A színházba, amit én szeretek, bárki bejöhet

„A színház a kétkedés lövészárkokkal kerített, kérdésektől bombatölcséres senkiföldje” – írod a Hirtelen öröm a vetőkártyán című, az Új Színház ügy kapcsán született írásodban. Miért fontos kétkednie egy színházcsinálónak?

Több részre lehet bontani, de leginkább kettőre. Az a színházeszmény, amit ott megnevezek, a görög gyökerekből következik, és nem a távol-keletiekből vagy az afrikaiakból. Az ebből kinőtt Sztanyiszlavszkij-féle és azutáni nyugati színjátszás központjában a konfliktus áll. A konfliktusban pedig szándékok, érdekek, nézőpontok feszülnek egymásnak. Abban a pillanatban, hogy a színházcsináló leteszi a voksot valahova, tehát tudja, hogy melyik szereplőnek van igaza, a dráma meghal. Az onnan kezdve valamely ideológiának az apoteózisa, és hozzávetőleg akkora élvezeti értékkel bír, mint valamelyik Csillagok háborúja epizód utolsó öt percében a győztes bevonulása. Amikor rendezek, nekem az a fontos, hogy minél több szereplő mellé tudjam odaállítani a nézőt. Ha hagyjuk, hogy elfusson valamelyik szereplővel, a katarzis előtt bevágtuk az ajtót. Ez volt az elméleti rész. Gyakorlatban pedig az az ember, aki pontosan tudja, hogyan kell színházat csinálni, a színház szempontjából halott. Ez valószínűleg a természettudományos érdeklődésemből fakad, de hiszem, amit Einstein mondott: „Végtelen számú kísérlet sem bizonyíthatja, hogy igazam van, de egyetlen kísérlet is bizonyíthatja, hogy tévedtem.” Mindig fontosabb egy statisztának vagy egy árokban ülő zenésznek a kérdése, mint az én meggyőződésem. Ha a kérdés a darab szempontjából lényegi, és van annyi eszem, hogy ezt észrevegyem, akár a darab irányán is változtathat. Ha az ember e kérdések elől elzárja a fülét, akkor egy lineáris, kiismerhető színházat csinál.

Írásodhoz kapcsolódóan olvastam egy Facebook-hozzászólást, ebben egy középkorú tanítónő kifejti, hogy ő a színházba a szép színészi játék miatt megy, semmi szüksége sincs arra, hogy elgondolkodtassák…

Igen, ez az igény létezik, csak én annyival tartom egyetemesebbnek ennél, amit én gondolok a színházról, mert nem hiszem, hogy az én előadásaim nem tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak is. Ha felépítek egy darabot konfliktusokkal terheltnek, és jól dolgozunk együtt a színészekkel és a többi munkatársammal, akkor ott biztosan nagyszerű színészi alakítások lesznek. Az, hogy szépek vagy nem szépek, az más kérdés, én azt szeretem, ha sokféle ember van a színpadon, nem csak a Vogue címlapjáról leesett agyonphotoshopolt színészek és színésznők. Jobban érdekelnek a valóságos emberek valóságos drámái. Hogy kinek mi a szép, az változó, a konfliktus viszont mindenkinek ugyanazt jelenti.

Talán ugyanebben a cikkben, de lehet, hogy másutt mondod, hogy a színháznak a valóságról kell szólnia. Ez egy nagyon nehezen megfogható fogalom. Milyen ez a színház által leképezendő valóság?

Nem tudom, hogy ennyire általánosan fogalmaztam-e, mert sokkal konkrétabban gondolom ennél. Itt csak arról van szó, hogy a színháznak a néző problémáiról kell szólnia, ami lehet bármi. Nem kell feltétlenül mindig a brutálisan égető kérdésekkel foglalkozni. Bár megkerülni sem lehet őket, tehát beszélni kell például a cigánykérdésről, vagy – ebben az egyetlenegy dologban egyetértek Csurkával – a rendszerváltás körüli események is szép lassan megérnek arra, hogy a színpadon foglalkozzunk velük, de adott esetben icipici dolgok is előkerülhetnek. Egy Feydeau-bohózat épp annyira lehet színházi, mint az előbb említett tragédiák vagy tragikomédiák. Az a fontos, hogy a nézőnek köze legyen ahhoz, amit a színpadon lát. Én ezt értem valóságon.

Remélem, az eddig elmondottakkal, abból a bizonyos színházeszményből kiindulva, sikerült körberajzolnunk egyfajta színházcsinálót. Ebbe a képbe miért nem fér bele az, hogy adott esetben Csurka István és Dörner György kapjanak egy színházat? Miért gondolják azt sokan, hogy ezek az emberek bizonyosan nem tudnak majd valami jót létrehozni?

A válasz kétfelé esik. Egyrészt van egy erkölcsi része. Szerintem valaki, aki leír olyan dolgokat, amiket Csurka a lapjában, az államilag finanszírozott színházat nem kaphat egy európai országban. Emellett nem elég, hogy a benyújtott pályázatuk rossz, hanem egész egyszerűen alkalmatlan, azt vissza kellett volna dobni, mert nem felel meg se a kiírás betűjének, se a szellemének. Már a szakmai bizottság elé sem kerülhetett volna, és ugye azóta már fény derült a benne szereplő hazug állításokra is. Ezért csak azt tudom egyedüli törvényes és erkölcsös cselekedetnek, ha ezt visszavonatják. A gyakorlati részét tekintve a dolognak azt gondolom, hogy a Dörner–Csurka páros által felvázolt hatalmas igazságokat mondó, szép színészeket és színésznőket foglalkoztató, akár magyar drámákat színpadra állító színházeszménynek van közönsége, de ezt nagyon jól kiszolgálja a Madách színház vagy az Operett. Tehát az elképzelések azon elemeit, amelyekre egy adott közönség vevő lenne, mások már nagyon jól művelik. A meggyőződésből elkövetett színházról pedig – legyen szó akármilyen meggyőződésről – nem tudok elképzelni mást, mint hogy unalmas.

Úgy látszik, a politikai jobboldal szerint ezekben a vészterhes időkben eszményekre és vegytiszta hősökre van szükség. Szerinted ez nem megvalósítható elvárás?

Én nem tudom ezt elképzelni. Nekem, ha a zászlóról van szó, izgalmasabbak a felfeslett varrások, a rátapadt kosszal és vérrel lesz teljes. Akinek a patyolattiszta lobogó jelenti a zászlót, azzal én nem tudok egyetérteni. Az menjen a templomba vagy a pártházba, teremtsen héroszokat, toborozzon híveket, de nem a színházban a helye. Abba a színházba, amit én szeretek, bárki bejöhet. Abba a másikba meg csak az, aki egyetért az elvekkel. Nem lehet a közönséget több részre osztani. Nem tudom elképzelni, hogy régi dicsőségünk, ami nyugszik az éji homályban, mit keres a színpadon. Ha együtt tudok menni egy elhulló emberrel, akinek vannak hibái, és a hibái talán még elevenebbé teszik számomra, az jelent valamit.

Vannak olyan jobboldalinak tartott művészek, akik kiálltak Csurkáék ellen az Új Színház ügyben. Van egyáltalán ilyen vagy olyan oldali művész?

A jobb- és baloldal Magyarországon teljesen mást jelent, mint máshol. Én egyetértek azzal, hogy minden nagy művész valahol baloldali. Ezen azt értem, hogy az elnyomottak, az elesettek pártján van, nem szereti, ha nagy tömegek rosszul járnak. Az, hogy ki minek nevezi magát… Én nem akarok abba a hibába esni, amibe Csurka István, hogy „leaschercafézza” a magyar színházi élet nagy részét, azt gondolván, hogy évtizedek óta hatalmas összeesküvés zajlik ellene, aki valamitől a magyarság letéteményese. Szerintem nagyságrendekkel nagyobb azoknak a száma, akik elutasítják Csurka nézeteit, mint akik támogatják. A színházi pálya kegyetlen, egyik pillanatról a másikra perifériára kerülhetsz, és még tehetségtelennek sem kell lenned hozzá. Bár Brook írja, hogy a tehetség jön és megy, tehát nem minden állapotában egyforma, van, aki az életét teszi fel erre a pályára, és nem sikerül, ami rengeteg keserűséget okoz. De ismerek olyan embereket, akik ezt jól teszik helyre a fejükben. Sokfelé vezethet az út: ki a szakmából, öngyilkosságba, külföldre. Aki nem tudja, hogy annó milyen veszélyes hivatással gyűrűzte el magát, az rosszul döntött. Aki meg azt állítja, hogy valamifajta összeesküvés miatt került ki a partvonalra, az már inkább az ostobaság, ha nem a gonoszság oldalszelével próbál visszajutni oda, ahonnan nem tudni, milyen okból sodródott ki. Az, hogy Csurka nagyszerű drámaíró, bocsánat, de nem igaz. Ott van egy Házmestersirató, meg egy Döglött aknák, aztán kész, be van fejezve. Azt állítani, hogy ezeket a darabokat azért nem játsszák, mert összeesküdött a magyar színházi világ, badarság. Ha ezekről a drámákról a színházcsinálóknak jó szimatuk lenne, akkor rommá játszanák, önös érdekből, merthogy szeretik a sikert.

Akkor az oldalválasztások és furakodások színházon belül ezeknek a keserűségeknek a következményei?

Nem feltétlenül, mert meggyőződés is lehet. Engem egyáltalán nem zavar, ha valaki azt mondja, hogy ő a jobboldalon keresi a politikai igazságot, csak ne hozza a színpadra. Meg kell mondanom, egy komcsi is éppen annyira zavarna, aki amellett veri a tamtamot, hogy mennyire fontos az államosítás. Amikor pedig egy-egy adott csoport ellen irányulnak deklaráltan, legyen szó cigányokról, zsidókról, homoszexuálisokról vagy akárkiről, az megengedhetetlen.

Tehát ahogy Pilinszky mondja: „költő vagyok és katolikus”. Előbb a művészet, és aztán a meggyőződés?

Igen. El kell tudni választani a kettőt egymástól. Ismerek olyan színészt, és itt nem kizárólag Eperjesre gondolok, aki bizonyos dolgokat nem csinál meg, mert ellenkezik a meggyőződésével, és én ezt elfogadhatatlannak tartom. Mert ha azt kérdezném tőle, hogy „nem akarod eljátszani a III. Richárdot?”, akkor biztosan akarná, holott nem hiszem, hogy egyetért a politikai meggyőződésével. Én például nagyon szeretem, számtalan más megoldás mellett, amikor van egy figura, akivel így vagy úgy sikerül a nézőt egyetértésbe hozni, aztán bekerül egy szituációba, amiben se igent, se nemet nem tud mondani. Ez egy katasztrofális helyzet, de abban a pillanatban a nézőben is megszületik az a kényszer, hogy válaszoljon, és rájön, nincs jó döntés, mégis le kell tenni a voksot valahová. Hogy olyat mondjak, ami mindenki számára kedves, alá kell írnod a beszervezési nyilatkozatot, vagy a gyerekedet nem veszik fel az egyetemre. Ez egy iszonyatos helyzet, amit meg kell tudnom mutatni. Itt nincs jó válasz, csak megtörténik valami, és nem segít a hit, a meggyőződés, ez morálisan ledarálja az embert. Ezekkel a szituációkkal szembesülni kell. Ez már nem a zászló.