybácsi és tehetős környezete előbb dédelgeti őt, aztán egyik pillanatról a másikra teszi földönfutóvá, szolgáltatja ki az ír és francia emigráns bajtársai által stratégiailag kitervelt kiszipolyozásának, a munkavállalásnak álcázott rabszolgamunkának és a körülötte egyre elhatalmasodó társadalmi fertőnek. Végül, a teljes reményvesztettség határán enged az Oklahomai Természeti Színház csábító toborzóakciójának és maga is pici fogaskerekévé válik a látványt gyártó, kétes értékű nagyiparnak. És nem tudjuk meg, hogy túléli-e ezt a „vállalkozást”.

„Maga újságíró?” - derülnek az újgazdagok Karl rossz helyzetismeretén (Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Panek Kati, Orbán Attila)

 

A kolozsvári produkció már első pillanatától nem rejti véka alá azt, hogy a kafkai tartalmakat, jelentéseket, üzeneteket határozottan a mának szegezi. És az aktualizálás furcsaságát éppen az a természetes könnyedség jelenti, amellyel a (vélhetően) huszadik század elején keletkezett irodalmi matéria aláveti magát a kortárs értelmezésnek, szinte kínálkozik a legfrissebb aktualitás megjelenítésére. Miért is? Hát például azért, mert a Kafka által kitalált történetbe tökéletesen bele tudjuk képzelni jelenünk bármelyik ifjú emberét, aki éppen ilyen atrocitásokon megy át a migránslét megélésekor, pontosan ilyen sztereotípiákkal felvértezve érkezik meg egy idegen környezetbe, és Karlhoz hasonlóan tűnik el örökre a jobb lét lázálmának fantazmái között. Így lesz Franz Kafka kétségtelenül huszonegyedik századi.

Mindemellett kicsit sem túlzás azt állítanunk, hogy regényadaptáció ritkán okoz a kolozsvári Amerikáéhoz hasonlatos „műfajváltási” örömöt. Mert a műfaji különbözőség ilyen tekintetű számon kérése jobbára nem a dráma, hanem inkább a próza irányába szokta elbillenteni a mérleget. Úgyszólván: a különböző árnyalatok prózában megjeleníthető gazdagsága miatt szoktuk elverni a port egy-egy e tekintetben túlságosan is „vázlatosnak” mutatkozó színpadi változaton.

A tévelygő ifjú jövevény nem találja a kiutat (Bács Miklós, Bodolai Balázs)

 

Nos, az Amerika című regény Iva Klestilová és Michal Dočekal által kidolgozott színpadi változatán, amelynek magyar nyelvű szövege Vörös István fordításán alapul, dramaturgiai finomhangolását pedig Visky András eszközölte, nemhogy nem jut eszünkbe a prózai szöveg drámabeli versenyfutását lepontozni, hanem ellenkezőleg: főnyereményként mutatkozik meg ez a próbálkozás. A színpadi történet előre haladtával egyre inkább megbizonyosodhatunk arról: a befejezetlen regény maga is hálás lehet színházi adaptációjának, hiszen az eredeti sztori bizonyos apróbb elvarratlanságai is ihletett szegélyezést kapnak a kolozsvári színpadon. És ott, ahol a regény szövete nem simul kellőképp a színpadi történetre, a jelenet olyan beékelésekkel és vendégszövegekkel egészül ki, amelyek kicsit sem idegenek az eredeti szövettől. És azért nem, mert Kafkához Kafkát illesztenek a színpadi szöveg mágusai. Így lépésenként az Amerika című regény színpadi medrévé, előnyös keretévé válik egy olyan lenyűgöző irodalomtörténeti körutazásnak, amelyben Kafka Kafkát „hívja” segítségül akkor, amikor önmagában nem bizonyul színházi szempontból kellően hatásosnak. Például, a regény egyik fontos, ám nem túlságosan kidolgozott epizódszereplője, a Nagybácsi (Bács Miklós) úgy válik az autoritás folyamatosan és vészjóslóan ott ólálkodó, szentenciákat osztogató, máskor pedig kérlelhetetlen igazságokat kinyilatkoztató megtestesítőjévé, hogy ez a szerep a különböző kafkai szövegekből épül föl (A per, A fegyencgyarmaton stb.). Ezáltal az árnyaltan megrajzolt rezonőr figura által válik körvonalazottabbá Karl Rossmann (Bodolai Balázs) tévelygése, kudarcsorozata, hiszen nyomatékot kapnak kalandja legtragikusabb pillanatai.

Az ellenállhatatlan díva csapdába csalogatja Karlt (Bodolai Balázs, Györgyjakab Enikő)

 

A történet színpadivá alakításakor Michal Dočekal varázsló-rendező tehetsége egyfelől abban mutatkozik meg, hogy a kafkai irodalmi anyagból a kortárs elemeket úgy emeli ki, hogy közben vissza-visszautal (a színpad két oldalán kivetített szépiás, ódon hangulatú filmkockákon) ezek korokon átívelő jelenvalóságára, másfelől pedig mintegy kiegészítésként újabb jelenségeket ad hozzá a történethez (rekorddöntő táncverseny, a transzneműség jelenkori, karikírozott ábrázolása stb.). A kafkai szövegből kivillannak – ugyancsak az aktualitás elemeiként – a szereplők etnikumra való hivatkozásai, amelyek hol szitokszóként, hol sérelmek magyarázataként, hol konfliktusforrásként, máskor pedig egy elveszett világ nosztalgikus megidézőiként bukkannak elő. És ugyancsak kortárs jelenségként a Hotel Continental vagy az Oklahomai Természeti Színház hierarchikus viszonyrendszerében ráismerünk a multinacionális nagyvállalatok felépítésére, strukturális és működésbeli sajátosságaira.

Az autoritás megtestesítője új „találmányt” mutat be (az előtérben Bács Miklós)

 

A színpadi látvány (Martin Chocholoušek munkája) szimbolikussá egyszerűsített díszlet- és kellékelemei hatékony eszközei a történetszövésnek, ahogy a jelmezek (Zuzana Bambušek elképzelései alapján) is egy-egy szereplő jellemábrázolását támasztják alá, a színészi játék hűséges támasztékai.

Azonban a produkció szolgáltatta folyamatos varázslatnak kétségtelen hajtóműve a színészek szédületes kaméleonjátéka. Maga Shakespeare is irigykedve nézhet le a kafkai értelemben is szemléletes „átváltozás”-bravúrokra, szerepből szerepbe való utazásokra, amelyeket a kolozsvári produkció színészei egyenként is úgy hajtanak végre, hogy az egyes szerepváltások folyamatosan szolgálják azt a közös varázslatot, amelyet Michal Dočekal mesterien lekottázott.

Az élelmesebb sorstársak Karl élelmiszeres kosarát ürítik ki (Viola Gábor és Váta Loránd)

 

A játék gerincét a főszereplő Karl Rossmann (Bodolai Balázs) kamaszosan következetes alakítása, helyzetről helyzetre való egyenletes haladása és mindenkori felismerhetősége adja. Amolyan mesebeli figura ő, aki úgy kalandozik a körülötte pörgő eseményekben, hogy önmagából mindig azt adja, ami lényege, így pedig állandó viszonyítási alapként szolgálhat környező világának megfoghatatlanságára, kaméleonszerűségére. Bács Miklós a fiú gazdag nagybácsijaként, intrikus komornyikként, majd a mindenkori autoritás megtestesítőjeként nyújtja az átváltozás legszélesebb spektrumát, szinte átmenet nélkül vedlik át egyik szerepből a másikba. Györgyjakab Enikő legyőzhetetlen díva és sírós, szipogós cselédleány, a nőiség sokszínű arca, kacéran és szűziesen is a férfi princípium örök csábítója. Dimény Áron négy, egymástól nagyon eltérő szereplőnek kölcsönöz hol hivataloskodó, hol játékos, hol kegyetlen, hol pedig groteszkségében megfoghatatlan alakzatot. Albert Csilla a tenyérbe mászó, szolgai szolgálatkészség két különböző értelmezését jeleníti meg alakításában: a piti, idegbeteg hajómérnöktől a szabályok emberfölöttiségét valló, kérlelhetetlen főpincérig. Panek Kati két merőben különböző szerepet formál meg hatásosan: az elnyomó rendszert mozgásba lendítő üzletemberként érzelemmentes végrehajtó, miközben főszakácsasszonyként nagylelkű, a gyenge fiatalokat pártfogoló matróna. Viola Gábor Robinsonként, Váta Loránd Delamarche-ként a nyersesség és fondoraltosság, az áldozattá válás és a felszínen maradás, az örök végrehajtó és az örök tervező játékos-komikus párosítását szemlélteti. Ők ketten úgy változnak át a történet folyamán, hogy tulajdonképpen nem váltanak szerepet, csupán rásimulnak azokra a helyzetekre, amelyekben találják magukat. A produkcióban egymást erősíti, ellenpontozza egymástól elválaszthatatlan játékuk. Orbán Attila a lét felszínén lebegő, a különböző célokat kiszolgáló önállótlanság három különböző alakját önti formába vámosként, hajóskapitányként és üzletemberként. Sinkó Ferenc eközben a csendes rendszerellenesség olykor-olykor hangoskodó, aztán megint elhalványodó két alakját rajzolja meg a fűtőmester, illetve az orvostanhallgató diák szerepében.

A főszakácsasszony szárnyai alá veszi fiatal „földijét” (Panek Kati és Bodolai Balázs)

 

A színpadon kirajzolódó Amerikát tehát ezek a figurák népesítik be. Senki nem az, aki, és bárki bárkivé válhat, ha a helyzet úgy hozza vagy megköveteli. Ebben a folyamatosan átalakuló, színváltó világban zajlik Karl Rossmann megalázó beavatási szertartása, és áll össze szenvedéstörténetté. Ez nem egy lezárt, elszigetelt sztori, hanem bármelyikünk valóságos története lehet, amennyiben a komfortzónánkon kívülre merészkedve megkíséreljük feltalálni magunk egy ismeretlenségében is veszélyeket rejtegető világban. Az előadásnak egyértelmű erénye az, hogy nem próbál egy készen becsomagolt, értelmezett társadalomkritikát lenyomni nézője torkán, hanem parányi puzzle-darabkákból ezt magunknak kell összeraknunk. Michal Dočekal varázsműhelyében egy felnőtteknek szánt, bírálattal fűszerezett színpadi mesében szemlélhetjük gyermeteg világunk legsötétebb bugyrait, útvesztőit.

Mert Amerika nem is egy ország, nem egy földrajzi hely, hanem a világ, amelyben élünk. És a nyugtalanító kérdés a nézőtérről való távozásunkat követően is ott marad: esendőségünk helyszínét ilyennek álmodtuk meg?

„Ha indiánok lehetnénk!”: Karl az Oklahomai Természeti Színházhoz szegődik (középen Bodolai Balázs)

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház

Franz Kafka regénye nyomán:

Amerika

színpadra alkalmazta Iva Klestilová és Michal Dočekal

 

Karl Rossmann: Bodolai Balázs

Nagybácsi, Szolga Pollunderéknél: Bács Miklós

Klára, Tereza: Györgyjakab Enikő

Elsőtiszt, Fjodor, Brunelda: Dimény Áron

Főpincér, Schubal, Nő a színházban: Albert Csilla

Green, Főszakácsnő, Harmadik főnök a színházban: Panek Kati

Robinson, Első főnök a színházban: Viola Gábor

Delamarche, Konferanszié, Második főnök a színházban: Váta Loránd

Vámos a hajón, Pollunder, Kapitány, Férfi a színházban: Orbán Attila

Fűtő, Diák: Sinkó Ferenc