Vagina dialógusok

2016. 05. 11. 17:32

Az V. Születés Hete rendezvénysorozat nyitóprogramjaként hét csodálatos nagyváradi hölgy úgy döntött, hogy Oláh Anikó Katalin színművész vezetésével előadják Eva Ensler világhírű Vagina-monológok című művét, az alkalomhoz illően a szülés témakörrel is kiegészítve azt. Az előadás közben ébredt gondolatait Tasnádi-Sáhy Péter írta le.

 

Pásztai Annamária, Budai Mónika, Lakatos Éva, Camerzan Orsolya, Oláh Anikó Katalin, Cosma Sonja, Hoffmann Kinga

 

Kedves Olvasó, mennyire tartja Ön első hallásra bizarrnak, hogy művelt nők, felelősségteljes háziasszonyok népes közönség előtt, fesztelenül a vagináról, annak szőrzetéről, illatáról, a menstruációról, szexualitásról, maszturbációról beszélnek?
Közepesen vagy nagyon is? Akkor, legyen férfi vagy akár nő, lenne egy intim kérdésem… mikor mondta ki utoljára azt a szót, hogy vagina? Esetleg pina? Puni, nuni, luk, nindzsó, buksza, mézesbödönke, cicuska, kutyuska, Renault-jel? Ha esetleg konkrétan emlékszik, hogy utalt valamiképpen odalent-re, fel tudná idézni, milyen alkalomból, milyen szövegkörnyezetben? Nőként teljes értékű embernek érezte magát az említésekor? Szégyent érzett vagy büszkeséget? Férfiként volt a szavaiban tisztelet? Tudatában volt, hogy érző, teljes értékű emberek húsát és vérét hozza éppen szóba?
Csak azért teszem fel mindezeket a kellemetlennek tűnő kérdéseket, mert rájuk őszinte választ találva talán már nem kell indokokat keresni, miért tartotta fontosnak néhány nagyváradi háziasszony, Oláh Anikó Katalin színművész vezetésével, hogy Eve Ensler világhírű, Vagina monológok című, több mint kétszáz, különböző nemű, korú, vallású nővel folytatott beszélgetést feldolgozó darabját 2016 tavaszán a Születés hete rendezvénysorozat nyitányaként interpretálja a nagyváradi Posticum kulturális központban.
Ha mégis keresnénk okokat, csak egy adatot említenék: egy 2014-es európai uniós felmérés szerint összeurópai szinten minden harmadik európai nő elszenvedett fizikai és/vagy szexuális erőszakot 15 éves kora óta, a felmérést megelőző egy évben 8 százalékukat érte bántalmazás. Előbbi adat tekintetében Románia és Magyarország az átlag alatt van (30, illetve 28 százalékkal), de félek, érdemes figyelembe venni azt is, hogy mifelénk az ilyesmiről még csak beszélni sem szokás. Bizonyítékként elég csak a magyarországi sajtót erősen foglalkoztató Kiss László volt úszó szövetségi kapitány ügyét említeni, akiről kiderült, hogy néhány évet csoportos nemi erőszak miatt töltött börtönben. Csak élsportolóként más mérce vonatkozott rá, így hamar szabadulhatott, aztán pedig közmegbecsülésnek örvendő karriert futhatott be. Anélkül, hogy az áldozattól, vagy bárkitől tettéért nagyon nagyon sokáig bocsánatot kért volna. Az ügyet még mindig sok szempontból hallgatás övezi, a társadalmi vitában pedig Aczél Endre „újságíró” tollából olyan érv is elhangzott az elkövető védelmében, hogy az áldozat, tudomása szerint „szeretett kefélni”. Az legalább biztató jel, hogy ennek hallatán a kolléga szolgálataira több őt foglalkoztató orgánum nem tart igényt. Legalább ennyi.
Vagy bizonyára mindenki hallott már szüléssel kapcsolatos romániai rémtörténeteket, amelyek közül a baba biztonságával zsaroló, később az indokolatlannak bizonyult császármetszésekről szólóak a legenyhébbek, a nőket nőgyógyászati kezelés közben ért apró megalázásokat pedig már sokan számon sem tartják.
De talán nem is kell ennyire sötét tónusú példákat emlegetni: hiszen elég csak belegondolni, a nők autó- és cégvezetési képességeiről szóló közvélekedésbe, a szőkenős viccekbe, hogy milyen a nők aránya valós döntési pozíciókban, vagy abba, hogy egy nyolc órában egyformán végigdolgozott nap után egy átlag magyar családban ki áll neki nagyobb eséllyel vacsorát főzni vagy inget vasalni.
Hogy miért kell mindenről a vaginán keresztül, annak folytonos szó szerinti említésével beszélni? Mert sajnos olyan korban élünk, ahol a női nemi szerv nem termékenységi szimbólummá nemesül, mint a hinduk yoni-ja, hanem legtöbbször szitokszóvá, vagy szexuális tárggyá degradálódik, a nőkkel, a nőiséggel, az anyasággal egyetemben.
Azt is fontos hozzátenni, hogy mindez, mármint a vagina folytonos felemlegetése, színházi keretek között történik, névtelen történetek megszólaltatásán keresztül, tehát nem személyes sérelemként, vádiratszerűen.

Emberek osztanak meg tiszta szándékkal gondolatokat más emberekkel.

Egyértelműen színház ez, még ha civilek is csinálják, akik csak alig két órára váltak színészekké.
Az ilyen színház köré, mint most is, mindig elegen gyűlnek oda, és a többség nehezen akar vagy tud elszakadni tőle. Az ilyen színház mindig gyógyít, mindig felidéz valamiféle programszerűen megfogalmazhatatlan rendet, amiből nehéz kiszakadni.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az egybegyűlt bő száz ember több mint fele maradni akart a Makai Dimény Judit moderálta beszélgetésen, ahol láthatóan többeknek jólesett még hallgatni is. Olyan is volt, aki csak sírni tudott, saját szüléssel kapcsolatos félelmeit felidézve, egy nyugdíjas hölgy pedig saját szüléssel kapcsolatos rémtörténetét osztotta meg. A férfiak inkább csak félszegen hallgattak, vagy csak annyit tudtak mondani, pontosan értik, miért volt, van erre szükség.
Ez még csak a kezdet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!