Nem migráns, menekülő ember

2015. 09. 01. 17:36

Kibogozhatatlan a konfliktusháló, követhetetlen és elviselhetetlen az indulatkáosz a menekültek körül, ám ha közelről próbálja meg követni az ember az eseményeket, jól látszik: sok-sok félreértés, nemtudás megelőzhető lenne. Kivédhető a manipuláció és az ellenpropaganda. Elmondjuk hogyan. Parászka Boróka a macedón-görög, majd a törög-bolgár-görög határzónában szerzett írásához tapasztalatokat.

 

Macedón rendőrnő intézkedik a görög-macedón határon

 

Tavaly év vége óta van folyamatosan jelen a „migránsügy” a magyar sajtóban, az érkező tömeg egyre nő, sokasodnak a kérdések, és egyre kevesebb a válasz. Nem véletlenül. Egyrészt politikai témává, kampányelemmé vált mindez, másrészt olyan eseményekkel szembesülünk, amelyek megragadására, közvetítésére nincsenek eszközeink. Ha vannak is, nem tudjuk, hogyan használjuk őket.

A legegyszerűbb és legnagyobb probléma, hogy minek nevezzük azt, ami körülöttünk zajlik. „Migránsokról” beszél a magyar nyelvű média, pedig hetek óta szakmai fórumok, érdekvédők jelzik: a helyes megnevezés a „menekült”. Nem egyszerűen népvándorlókkal, helyet cserélőkkel, a költöző állatokhoz hasonló lényekkel állunk szembe, hanem súlyos gondokkal küzdő emberekkel.

A második probléma az Európában és Európa térségein kívül párhuzamosan felbukkanó, alig belátható eseménysor. Megszoktuk, hogy számunkra a sajtó a „ki, mi, hol, mikor, mit” – kérdésekre igyekszik válaszolni. Mindig azonosítható a probléma, a helyszín, egyszerű sémába foglalható, továbbadható. A menekültek tömegei azonban számtalan irányból érkeznek, gyakorlatilag mindenhol ott vannak. És ebből a jelenlétből az egyetlen konkrétan érzékelt dolog a tömeg. A nemzetközi média a sok ember ábrázolására koncentrál: a menekültoszlopok, a határok, vasútállomások mentén várakozók tömegét mutatja. Ez fontos információ valóban, jelezni kell, hogy világméretű problémáról van szó. De

a tömeg mögött mind-mind egyének, egyéni sorsok vannak.

Ennek a megmutatása egyelőre nem teljesített kihívás. „Honnan jön ez a tömeg?”, „Mit akar tőlünk ez a sok ember?”, „Ki pénzeli ezeket?” – így állnak össze az arctalan tömeggel szembesülők kérdései. A média válaszként még nagyobb tömegeket, még homogénebb embermasszát mutat. Holott a válaszok ott vannak az egyéni helyzetekben, viszonyokban, a hálózatok egyéntől-egyénig haladó rendszerében.

 

Ők talán már biztonságban, európai polgárokként nőnek fel

 

Nem pillanatok, hónapok

Ha a médiánk nem csak a tömegre figyel, akkor alternatívaként megpróbál ráérzésre, dramaturgiai szempontok szerint, a hatáskeltés reményében, hatásvadás-kattintásbarát karaktereket találni. Kiszúrni egy-egy érdekes arcot, valakit, aki eltér az átlagtól, aki szebb, akinek csillogóbb a szeme, vagy éppen riasztóbbak a sebhelyei. Valakit, akihez számunkra ismerős, érthető, kezelhető történeteket tudunk kötni.

A média a drámát keresi: a szögesdróton való átkúszás pillanatát, a fájdalomtól ordító ember arckifejezését, a síró gyereket magasra tartó anyát. Ezek tragikus pillanatai annak, ami körülöttünk zajlik, de a történet lényegében egészen másról szól. Nem ezekről az egyetlen kiragadott, kimerevített pillanatokról. Hanem a heteken-hónapokon át tartó menekülésről. Arról, ahogy a menekülésben résztvevők csoporttá szerveződnek, megtanulnak együttműködni, vagy kezelni az útközben óhatatlanul kialakuló konfliktusokat. A szírek például igyekeznek különálló csoportokban maradni – tudtam meg Idomeni és Gevgelija között, a görög-macedón határon. Számukra általában megadják a háborús menekült státuszt, barátságosabb elbírálásban részesülnek. Zömük a szír elit része, jól képzett emberek, akiknek még most is vannak anyagi tartalékaik. Az általuk élvezett előnyöket felismerte a többi menekült, és sokan – különösen az évtizedek óta háborús körülmények között élő, elszegényedett afgánok – szíreknek adják ki magukat. Velük több a baj, képzetlenebbek is, kevés a pénzük, ha egyáltalán van. Az afgánok baját egyáltalán nem akarják magukra venni a szírek – menekültoszlopon belül alakul ki ezért villongás, és ezért is szegmentálódik a tömeg.

 

Ezek az emberek már egy Németország felé tartó vonaton lehetnek

 

Miközben kattog a gép...

A hosszas menekülés praktikus megoldásokat szül, ezek az emberek kifejezetten kerülik a drámát, a fájdalmat – dacára azoknak a képeknek, amelyek bejárják róluk a világsajtót. Többen hosszú időn át fizikailag is készültek az előttük álló útra, gyógyszereket vettek magukhoz, átgondolták, mi a leghasznosabb holmi. Az útirányt is aszerint választják meg, ha választhatnak, hogy milyen teherbírást igényel. Vannak útszakaszok, amelyeken nem indulnak el gyerekes családok – például a görög-török határszakaszon, az Evros-völgyén, inkább sok száz kilométert kerülnek, vállalják a tengeri lélekvesztőket: két rossz közül a kevésbé rosszat választják. Idomeniben találkoztam egy halászsapkában, elnyűtt pólóban menekülő kedves arcú szír fiúval. Állatorvostan-hallgató volt, amikor még volt értelme ezeknek a civil státuszoknak. Most a három gyerekét cipelő nagynénje után vitte a csomagokat. Hosszan beszélgettünk, halkszavú, visszafogott ember benyomását keltette. A találkozás után rátaláltam a Facebook-oldalára: hetekkel az útrakelés előtt edzésbe kezdett, dokumentálta is ezt. Az a kis sovány kamasz, akit én láttam rövid idővel korábban még izmos, kemény kötésű férfi volt, vaskos izomkötegeket rágott le róla az út. Ha nem lett volna ez az erőnlét, talán nem jut el Európáig, sem ő, sem a családja.

A menetoszlopban érkezők bár hozzászoktak a kamerákhoz, és mindig vannak köztük „profi nyilatkozók” (a csütörtökön Idomeniben kikérdezett férfit láttam három különböző hírügynökségi anyagban még Görögországból, majd Macedóniában, később Magyarországon is nyilatkozni, mint egy valódi szóvivőt), de

a többség nem szereti megmutatni az arcát.

Az operatőrök-fotósok zöme ezt nem tartja tiszteletben. Ráközelítenek az arcokra, akkor is, ha a nők eltakarják magukat, vagy ha a férfiak kifejezetten kérik, hogy ne készüljön felvétel. Gondoljuk végig egy pillanatra, miért az elzárkózás. Legfőképpen azért, mert ezek az úton lévők válságövezetben hagyták otthon családtagjaikat, hozzátartozóikat. Miközben az Európai Unióban kattognak a gépek, adják-veszik a fotókat, filmeket a hírügynökségek, izzanak a műholdak, az internet, közben valahol, a háborús övezetben talán kiszolgáltatott helyzetbe kerül egy ott fogva tartott, vagy ott harcoló a távolban nyilatkozók-megmutatkozók miatt. Másrészt sokan a mediatizáltak közül egy olyan kultúrkör tagjai, akiket kötnek a tradicionális-vallási szabályok: fellebbenteni egy fátylat csak azért, mert a képszerkesztőnek ez bejön, szabályszegésre kényszeríteni valakit a kattintásért – ez több mint tapintatlanság. (A görög határon láttam egy fotóst, aki egy burkába öltözött nőt a jobb beállítás érdekében odaküldött egy határ menti fához. Körülöttük morajlott a tömeg, legalább ezren vártak a határnyitásra. A fotós azonban csak ezt a nőt fényképezte, látszott, hogy a szépsége érdekli. Először arra kérte, emelje fel a kezét, és tegye rá a fa törzsére. Így jól látszott a kelme esése. Majd odalépett a fotózás alanyához, vagy tárgyához – nem is tudom, mit írjak – és kisimította a burkát az arcából. A nő zavarban volt, tehetetlenül állt, hagyta. A fotós tíz percig kattogott, majd összecsomagolt, és elment. A nő pedig visszasorolt a tömegbe, hiszen ott a helye. Ki tudja, milyen címlapon tündököl majd, miközben a valóságban drótkerítéseken, túlzsúfolt pályaudvarokon hányódik).

Harmadrészt a menekültek kiszolgáltatott helyzetben vannak, elszegényedve, úttól porosan. Teljesen érthető, ha nyomorukat nem akarják tömegek által elérhető (élvezhető?) élménnyé tenni. És nem utolsó sorban: az arcmáshoz való jog, a személyiség védelme alapvető emberi jog. Nem kell különösebb indoklás és magyarázat ehhez.

 

Életmentő lehet a megértés

Nem csak térben, időben is el vagyunk veszve. A menekültoszlopok olyan történeteket görgetnek maguk előtt, amelyekről az európai nyilvánosság vagy nem vett tudomást, vagy csak távoli, felszínes hírként kezelt. Most sok-sok évnyi globális érdektelenséget kell nagyon rövid idő alatt bepótolni. Vajon hányan vannak tisztában a szíriai háború előzményeivel, csatáival, következményeivel? Vagy arról, mi történt Afganisztánban az elmúlt negyven évben? Hozzánk néhány elrettentő fotó jutott el a lerombolt városokról, a hullákról. De azt, hogy mit jelent évek óta háborús övezetben tartózkodni, hogy egy ilyen térségben az alapellátás, például a víz- és villanyszolgáltatás hogyan zajlik, hogyan lehet vagy nem lehet egyik napról a másikra élni itt arról vajmi keveset tudunk. Miért menekülnek? – kérdeztem Idomeniben egy Damaszkusz külvárosából érkező családot. – Mert eddig volt víz és villany napi két órára, most már az is megszűnt. – hangzott a nagyon tömör válasz. Azoknak, akik a Ceausescu korszak utolsó éveit átélték, nem kell több magyarázat.

És mielőtt azt hinnénk, hogy csak a távoli történeteket nem látjuk, hadd szembesüljünk azzal, mennyire nem látunk rá a saját közeli kudarcainkra, az Európán belüli együttműködés képtelenségre. A menekültáradattal szembeni fal építése magyar nyelvterületen sokáig hasznos, működőképes megoldásnak tűnt. Szinte észrevétlenül maradt a tény, hogy a falépítés épp Görögországban bukott meg, ott, ahol most megengedő, rugalmas a menekültpolitika. Három éve még a görög-török határon is falat emeltek: nem állította meg az átkelőket. Nagyon sokan belehaltak a fallal körülzárt zónán való átkelésbe, de azokat, akik háborús övezetből érkeznek, ez nem rettentette el. A halottakon át is tovább menekültek. Mit tudunk erről a tragédiasorozatról? Semmit. Itt van tőlünk, pár száz kilóméterre.

Jó lett volna, jó lenne mindebből tanulni időben. Még mindig van erre némi esély.

Jó lenne a tömegben meglátni az arcokat,

a távoli történetekben a nagyon közeli érintettséget. Valami olyasmit élünk át, amit eddig nem. Az odafigyelés, a megértés, az előítéletektől való szabadulás, a konfliktusok eddigi módszerektől eltérő kezelése életmentő lehet. Nem, nem csak a menekülteknek. Számunkra is.

 

A szerző felvételei



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!