Kis hazák, gyermekek nyelve
2015. 04. 28. 18:40ILMA RAKUSA Svájcban élő, németül író szerző, akinek apja szlovén, anyja magyar származású. Rengeteg tenger című kötete 2011-ben jelent meg a Magvető kiadónál, fordítója Kurdi Imre. Ilma Rakusa április végén a Látó folyóirat vendége volt Marosvásárhelyen. Láng Zsolttal anyanyelvén, magyarul beszélgetett, miután kötetéből németül és magyarul is felolvasott. Alább a beszélgetés szerkesztett, rövidített változatát közöljük.
A német és a magyar felolvasásod között az volt a különbség, mondom ezt rövidlátóként, amit Trieszten tapasztaltam. Ebben a városban folyton cserélgetnem kellett a szemüvegem. Hol élesebben, hol kevésbé élesen láttam azt, ami körülöttem volt. A te magyar nyelved olyan, mint valami ritkán használt ünneplő.
Nem beszélek gyakran magyarul, tulajdonképpen már csak az öcsémmel és fiammal használom ezt a nyelvet. Számomra valóban ünnep, hogy itt lehetek, és beszélhetek magyarul.
Műfordítóként is dolgozol: orosz, francia, szerb és magyar szövegeket tolmácsolsz. Ti otthon hogy beszéltetek gyerekkorodban?
Otthon csak magyarul beszéltünk. Apukám Pesten, a villamoson ismerkedett meg anyukámmal. Ez az otthoni magyar kicsit konyhanyelv volt. Bár édesanyám olvasott, amikor kicsi voltam, én soha nem jártam magyar iskolába. Öt éves koromban kerültünk Zürichbe, a magyar így “gyereknyelv maradt”.
Gyerekekkel és állatokkal beszélek leginkább magyarul ma is.
Később nagyon sokat olvastam, most is olvasok magyarul, ismerem a magyar irodalmat. Bővítettem valami módon a szókincsemet, ez ami összehasonlítható a némettel.
Triesztben, ebben a csodálatos városban voltál gyerek. Miért költöztetek el onnan?
Apám demokratikus országban akart élni és akkor Svájc és Anglia volt számára demokratikusnak tekinthető. Trieszt fele angol-amerikai fennhatóság alatt volt, fele Jugoszláviához tartozott. Nem lehetett tudni, mi lesz a város jövője. Édesapám semmiképpen sem akart Tito Jugoszláviájában élni. Svájcban nehezen maradhattunk, mert nem voltunk menekültek, mint az 56-os magyarok.
Szlovénül megtanultál apukádtól?
Igen, Triesztben megtanultam olaszul, Zürichben tanultam németül, ez volt a negyedik nyelvem. Úgy, mint Elias Canetti számára. Szerbül, lengyelül, oroszul is tanultam aztán.
Ha össze lehetne hasonlítani a nyelveket, akkor mit tudnál mondani, van tapintható különbség az érzékek szintjén?
A magyar nyelv teljesen az érzésekhez kötődik. Ha kedves akarok lenni, akkor magyarul alakulnak a szavak. Érzelmi nyelv a magyar, a németről ezt kevésbé lehet elmondani. Éltem egy évet Szentpéterváron, az orosz is képes az érzelmek kifejezésére, sok a kicsinyítő képző ebben a nyelvben. Nincs olyan viszonyom az oroszhoz, mint a magyarhoz, de tetszik, szépen hangzik, elég szabadon beszélem. A magyar az érzelem kifejezés szempontjából mégiscsak a legfontosabb. Itt-ott gondolkodok is magyarul. Ha bajban vagyok, akkor magyarul mondom, hogy „jaj Istenem!” És még azt is magyarul mondom, hogy cicuskám-cicuskám.
A Rengeteg Tenger mennyiben önéletrajzi könyv?
Eredetileg egy Trieszt-regényt akartam írni, de valahogy nem működött. Negyven oldal után abbahagytam és újrakezdtem másképp. Ennek a szövegnek is a központi része a gyerekkori Trieszt, valami más lett belőle. Nem memoár, Kurdi Imre úgy fordította, hogy emlék-futamok ezek. Van benne autofikció is. Mert ha arról beszélünk, hogy mire emlékszünk, akkor az itt-ott hamis, mert nem emlékszünk pontosan. Visszautaztam azokra a helyekre: a saját emlékezetem a mérvadó, és nem a valóság. Itt kezdődik a fikció. Ha memoár volna, akkor az teljesen más volna, mert ott nem lehet más dolgokat kitalálni, mint ami volt. Van Triesztről egy fejezet, az a címe, hogy „Kert-vonatok”. Apám húgánál éltünk, pont a vasút mellett, egy kis villában, egy szép kerttel. Mögötte kezdődtek a sínek, éjszaka jártak a tehervonatok. Nagyon féltem tőlük, a kert viszont a paradicsom volt számomra. A félelem és a biztonság kontrasztját akartam visszaadni ebben a fejezetben. Ma is megvan az a kert, hasonlít ma is a régire. De sokkal több lett belőle a szövegben, szépítettem rajta, amíg paradicsommá nem lett.
Az emlékezéssel kapcsolatban beszélnünk kell Kertészről és Nádasról. Utóbbi most írja a memoárját, méghozzá a legnagyobb precizitás iránti igénnyel.
Beszéltem erről a kérdésről Nádassal. Azt mondta, hogy sokkal egyszerűbb kitalálni valamit, mint leírni azt, ami volt, vagy van. Igaza van, kitalálni: az megy magától. A dokumentarizmusnál muszáj kutatni, ellenőrizni. Tudom, hogy óriási munkát végez azért, hogy a memoárja pontos legyen. Azt tapasztaltam, hogy a konkréttól elindul az írás, és az egyszerű.
Említetted a kertet, amelynek a végén jártak a vonatok, de te igyekeztél a paradicsomról írni.
Ott van a félelem is, csak ez által a határ által nagyobb a kontraszt. A paradicsomban átélve a félelelem is erősebbnek tűnik. Nincs szürkeség a kettő között, az egyik színes, a másik sötét.
A másik nagy alakja a magyar emlékirodalomnak Kertész. Akinek a szövegeiben azt tapasztaljuk: semmit nem szabad elodázni és szépíteni. Nála is követhető, hogy milyen nehéz az emlékeket megfogalmazni.
Mindannyian tudjuk, hogy a Sorstalanság regény, és beszélt arról is, hogy ezt csak így tudta megírni.
Mikor ezt a könyvet írtad, és visszaemlékeztél az életed eseményeire, akkor te védekeztél? Tartottál attól, hogy elsodornak az emlékek és a fájdalmak?
Kíméletlen voltam, mert fájt, nagyon is fájt. Vannak olyan részletek, amelyek fájtak. Ezt írni olyan volt, mint egy pszichoanalízis, magammal is. Meg kellett írni. Négy évig dolgoztam ezen. Magányosan éltem, mert csak egyedül tudtam megírni, és nem is meséltem róla, nem mutattam meg senkinek. Magam kellett megoldanom, és csak akkor mutattam meg egy szerkesztőnek. Akkor még élt édesanyám, időnként megkérdeztem tőle ezt-azt, megmutatott egy-két albumot. Utaztam ez idő alatt Litvániába, Rimaszombatra, kutattam is, bár nem sokat. Mértékkel, amennyire fontosnak tartottam, hogy kutassak, lássak helyeket, hogy nem csal-e az emlékezetem? Persze, hogy csal. De annak is megvan a jelentősége. Hogy miért csal, és hogy? Nem mindent korrigáltam.
Szlavisztikát tanítasz, filozófiából doktoráltál. Mikor téged olvaslak, a szövegeid elég közel állnak a zenéhez. A nyelvedben, a művészetedben érezhető a zenének ez a jeleken túli kifejező ereje. Hogy dőlt el, hogy zene vagy irodalom?
Nagyon egyszerű volt! Nem voltam elég tehetséges zongorista, remegtem amikor fel kellett lépnem, sokat fájt a fejem is. Az írás nyugodtabb. Otthon írom a verseimet, a prózát, úgy, ahogy jólesik, nem kell mindig a nyilvánosság elé állni. Nagyon szerettem a zenét, még mindig zongorázok.
És arra nem gondoltál, hogy zenét szerezz?
Már álmodoztam arról, hogy milyen jó volna komponálni. Mindig azon tűnődtem, hogy hogyan írjam le.
Rengeteget utazol, ahogy innen hazatérsz Teheránba látogatsz.
Egy hét múlva fekete kendőben fogok ülni
Mikor eljutsz egy-egy városba, akkor mit figyelsz meg?
Minden érdekes. Itt láttam ma reggel egy osztályt a színház előtt, gyönyörűen voltak felöltözve, fehér blúz, fekete szoknya-nadrág, érettségizők lehettek. Ott álltam, néztem, ahogy fényképezik őket. Nálunk ott Svájcban nincs ilyen, hogy mindenki egyformát visel. A lányok nem hordanak magas sarkú cípőt, a trend a balerina topánka. Angolul kérdeztem az egyiküktől, miért szeretik a magas sarkot? Azt mondta, hogy nagyon elegáns. De miért ilyen magas? És ennyire piros? Szeretek sétálni anélkül, hogy az órát kellene figyelni. Felszívom a benyomásokat, este naplót írok erről. Nincs olyan, ami nem érdekel. Figyelem, hogy mit esznek, milyen a pék, az utca.
Egy bizonyos perspektívából Kassa jutott eszembe Marosvásárhelyről, egy másikból Lemberg,
bár az nagyobb, tágasabb város. Ha nem volna itt ez az ortodox templom, hanem egy gótikus épület állna a főtéren, akkor ez Kassa lenne. Nincs elvárásom azzal, hogy milyen Marosvásárhely. Olyan, amilyen. Azt tudtam, hogy a Bartis Attila innen származik, meg Dragomán, a Te könyveidet is olvastam.
Mikor Japánban ösztöndíjas voltál, ott is érdekelt, hogy ki milyen nyelven beszél, mit írnak az írók? Mit hallasz a nyelvekből?
Hallgatózom, nem tudok románul, de hallgatom. A zenéjét hallgatom. Voltam Bukarestben, Iasiban. Romániában nem először járok, csak Erdélyben nem voltam eddig. A japán nyelv zenéjét is felismerem, hallottam japán felolvasásokat. Van egy kétnyelvű német-japán barátnőm, aki japánul kétszer gyorsabban beszél, mint németül. Egészen más valaki, ha a japánt használja: gyorsabb, élénkebb, vidámabb. Én is más vagyok, ha németül beszélek, és más, ha magyarul.
Zenészeknél meg lehet figyelni, hogy egy jazz zenész másképp viselkedik, mint egy klasszikus zenész. A zene szerkezete befolyásolja a viselkedésüket, azt hiszem. A nyelv szerkezete mennyire befolyásolja az embert?
A nyelv determinál, kétség kívül. Összefüggenek a szokások, a nyelvek. A japánban például legalább öt szó van az én-re.
Különböző viszonyokban fejezik ki az ént?
Igen, és van külön japán férfi- és női nyelv, és három írás.
Melyik nyelvet a legproblematikusabb átültetni németre?
A magyart nem mindig egyszerű lefordítani németre. Más a szórend, nincsenek nemek. Nagyon szeretek oroszból fordítani, az sokkal egyszerűbb, szerintem az megy jobban, furcsa módon. Valahogy rögtön megtalálom a megoldást, ez a mondatstruktúrával is összefügg.
Pedig a magyar kultúra közel áll a némethez.
Az orosz is közel áll, bár most Putyin sokat tesz ez ellen. A magyar kultúra sem idegen, de a nyelv más. Ami németben elől van, az magyarul pont a végén, és fordítva. Olvasni is nehezebben olvasok, mint oroszul vagy franciául. Mindig a mondat, a szintaxis a probléma. Ahhoz kötődik a gondolkodás. Fordítottam Nádast, akinek a szövegeiben gyakran nem lehetett tudni, hogy ki beszél kihez. Hogy férfi beszél férfivel, nővel – direkt így, kétértelműen ír. Ezt a játékot németül nem lehet eljátszani, mert muszáj determinálni. Fel is hívtam ezzel a bajommal Nádast, aki azt mondta: “Hát Ilmácska, igaza van!” Aztán végül megmodta, hogy abban a bizonyos szövegben két férfi beszélget. Gondoltam, de a kontextusból nem derül ki.
Egyszer fordítók beszéltek arról, hogy Nádasnál milyen fontos az, hogy milyen nemű ember beszél. Nyilvánvalóan erre építi a szöveget.
A német nyelv ezt nem engedi meg. Olvastam Dragomán Máglya című regényét még kéziratban – olvastam, olvastam, és tíz-húsz oldal után sem tudtam, hogy ki a figura? Nő, lány, férfi? Semmi nem utalt arra, hogy kiről van szó? Aztán kiderült, hogy egy fiatal lány. Már teljesen oda voltam, hogy nem tudom, kiről olvasok, ki ez az én?
Szerinted a magyar irodalom hol áll a világban? Hogy tud megjelenni a világ színe előtt, hiszen kevesen olvasnak magyarul, azt is tudjuk, hogy németül kell megjelenjen egy magyar író, hogy a világ megismerje.
Akárhol vagyok, hangsúlyozom, hogy fantasztikusan erős a magyar irodalom, minden generációban találni erős figurát. Sokoldalú, nagyszerű. Arra nagyon nehéz válaszolni, hogy van-e sajátossága, mert arról kéne beszélni, hogy van-e nemzeti identitás. Kertész, Nádas, Krasznahorka, Láng Zsolt, Bodor, Kiss Noémi, Tóth Krisztina, Dragomán… sok nevet kellene felsorolni. Minden írónak megvan az egyénisége. A tematika talán erősebben kötődik a politikai helyzethez, mint a svájci irodalomban. A svájci helyzet nem is olyan érdekes, ez azt jelenti, hogy jól működik. Nem kell fájdalmas témákkal foglalkozni, nem volt holokauszt, nem volt első és második világháború. Ez tükröződik az irodalomban. A német irodalom megint más. Mindez érthető, de ez még nem válasz a kérdésre, ez még nem nemzeti identitás. A téma az csak téma. A fontos kérdés az, hogy hogyan írsz, nem az hogy miről? Karádi Éva kérdezte tőlem, hogy mi a különbség a német, svájci és osztrák német nyelvű irodalom között? Az, hogy van-e svájci nemzeti identitás, nem érdekel, fogalmam sincs. Amennyire ismerem az osztrák irodalmat: még mindig szeretik az avantgárdot és nyelvileg nagyon radikálisak Az egész radikalizmus a nyelvben van. Németországi irodalomban ilyen radikalizmust ritkán találni.
Thomas Bernhard helyi problémákat vitt a könyveibe, vagy Handke Az ismétlésben memoárszerűen írta az utazását. És mégis ezek a világon bárhol olvasott művek.
Egy cseh írónak Bernhard többet jelenthet, mint egy cseh. Én svájcban élek de Danilo Kis nekem fontosabb.
Te német író vagy?
Német nyelvű író vagyok, nem német, anyám magyar, apám szlovén. Ez a sors.
Milyen identitásom van? Fogalmam sincs.
Ez egy mozaik? Ez a kérdés engem nem foglalkoztat. Svájcban nem teszik fel ezeket a kérdéseket. Ezt Magyarországon feszegetik.
Amerikában, ha egy idegennel találkozol, megkérdezi a neved és mivel foglalkozol. Nálunk azt kérdezik, honnan származol, hogy hívnak?
Én mit mondhatnék? A gyökereim a levegőben vannak: elhagytam Rimaszombatot, Pestet, Triesztet, Ljublanát, Zürichben élek, van egy svájci útlevelem, ami nagyon praktikus. A svájciak sem tudják, mi az, hogy svájci.
Az is bonyolult kérdés, hogy mi a magyar.
Hála istennek, hogy bonyolult kérdés. Nem vezet sehova, hogy mindig csak nemzeti kategóriákban gondolkodunk. Az más kérdés, ha régióról beszélünk. Mondjuk Erdélyről – az nagyon jó, beszéljünk erről. A nemzeti diskurzus arról szól, hogy mi mások vagyunk, és aki más, az esetleg ellenség is. A finnek sem indoeurópai nyelvet beszélnek, mégsem beszélnek annyit arról, mint a magyarok, hogy izolálva vannak.
Hol érzed otthon magad? Ha azt kérdezik, hova valósi vagy, mit válaszolsz?
Azt, hogy európai. Amerikában éltem egy darabig, de az nem az én kontinensem. New Yorkban jól éreztem magam, de európai vagyok, és közép-európai.
Mit jelent Közép-Európa?
Svájcot, Lengyelországot, Magyarországot, Szerbiát... Inkább az a kérdés, hol végződik Európa. Lemberg, Csernovic, Ukrajna még Európa. Szentpétervárról már nem tudom – az egy nagyon nyugati város az épületei alapján, a szelleme lehet, hogy változik.
Van saját szobád?
Van egy házam kis kerttel Zürichben. Tizenkétezer könyvem van, zongorám, képek, szép emlékek. Az egy mikro-haza. Írtam egyszer egy szöveget arról, hogy miért beszélünk a hazáról egyes számban? Miért nem használjuk a többesszámot?
Nekem a hazám a házam, a fiam, az irodalom, a nyelv, a sárga szín.
Az a sárga, amit a Mária Terézia Monarchiájában használtak. Hazám az almásrétes, a túrósrétes, a mákos beigli. Ezek mikro hazák. Kis hazák, amelyekből összeáll egy saját haza, de ez nem kötődik egy helyhez. Hazámat jelentik azok a barátok, akik szétszóródtak egész Európában.
(A szöveget szerkesztette Parászka Boróka)
Fotók: Látó
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
