Huncutság nélkül

2015. 07. 08. 14:39

A huncutságban a balkáni kétértelmű erkölcsön felnőtt politikusok és a hozzájuk tapadó tömegkommunikáció munkatársai vezetnek. Ha nem így lenne, minek minősítsük, hogy nem ritkán csak a történet vagy eset számukra és a hatalom számára kedvező részét mutatják be. Sike Lajos írása.

 

Szatmárnémetinek annyi mindene nincs, ami jóval kevesebb magyar lakost számláló más megyeszékhelynek van. Például Nagybányának magyar alpolgármestere, Zilahnak jól szerkesztett magyar folyóirata, a Hepehupa, s a példákat sorolhatnánk. Van viszont az országban egyedül álló, sok közpénzt felemésztő Szatmár Megyei Napok ünnepe, vagyis a városnapok mellett hatalmas eszem-iszom, amelynek szervezését érdekvédelmi szervezetünk tanácsosai is megszavazták. Ebben csak az a jó, hogy ilyenkor van több magyar felirat és magyaros étel, amiről nem az anyjának köszönhetően kettős identitású (de csak a másikat tartó) megyei tanácselnök, hanem a magyar községek magyar polgármesterei gondoskodnak. Meg ugyancsak ez utóbbiaknak köszönhetően számosabb a magyar műsor, mint a városnapon, ahol a magyar énekes sztárokra mostanában, a csoda tudja miért, nem jut pénz.

De térjek a lényegre. A megyei napokon meg akartam nézni a bogdándi és a szilágyszéri táncos fiatalok műsorát. Nem csak az ötletes táncrendért és a szép népviseletért, de ritkán látni manapság 16 párt együtt járni a csárdás megannyi változatát. Hát nem ördögöm volt! Bemutatását a nagy forróságban ebédidőre, déli egy órára tették a műsor okos összeállítói! Hiába volt a színpad központi helyen, a régi főtér bejáratánál, az áhított műsort – a fellépésre váró táncosokat leszámítva – a sajtósokkal együtt mindössze 15-20-an, ha láttuk. Bezzeg az avasi táncokat jó délután mutatták be, amikor már tele volt az utca. Az egyik ügyködőtől megkérdeztem: nem tudja, miért tették éppen ebédidőre a magyar táncokat, mire azt válaszolta, hogy így jött össze, majd kis szünet után sokat sejtetően hozzátette, mert huncut a világ!

Csakugyan, hogy a fenébe nem jutott eszembe, minálunk még a huncutnál is huncutabb! Pedig naponta leckét kapunk belőle, néha nem is akármilyet.

A rendszerváltás utáni években többször is jártam Kacsikán, a bukovinai katolikusok (egykori lengyel sóbányászok építette) kegytemplomának Mária-napi búcsúján. Mindannyiszor magyarországi vendégeket kísértem, és minden alkalommal lekéstük a magyar mise kezdetét. Volt úgy, hogy 15-20 perccel, volt úgy, hogy még többel, pedig igyekeztünk Máramaros felől leküzdeni a gübenőkkel teli utakat. Egy alkalommal Visón szundikáltunk egy-két órát, hogy mindjárt éjfél után indulva, le ne maradjunk a Radócz közelében lévő kéttornyú templomban nyolc órakor kezdődő magyar miséről, amit bármennyire hihetetlen is, 40 ezer román nyelvü Bibliáért (ott voltam a nyugati magyarok „ajándékaként” küldött biblia-szállító kocsin!) vásároltak meg a csángó származású Ion Ghergheli (azaz Gergely János) jászvásári katolikus püspöktől. A helyszínen derült ki, hogy a magyar után lengyel, szlovák és ukrán nyelvű mise is lesz. Aligha adtak mindannyiért negyvenezer román bibliát. Hogy miért a magyart tették legelőre? Csak. Mert huncut a világ, s nekünk van legtöbb bajunk a hatalommal. Hát tanuljunk meg idejében felkelni, vagy akár le se feküdni Szatmáron, Nyíregyházán, Budapesten, Nagyváradon, akár Bakóban vagy éppen Radóczon! Mivel nem csak mi késtünk el.

Mi igen gyakran másodosztályú polgárként vagyunk „egyenlőek”.

A zászló és a himnusz körüli sok cirkusz mellett utalhatnánk annyi mindenre. Említést érdemel például az, hogy Szatmárnémetiben huncutul húszféle iratot, jóváhagyást kérnek egy Széchenyi-szobor engedélyeztetésére (már csak a galambtenyésztőktől és a csepürágóktól hiányzik egy-egy!), mivel politikailag nem tudják támadni a neves román kortársai által is nagyra értékelt magyar reformert. Az ügy pikantériája: a szocialisták által vezetett önkormányzat az utóbbi években úgy emelt több román személyiségnek szobrot, hogy semmiféle jóváhagyást nem kellett rá kiállítani Mintha a törvény csak a magyarokra volna kötelező, a többségiek huncutul feledkezhetnek meg róla.

A huncutságban a balkáni kétértelmű erkölcsön felnőtt politikusok és a hozzájuk tapadó tömegkommunikáció munkatársai vezetnek. Ha nem így lenne, minek minősítsük, hogy nem ritkán csak a történet vagy eset számukra és a hatalom számára kedvező részét mutatják be. Többször hallhattuk, olvashattuk mostanában is, hogy az „előző” kormány épületeivel együtt Budapestnek ajándékozta az ottani Gozsdu udvart, ami egyesek szerint egymilliárd eurót is megér. Ám arról nem tudunk, hogy egyszer is kiigazították volna: korábban közös kormány-megállapodás alapján mondtak le a bukaresti magyar és budapesti román tulajdonú ingatlanokról. Vagy hányszor emlegeti a honi sajtó a sajtó a horthysták ippi „mészárlását!”. Arról teljes a hallgatás, hogy ki lőtt először a bevonuló magyar katonákra, s annak hány áldozata volt. Azt sem szokás említeni, hogy kilencven márciusában ki támadt először a békésen vonuló marosvásárhelyi magyarokra.

Azért tegyük a kezünket a szívünkre, egy kis huncutság ránk is ragadt. A partizánok által legyilkolt vajdasági magyarok kapcsán sokszor elhallgatjuk, hogy ez sem volt előzmény nélküli, Horthy kakastollasai kétezer szerbet és zsidót a Dunába lőttek Újvidéken. S Hatvani Imre őrnagy szabadcsapatának mócvidéki vérengzéseiről se hallgathatunk, amikor Avram Iancu csapatának rémtetteit említjük.

Szóval, nemcsak a románok, mi sem vagyunk szeplőtlenek. De végre le kellene ülni, és minden huncutság nélkül együtt feldolgozni az ilyen ellentmondásos eseteket és helyzeteket, ezt kívánná európaiságunk mellett önbecsülésünk és tisztánlátásunk. Különben mindenki mondja süketül a magáét, tovább fertőzve ifjainkat, gyermekeinket.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!