Homoszexualitás, jobbról
2015. 08. 19. 14:23Interjúalanyunk ismert, Magyarországon élő székelyföldi közszereplő. Jobboldali, konzervatív – ahogy ezt ma mondani szokták. És meleg. Hogy fér mindez össze? Milyen székelyként a melegség? Konzervatívként a melegjogi aktivizmus? Coming out nincs, a beszélgetőtárs névtelen. De nevet kap sok-sok konfliktus, dilemma. Parászka Boróka interjúja.
Jobboldali értelmiségi vagy és meleg. Mennyire vállalod a szexuális identitásodat? Szoktál-e beszélni róla, felmerült-e már a coming out szűkebb, vagy nagyobb nyilvánosság előtt?
Nem a kamaszodás pillanataitól tudtam magamról, hogy mi a helyzet – a húszas éveim közepéig hagyományosnak mondható heteró kapcsolataim voltak. Aztán életemben először igazán szerelmes lettem, és mindjárt egy fiúba. Ráadásul reménytelen szerelem volt, és ez így a váltással együtt túl soknak tűnt, bele akartam halni ebbe a helyzetbe. Nem sikerült, talpra kellett állni, gyorsan megtanultam együtt élni magammal és az új helyzettel. A családom első pillanattól fogva tudja, közvetlen munkatársaim előtt sem titkolom, és ha egy idegen megkérdezi, és van érve arra, hogy neki ez miért fontos kérdés, akkor őszintén válaszolok rá.
Nem akarok hazudni, nem akarok zsarolható lenni, de ha szükséges, meg tudom védeni magamat.
Viszont nem is hirdetem. Nekem ez a dolog a magánéletem része, nem közügy, mint ahogy heteró kapcsolatoknál sem napi vitatéma, hogy valaki mit csinál, hogyan viselkedik a hálószobában. Aki közel van hozzám, az ismeri a barátomat is – hét éve élek vele együtt, volt velem Székelyföldön is, így a rokonság is tudja, hogy ő nekem több, mint az ottani értelemben vett barát. Ha lehetne, akkor sem terveznék vele házasságot – szerintem a jogi-gyakorlati kérdéseket megoldja a regisztrált élettársi kapcsolat, az oltár elé vonulás pedig maradjon meg a klasszikus férfi-nő frigynek.
Nem oltár elé vonulásról van szó, vagy az egyházi házasság kiterjesztéséről, hanem a polgárjogok teljes értékű biztosításáról. Annak a jelzéséről, hogy a homoszexuális emberek minden szempontból a polgári társadalom teljes értékű tagjai, és nem éri őket semmilyen jogi, intézményes megkülönböztetés. Szerinted miért kapcsolódik össze az „egyházi frigy” és a polgári házasság ilyen erősen ebben a vitában?
Nem csak az egyházi esküvőre gondoltam, hanem magára az egész házasságra – én azt gondolom, hogy ez az intézmény a maga hagyományos formájában őrzendő meg, klasszikus, vagyis egy férfi, egy nő felállásban. Két férfi vagy két nő kapcsolata az én fejemben nem házasság. Lehetnek élettársak, összekötheti őket sírig tartó szerelem – de nem házastársak. Nem érzem magam diszkriminálva akkor sem, ha nem vesznek fel balett-táncosnak – pedig ha szigorúan vesszük az emberi jogokat, ahhoz is lenne jogom.
Teljes értékű tagnak érzem magam akkor is, ha nem élek házasságban
– mert nem egy nővel élek együtt. Szerintem ez az egész egy álprobléma. Valóban voltak gondok korábban, ha például egy meleg párból az egyik kórházba, intenzív osztályra került, a párjának nem volt jogcíme a látogatásra. Ezeket a kérdéseket szerintem megnyugtatóan rendezi a regisztrált élettársi kapcsolat. Az egyházi esküvő kérdése külön fejezetet is érdemel. Ha egyszer valakinek a hite azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn (azon persze lehet vitatkozni, hogy jó-e vagy sem ezt hinni, de ha vallásszabadság van, akkor szabad ebben is hinni), akkor nem lehet az ilyen hitet vallók torkán erőszakkal lenyomni az egynemű párok esketését. Ha sikerül is, nem éri meg. Egyszerűen kontraproduktív a végcél, vagyis az elfogadás és az egyenlőség tekintetében.
Ha ez szerinted nem produktív, akkor mi lehet hasznos?
A fentiekből következik, hogy nem vagyok felvonulós típus. Azt gondolom, hogy kontraproduktív a Pride. Értem a szervezők dilemmahelyzetét: egy elfogadásért küzdő kisebbségi szervezet nem tilthatja ki a rendezvényéről a saját, meglehetősen színes kisebbségét, de így – a sajtó működési logikája szerint – a média arról a néhány extrém, netán provokatív figuráról számol be, akik színesebbé tették a felvonulást. Ezzel viszont a társadalomban erősödnek az előítéletek a melegek iránt: nem a normális fiút-leányt látják a szomszédból, aki történetesen meleg, hanem az extrém, bőrökbe vagy tollakba öltözött figurát a Kék osztriga bárból.
Talán az a gond, hogy a „más” ebben a normákat félreértelmező társadalomban mindig provokatív. Vagy az a provokatív, hogy egy férfi női ruhában jelenik meg, vagy az, hogy teljesen hétköznapi, ám a rasszjegyei eltérnek az átlagtól. Mi lenne a másság elfogadtatásának helyes – nem provokatív módja, ha nem a mássággal való szembesítés?
Azért azt nehéz volt nem félreértelmezni, amikor valaki papnak öltözve, hatalmas kereszttel a nyakában vonaglott egy kamionon, és közben stilizált péniszt ábrázoló táblát lengetett. De a konkrét kérdésedre válaszolva, megeshet, hogy embereket zavar annak a látványa, ha egy férfi nőnek öltözik. Mint ahogy másokat az zavar, ha valaki túlságosan kihívóan öltözködve nyilvános helyen is előpakolja a melleit. Létezik a provokálás szabadsága, de ne csodálkozzunk, ha heves ellenreakciókat szül.
Nem vagyok vátesz, nem tudom, mi lenne a leghelyesebb stratégia. Nem elítéltem a Pride szervezőit, csak azt mondtam, hogy kontraproduktív a felvonulás. Például az segítene a melegek elfogadásában, ha az egyesületeik néha szerveznének városszépítő, szemétszedő, a melegségtől független eseményeket is. És tetszik például, ahogy Kulka János vagy Nádasdy Ádám nyilatkozik a saját melegségéről és az elfogadásról. Én is azt vallom, amit ők:
van néhány hülye, de Magyarországon alapvetően jó a helyzet
– és nagyságrendekkel jobb, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt. És Erdélyben is sokkal jobb, mint húsz éve.
Székelyföldi jobboldali értelmiségi vagy, és meleg. Mit jelent számodra a székelység, a romániai magyarság és a melegség – így együtt?
Immár életem nagyobb részét töltöttem Budapesten, szóval a „székelyföldi értelmiség” címkét nem rólam írták. A melegségem egy tény, amire nem vagyok büszke, de nem vagyok hajlandó szégyellni sem – egyébként igen hasonlatos teher az erdélyi magyar kisebbségi léthez. Ennél sokkal fontosabb viszont a székelységem, és ez korántsem volt mindig így – úgy tűnik, ahogy az ember idősödik, ezek a dolgok felértékelődnek az életében. A magyarságom mindig is fontos volt, de ezért komolyan megdolgozott Bukarest, hogy így legyen.
Nem válaszoltál arra, hogy milyen egy „meleg székely”. Például milyen egy meleg székely székelyharisnyában. Vagy a csíksomlyói búcsún. Vagy akkor, amikor felismeri az udvarhelyi nyelvjárást Pesten a Népliget környékén. Nehéz kérdés, tudom. Nekem is vannak hasonló dilemmáim, az egyéni sorsom és a közösségi identitásom sokszor, érzékenyen keresztezi egymást.
Meglepőt mondok:
a székelység „szexi”.
A barátom például kifejezetten kereste az erdélyi pasikat, és imádja, amikor „székelyül” beszélek. Szerinte a székelyek férfiasak. Különben vannak tiroli bőrnadrágos melegek is. Ezek persze buta sztereotípiák, mint a nagymellű szőke nő vagy a dögös vörös. Szerintem a melegség más területét fedi le az életnek, mint a székelység, én ezeket nem keverném össze.
Magyarországon élsz. Hogy éled meg azt, ahogy a jobboldali politikusok a homoszexualitást érintő politikai kérdésekről döntenek, gondolkodnak, nyilatkoznak?
A politikusok szavazókban, négy éves ciklusokban gondolkodnak. Mindenkinek egyszer majd valahol el kell számolnia a saját szavaival és tetteivel – én nem akarok ítélkezni fölöttük, bár kétségkívül előfordul, hogy megdöbbenek az emberi butaság vagy rosszindulat láttán. Viszont olyan politikust is láttam a másik oldalon, aki szavazatszerzési szándékból lett melegbarát, de egy sör mellett a kocsmában nyíltan buzizott. Minden országnak olyan politikai elitje van, amilyet megérdemel.
Mit gondolsz a Jobbik eddigi megszólalásairól? Az utóbbi években felmerült, hogy ez a párt kriminalizálná a melegeket, büntetné a melegjogi aktivizmust.
Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok Magyarországon, és ebben a Gyurcsány-kormánynak és a Jobbiknak egyaránt van felelőssége. A magyarországi melegfelvonulások sok évig gond nélkül lezajlottak, aztán a legelső szélsőjobbos ellentüntetés egy olyan időszakban történt, amikor a kormány nagyon népszerűtlen volt (ez az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni év), és ekkor kiállt egy államtitkár és elmondta, hogy ő meleg. Ezzel a gesztussal a szélsőjobb irányából a kormány felé sugárzó gyűlölet egy részét „átadta” a melegeknek – attól a pillanattól fogva ez a közösség is bekerült a szélsőjobb által gyűlölt ellenségek dobozába, bizonyos helyeken divat lett buzizni. A Jobbik ráült erre a hullámra – a kis pártoknak mindig kell egy világos ellenség, akikkel szemben meg tudják határozni magukat. Egyébként nekem is van homofób meleg ismerősöm – ez önmagában tragikomikus.
Szetey Gábor coming outja számomra inkább arról szólt, hogy az identitásvállalással szolidarizált. Segített a még bujkálóknak, akik azt gondolják: melegként nem jár a társadalmi elismerés. Ilyen alapon azoknak is bujkálni kéne ma, akiket mondjuk a politikai identitásáért bélyegeznek meg, vagy az etnikumáért, a vallási hovatartozásáért. Végeredményben mindenki megbélyegezhető valamiért. Te egy tekintélyes erdélyi magyar szakember vagy. Szerintem nagyon sokat jelentene a coming outod. Lesz ilyen?
Sokat gondolkom ezen. Bizonyos értelemben nem lenne nagy durranás – meglehetősen sokan tudják rólam. Volt is már egyfajta nyilvános coming outom, egy vallásos ifjúsági közösség előtt beszéltem arról egy barátom felkérésére, hogy én érintettként ezt a kérdést hogyan látom, és hogy melegnek lenni nem fáklyásmenet. Azt is elmondtam,
ha lenne „heterósító” tabletta, magam is minden bizonnyal bevenném
– de mivel nincs, meg kell tanulni együtt élni vele.
Mivel a médiában dolgozom, tudom, bizonyos dolgoknak néha kiszámíthatlan következményei vannak. Nem félek, mint korábban mondtam, szükség esetén meg tudom védeni magam, de lehet, hogy túl sok hasznos energiát venne el az érdemi munkámtól az a hullám, amit ez a dolog generálna. Hatékonyság-mániás vagyok, és idegesítene, hogy ezentúl nem a munkám minősége szerint ítélnének meg pró vagy kontra. Könnyen lehet, hogy az új helyzetben már nem arra figyelnének, amit mondok, hanem csak az volna fontos, hogy ezt egy buzi állította.
Másrészről nincsenek messianisztikus illúzióim – attól, hogy én ilyen vagyok, és ezt tudják rólam, másnak nem lenne könnyebb. Az önmaga elfogadásáért folytatott belső, igen kemény harcot mindenkinek magának kell megvívnia.
A baloldalinak, illetve liberálisnak nevezett pártok is különbözőképpen értelmezik a melegjogi aktivizmust, de általánosan nyitottabbak, elfogadáspártiak. Mennyire hasznos az, ahogyan ők megszólalnak a politikai vitákban? Mennyire tekintheti ezeket a stratégiákat valóban támogatónak a magyar melegközösség?
Egy végletekig megosztott társadalomban mindenből fekete vagy fehér kérdése lesz, és ez nagyon nem jó. Ha az egyik politikus odáll egy ügy mellé, az esetek kilencven százalékában az opponensei felsorakoznak a homolegyenest ellenkező táborba. Mivel a melegjogi aktivizmusnak az SZDSZ-MSZP kormányok idején jobban ment a szekér, bekerültek abba a dobozba. Ráadásul a melegszervezetek vezetői is döntően liberális vagy baloldali beállítottságúak – a konzervatív melegek nem mozgalmárkodnak. Rengeteg konzervatív meleg ismerősöm van, akinek például a melegfesztivál arról szól, hogy beülnek egy ilyen témájú filmre vagy előadásra, és még több olyan, aki semmilyen rendezvényre nem megy el. Én például politikai-érdekérvényesítő rendezvényekre egyáltalán nem megyek, de azzal támogatom a mozgalmat, ha szabad így fogalmazni, hogy megveszek minden olyan szépirodalmi vagy dokumentarista alkotást (legyen az könyv, film vagy tanulmány), amely ezzel a témával foglalkozik. A szórakozásom sem a melegségem határozza meg – nagyon ritkán járok meleg vagy melegbarát helyekre, pedig Budapesten volna erre lehetőség.
Székelyföldiként egy zárt (vagy zártnak gondolt) közösséghez tartozol. Mi a személyes tapasztalatod a melegek székelyföldi elfogadásáról. Arról, ahogy a székelyföldiek a homoszexuálisok jogairól beszélnek, vagy tájékozódnak?
Amikor kiderült számomra, hogy meleg vagyok, azt hittem, ez csak a budapesti életemre fog korlátozódni, és Székelyföld megmarad a családi kapcsolatoknak. Aztán egyre több otthoni ismerősről derült ki, hogy maga is érintett a kérdésben, és szép lassan feltárult a szülőföldemnek ez az oldala is. Úgy látom, az emberek egyre nyitottabbak, a fiataloknak ma már nem kell öngyilkosnak lenniük vagy elmenniük otthonról, mint ahogy az korábban többször előfordult. Vagy már nem kell belemenekülni ál- vagy kényszerházasságokba, hogy aztán évek-évtizedek múltán boruljon minden, mert a vágyak és az ösztönök erősebbnek bizonyulnak a megfelelési kényszernél.
Nyilván megvannak azok a mozgások, amelyek Magyarországra is jellemzőek: aki rájön, hogy a saját neme iránt vonzódik, az megpróbál minél nagyobb városba költözni. Sokszor okkal, mert otthon valóban gondjai adódnának a nemi irányultsága miatt, máskor pedig csak azért, mert azt gondolja, mindenkinek könnyebb lesz így.
A mai székelyföldi meleg fiatal tipikus útja a kolozsvári egyetemista lét,
utána pedig Erdély egy nagyobb városában próbál meg elhelyezkedni, de sokan Magyarországon, újabban pedig egyre gyakrabban Nyugat-Európában vállalnak munkát. Ma már kevéssé tragédia, ha a családban kiderül, hogy a gyerekkel „nincs minden rendben”. A fentiek leginkább a fiúkra-férfiakra igazak – a leszbikusok világát nem ismerem, de gyaníthatóan nekik valamivel könyebb, mert ez a férfiközpontú világ nyálcsorgatva gondola arra, ha két lány egymással játszik el az ágyban, de hangosan pfújolni kezd, ha ugyanezt két fiúval kellene elképzelnie.
Mennyire számít az, ha valaki melegként Budapesten vagy Székelyföldön él. Miben más az életmódja, mozgástere?
Tudok egészen jól működő baráti meleg közösségekről is Székelyföldön, de azért ötvenezres településen még mindig óvatosabbak az emberek, mint egy nagyvárosban. Az internet sokat segített: ma már mindenki ott ismerkedik, és ha valaki csak „azt” szeretné, akár Udvarhelyen is talál magának félóra alatt partnert. Nincs mit tagadni: ennek a közösségnek kicsit mások a mozgatórugói, mint ahogy azt a klasszikus heteró kapcsolatokban megszokhattuk, és nagyon globális – alapvetően mindenütt ugyanúgy működik.
A saját családod, barátaid mennyire vannak tisztába a helyzeteddel? Ha beszéltél az identitásodról, hogyan beszéltél. Ha nem, akkkor milyen ezzel az elzárkózással élni?
Mindent megosztok velük, tudnak a gyerekvállalással kapcsolatos próbálkozásaimról, ismerik a páromat. Nálunk nincsenek titkok, de az én esetem picit más: eljöttem otthonról, nem függök anyagilag a családtól, úgynevezett „híres ember” lettem, akinek talán könyebben elfogadják a furcsaságait. Szerencsés vagyok, ritkán tapasztalok beszólásokat – amikor volt ilyen, akkor egy ideiglenes közéleti szerepvállalásom során, egy nyertes választási kampányban buzizott le valaki a vesztes táborból.
Szeretnél gyereket vállalni? Mit mondasz azoknak, akik szerint a homoszexuális párok nem alkalmasak a gyereknevelésre, és veszélyeztetik a családmodellt?
Harmincéves koromban elkezdtem ezzel a kérdéssel foglalkozni, megjelent bennem is a utódhagyás ösztöne. Rengeteg tanulmányt elolvastam erről a kérdésről. Azokban az országokban, ahol van ennek múltja, szociológusok hada figyeli ezt a területet. Szakemberekkel is sokat beszélgettem, mert foglalkoztatott a kérdést: a saját önzőségem, vagyis a saját utód utáni vágyam okán jogom van-e esetleg kiszolgáltatott vagy kellemetlen helyzetbe hozni a leendő gyerekem. Technikai kérdéseket is felvetett, amikor azon gondolkodtam, ebben a helyezetben hogyan lehetne nekem gyerekem. Ismeretségi körömben többféle modellt látok, és ezekből szűrtem le magamnak egy általam járhatónak gondolt utat. De ez nyilván minden embernél más.
Én nem akartam álházasságba menekülni, hogy legyen gyerekem.
Van olyan ismerősöm, aki aszexuális lányt keresett házastársnak, és így született közös gyerekük némi orvosi segítséggel. A feleség ráadásul kiváló reprezentáció is a világ fele: így már a melegség gyanúja sem merül fel az esetében. A béranyaság ötletét azért nem tartom jónak, mert én nem szeretném a gyerekem egyszer azzal szembesíteni, hogy az édesanyja pénzért hordta ki, és a születés után átadta nekem, mint egy időben megrendelt drága kézimunkát. Egy lánypárral hosszú ismerkedés után volt több kísérletünk közös gyerekre, de a sors valamiért egyelőre nem akarja, hogy sikerüljön. Több hasonló helyzetben lévő lánypárt ismerek, akiknek gyönyörű, kiegyensúlyozott, boldog gyerekeik vannak. Szerintem két lány tökéletesen alkalmas a gyereknevelésre, és ha még apa is van a közelben, sérülésmentesen felnevelhető a gyerek. Pszichológusok azt modják, egy gyereknek nem okoz gondot, ha többen szeretik, vagyis ha például egy apja és két anyja van – az inkább jelent gondot, ha valamelyik szülő hiányzik. Rengeteg elvált szülő van, vagy gyerekét egyedül nevelő heteró anyuka – ott nem sérül a gyerek? Az pedig vicces félelem, hogy meleg szülők meleg gyerekeket nevelnek – ha ez a logika igaz, akkor heteró pár frigyéből hogyan születhet meleg gyerek? Két férfi gyereknevelési képességeivel kapcsolatban már vannak fenntartásaim, ezért például nem tartom jó ötletnek, hogy (férfi) meleg párok örökbe fogadhassanak gyereket.
Egyetértesz-e azzal, hogy a homoszexuálisok jogairól való beszéd része a kisebbségjogi fejlődésnek? Szolgálhat-e hasznos tanulságokkal a homoszexuális jogi képviselet az etnikai érdekképviselet számára? Ha igen, miként, miért?
Igen, a kisebbségi mozgalmak – legyen az nyelvi, etnikai, szexuális vagy más kisebbség – tanulhatnak egymástól, és szerencsés volna, ha adott esetben a közös érdek mentén együtt lépnének fel. Meggyőződésem, hogy például 2002-ben, egy egyébként sikeres kormányzati ciklus után azért veszítette el a Fidesz a választásokat Magyarországon, mert túl sok kis közösséget (kisegyházakat, melegeket, szingliket, stb.) sértett meg, és ezek összeadódva az ellenzéki pártok törzsszavazóival elegendő erőt képeztek a kormányváltáshoz. Ugyanakkor szkeptikus is vagyok egy ilyen romániai együttműködést illetően – a magyarellenesség Romániában meglehetősen erős csoportképző erő, így megeshet, hogy a melegek jogaiért kiálló szervezet nem kockáztatná meg a magyarbarátságot, és fordítva.
Mit tartanál konzervatív, jobboldali szempontból optimális iránynak, fejlődésnek? Mi lenne a homoszexuális közösségek számára is kívánatos cél, eredmény a társadalmi elfogadás, jogérvényesítés, jogbiztonság terén?
A jobboldalnak meg kell tanulnia együtt élni azzal a gondolattal:
a melegek nem a nemzet elveszejtésén fáradozó emberek,
hanem egyszerű hétköznapi polgárok (adott esetben Fidesz-szavazók), akik egy szexuális kisebbséghez is tartoznak – annak minden nyűgével és jellegzetességével. A meleg közösségeknek pedig nem csak a vélt vagy valós jogfosztottságukat kellene állandóan hangoztatniuk, hanem szervezett módon hozzá kellene járulniuk a sokkal súlyosabb problémák (szegénység, egyéb társadalmi gondok) megoldásához. Ha ilyen közegben is látná a többség a kisebbséget, az többet segítene az elfogadásban, mint ötven felvonulás.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
