A Wilson-univerzum

2015. 04. 27. 21:02

ROBERT WILSON 1914 című előadásának tavaly októberi illetve most áprilisi vendégjátéka a Vígszínházban (ez alkalommal megfejelve a mester majd háromórás előadásával) talán az évad legnagyobb dobása volt Pesten, már ha lehet és érdemes legeket emlegetni. Az amerikai alkotó színházi univerzumába Tasnádi-Sáhy Péter írása vezeti be az olvasót.

 

Robert Wilson a Vígszínházban - fotó: Népszava

 

Ha nem is foglalkozunk a legekkel, az mindenesetre elvitathatatlan, hogy az eredetileg építészetet és szobrászatot tanult Wilson évtizedek óta a nemzetközi színházi élet egyik legjelentősebb alkotója, minimum néhány előadása – mint például A süket pillantása (Deafman Glance) vagy az Einstein a tengerparton (Einstein on the Beach), hogy számtalan újabb munkáját ne említsem – bizonyára hosszú időn keresztül megőrzi színháztörténeti jelentőségét. Az, hogy a magyar színházi szcéna kapcsolatba került Robert Wilsonnal (mint kiderült, hamarosan rendezni is fog a Vígben) kizárólag előnyökkel járhat, főleg, hogy mindez a kultúrpolitika legmagasabb szintű támogatásával történik (az előadás fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter volt). Ehhez csak egy rövid, személyes megjegyzés: ezerszer inkább menjen az adófizetők pénze egy Robert Wilsonra, mint sámándob alakú rémálmokra, ez részemről nem lehet vita tárgya.
Soroltam mindezeket azért, mert a Cseh Nemzeti Színház és a Szlovák Nemzeti Színház közös produkciójában készült, a Svejk-re és Az emberiség végnapjai-ra épülő 1914-et, legalábbis szakmai körökben, nem kísérte egyöntetű ováció, kifinomult kolozsvári kifejezéssel élve művészi értékét tekintve „megoszlottak a vélemények”.
Tavaly októberben írott esszéjében (Főúr, egy Bob Wilson rendel!) Forgách András is hoz példákat a fanyalgásra. Mint írja, neves rendező ismerőse szerint két nap alatt színpadra lehet tenni egy „bobwilsont”, színész sem kell hozzá, egy nagyszerű színésznő pedig a világháborús szenvedések tisztességes ábrázolását hiányolta. Előadás után, a színházlépcsőn álldogálva én is hallottam kritikai hangokat, volt, aki azt mondta, Wilson megragadt a nyolcvanas években, mások a hideg formalizmust kifogásolták, bár ezek talán az előbbieknél relevánsabb és kézzelfoghatóbb állítások, mégsem hiszem, hogy közel járnának a lényeghez. Kihagyják a számításból Wilson talán legfontosabb attribútumát, az eredetiséget.
Annak ellenére, hogy szintén a Forgách írás post scriptumában idézett Facebook hozzászólásból ismeretesek a darab keletkezése körüli problémák (az előkészületek közben elhunyt remek dramaturg, Wolfgang Wiens szerint a Svejket és a Kraus szöveget nem szabadott volna összehozni, Wilson túl sok projekten dolgozik párhuzamosan), mégsem gondolnám, hogy az 1914-ről egyszerű lenne véleményt mondani. Méghozzá pont az előbb említett eredetiség okán:

Robert Wilson kizárólag Robert Wilsonnal mérhető, önálló univerzum. Mondjuk tény, ritka madár az ilyesmi mifelénk, nem csoda, hogy nem tudjuk, miként viszonyuljunk.


 

Fény által rajzolt struktúra

 

1914

 

A wilsoni univerzum (amely szerkezetét tekintve sok szempontból hasonlít a világegyeteméhez) egyes építőelemeiből néhányat a szombat délutáni két és fél órás találkozás során szerencsére a legeredetibb forrásból ismerhettek meg az érdeklődők. Bár Wilson nem ezt említette elsőnek, de egyértelművé tette, nála is úgy kezdődik minden, mint Mózes első könyvében: legyen világosság! Ilyen szempontból megmaradt építésznek, színházában fizikai teret (vagy inkább téridőt) alkot, amit nem gondolatok, érzelmek rajzolnak körbe, hanem egy sokkal egyetemlegesebb valami: a fény.
Egy gyors anekdota: Wilsonnak harmadéves építészhallgató korában három perc alatt terveznie kellett egy várost, erre rajzolt egy almát, benne egy „kristálykockával”, merthogy a város élő organizmus, aminek a közepén egy katedrális vagy bármilyen más szakrális elem tükrözi vissza a fényt. Mint elmondta, előadásai „makro-szerkezetét” is ennyire egyszerűen meg tudja fogalmazni, bár a később felhozott példákból úgy tűnt, hogy ezek a rövid leírások sokkal inkább algoritmusok, mint misztikus – a történetben említett kristálykockás almához hasonló – víziók.
Tehát a fenti két elemet összetéve: egy Robert Wilson előadás – egyszerűen fogalmazva – matematikailag elég pontosan leírható, fény által rajzolt struktúra.
Erre az állításra csípőből jöhet két kérdés (ha akadékoskodás nélkül megengedjük, hogy színházról beszélünk), mit keres mindebben a színész, illetve mi az, ami a díszlettől megkülönbözteti? Ha őszinték vagyunk, bizonyos szempontból semmi, de ez Wilson esetében nem becsmérlést, hanem sokkal inkább komoly kihívás jelent.

Emberként, színpadon belüli és kívüli problémákkal, gondolatokkal rendelkező érző lényként rendkívül nehéz egy előre meghatározott struktúra adott pontján annyira igaznak, annyira egyértelműen (fény által) létezőnek lenni, mint egy széknek vagy egy fakockának.

Wilson azt mondja, az ő színpadán a tér horizontálisan helyezkedik el, az idő pedig vertikálisan (kevésbé elvontan gondolom fentről lefelé pergő – legtöbbször eltérő tempóban mozgó, egymásra vetített - képekként lehet ezt talán felfogni), a színésznek pedig a tér és idő metszéspontjában (ha maradunk a fizikánál, adott eseményben, szemléletesebben: a képkockák adott pontjain) kell gyökeret vernie. Ennél a gondolatnál hosszabban is elidőzik, azt mondja, tudni kell megállni a színpadon, itt felteszem, tökéletes, minden ízében igaz jelenlétre gondol. Wilson egyik első előadása a már említett, 1970-ben bemutatott A süket pillantása volt, amit egy később a rendező által örökbe fogadott, akkor 13 éves, születésétől fogva siket, Raymond Andrews nevű fiú álmai ihlettek. A rövid verzióban négy óra egy szó nélkül. Wilson a Vígszínházban sokat beszélt Raymondról, akinél megfigyelte, miként érzékel bizonyos hanghullámokat a füle helyett az egész testével. Ez a jó esetben képesség, minimális elvárás szerint magatartásforma ma is alapelvárásnak tűnik a színésztől Robert Wilson színházában. Zsigeri, abszolút reakciók, az előadás adott pontjának abszolút igazságára. Nem több, de nem is kevesebb, mint amit egy szék tesz, amikor fénybe kerül.
 

 

Nincs (egyéb) ok

 

1914

 

Az már ennél eggyel vagy kettővel bonyolultabb kérdés, milyen szerepet szán Wilson a nézőnek. Erről annyira sem merek bizonyosat állítani, mint az előzőekről. Meg merném kockáztatni, hogy nem akar bevonni, nem akarja, hogy bárki is belekeveredjen a Wilson- univerzumba, inkább valamiféle azzal párhuzamos létezést kínál fel, az előadás monolit tömbjét körbeülve átvehetjük annak rezgéseit. Lehet, kicsit hűvös, de rendkívül felnőtt és tisztességes ajánlat ez, mivel minden egyes nézőt az övéhez hasonló önálló, megbonthatatlan univerzumként kezel, valamilyen szinten anakronisztikusan, a végletekig individualista. Ezek után pláne érdekes, hogy mégis tud közösséget teremteni. Hogyan? Egyrészt a minden pillanatban felmutatott, szavakba, gondolatokba nem önthető, mindenkiben egyformán megrezdülő abszolút igazságok, másrészt az alkotótársként rendszeresen választott ikonok által. Az 1914-ben például az Időt játszó Soňa Červena operaénekesnő – mint Forgách Andrástól megtudom – cseh nemzeti ikon, gyökeret verhet bármelyik pillanatban, pusztán zsigeri reakciókkal operálva, alanyi jogon közösséget képző tartalmakat hordoz. Mint ahogy Eszenyi Enikő is. Az a Vígszínházban nagyjából mindenkinek ugyanazt jelenti, ha ő az Íme, hát megleltem hazámat első négy versszakát megpróbálja elszavalni, de próbálkozását keresztbevágja a Hajmási Péter, Hajmási Pál dallama, amire szavalat helyett kénytelen bábuként táncolni. Ezt egy Eszenyinek hagyományos értelemben át sem kell élnie, elég, ha pusztán jelen van egy ilyen helyzetben, és még azt is elfelejti, hogy ő Eszenyi.

Félreértés ne essék, Wilson nem politizál, nem célozgat, nem üzen, hatni sem akar, csak használja, amije van (Pesten Červena alig hordoz plusz tartalmat, Prágában Eszenyi nem mond semmit), kizárólag azért, hogy az előadás univerzuma épüljön, ezen kívül, there’s no reason, nincs (egyéb) ok.

Ehhez kapcsolódva fontos megemlíteni Wilson egy másik, munkásságára óriási hatást gyakorló alkotótársát, az autista Christopher Knowles-t, akivel az 1974-es A letter to Queen Victoriá-n illetve az Einstein on the Beach-en is együtt dolgozott. Állítólag egy újságíró kérdésére, hogy az előadásban miért történik valami (emlékeim szerint miért öntenek vizet egy már tele pohárba) ő felelte az előbbi mondatot rezzenéstelen arccal. Azt hiszem, ezt a szemtelen „nincs ok” filozófiát azóta Wilson is magáénak vallja, nem görcsöl a miérteken: egész egyszerűen, ha egy struktúra működőképes, „statikailag” rendben van, akkor joga, sőt kötelessége létezni. Ez nála valahogy mégsem egy kézlegyintéssel elrendezhető l’art pour l’art, hanem, talán éppen a világegyeteméhez hasonló működési elvek okán, az élet törvénye.
Ezek után azt hiszem érthető, miért írtam, hogy az 1914-ről nehéz akármit is mondani. Persze, bele lehet mászni, hogy a wilsoni világ premisszáin belül (már amennyiben az ember ismeri ezeket) mi, miként sikerült benne, de nem tudom, mennyire érdemes. Az univerzum létezik, anélkül is, hogy nézem, vagy véleményt mondok róla. Az sem biztos, hogy érzelmileg viszonyulni kell hozzá. Személy szerint a szeretet egy nagyon tiszta (az sem biztos, hogy emberi) formáját érzem iránta: elvárások nélkül örülök a létének, se több, se kevesebb. Hogy jó színház-e, ami (csak) ezt tudja kiváltani az emberből? Nem tudom. Örömöt nem okoz, tanulságai nincsenek, az általa felkínált nézői létforma, gyakorlat híján legalábbis, eszméletlenül kimerítő. Azt viszont meg merem kockáztatni, hogy –minimum az alkotói szabadságnak azon szintje miatt, amit képvisel - elég nagy szükség van rá mostanság mifelénk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!