Érselénd–Delhi tengely

2016. 04. 24. 13:56

Az Iskola Másként héten munkatársunk, Tasnádi-Sáhy Péter egykori ökénteskedése helyszínére, Indiába kalauzolta az érseléndi kisdiákokat.

 

Fegyelmezetten ülték végig a seléndiek a vetített élménybeszámolót   A szerző felvételei

 

Van az életemben egy elég hangsúlyos vízválasztó: hét évvel ezelőtt tíz hónapot Indiában töltöttem önkéntesként, angolt tanítottam Új-Delhi egyik hátrányos helyzetű városrészében, emellett pedig, amikor tehettem, utazgattam a kontinensnyi országban. Az élmény természetesen élethosszig tartó, de mégis azt mondanám, hogy az utóbbi időben valahol a mélyben szunnyadt.
Rögtön hazaérkezésem után persze nagyon más volt a helyzet, az ott íródott internetes naplómból könyvet szerkesztettem, ennek kapcsán pedig adtam néhány interjút, illetve hívtak több helyre élménybeszámoló előadásokat tartani, aztán szépen lecsengett az egész, olyannyira, hogy az utolsó néhány „fellépést” emlékeim szerint ügyes indokokkal el is hárítottam. Főleg azután csappant meg a mesélhetnékem, hogy az egyik interjúvolóm felvetette, ha igazán a mások segítés lett volna a legfőbb motivációm, nem pedig a világból való látványos kivonulás, nem kellett volna olyan messze szaladni, hiszen a környéken is jócskán akadnak rászorulók, én pedig kénytelen voltam igazat adni neki.
Utóbbi mozzanatot csak azért említem, mert ez jutott eszembe, amikor Kasza Ida tanító néni felhívott Érseléndről, hogy nem tartanék-e előadást náluk. A helyi cigány közösség csemetéivel feltöltött 1-4. osztályos magyar tagozaton (akiknek az utóbbi egy évben többször is krónikásául szegődtem), az Iskola Másképp hetében, a cigányság eredetével és kultúrájával foglalkozó napján. Hiszen a hiányos adatok ellenére a cigányság észak-indiai származása tartja magát a leginkább tudományos körökben, és az én élményeim testközelbe hozhatnák a dolgot a lurkóknak.
Aztán, amikor elővettem az évekkel korábban összeállított, elég jól begyakorolt előadás képanyagát, egy pillanatra kétségbe estem: az rendben van, hogy

az adatokra, élményekre elég pontosan emlékszem, de miként fogom ezeket közel vinni olyan gyerekekhez, akik Nagyváradon sem jártak túl sokszor életükben,

nem hogy sokkal távolabb. A nyomorról viszont közvetlen tapasztalataik vannak, tehát pont ellentétesen működnek, mint eddig megszokott hallgatóságom.
A zavarom csak akkor múlt el, amikor az autóból kiszállva régi ismerősként „Péter bácsiztak”, sőt, mint kiderült, legendák is fűződnek a nevemhez: többen határozottan állítják, hogy a nemrégiben hozzájuk látogató bábelőadásban (majd mindenkinek az első színházi élménye) én voltam Ludas Matyi…
Ilyen hátszéllel bátran fogtam bele az előadásba, először arra kérve a hallgatóságot, találjuk ki együtt, hol is lehet az az India, teszem azt, melyik kontinensen. Volt, aki „franciára” tippelt, volt, aki Ausztriára, de miután együtt kiókumláltuk, hogy mi itt Romániában Európában élünk, valakinek sikerült nagyságrendet váltani, és elérkeztünk végül az Ázsia megoldáshoz.


Furcsak volt az érmelléki kisdiákoknak az Indiában békésen sétálgató tehenek látványa

 

Az első képek, amiket megmutattam a diákoknak, Delhi belvárosában, a Connaught Place-en készültek, eredendően azért, hogy szemléltessem, a turisták által látogatott helyeken éppen azok a világmárkák uralkodnak a boltokban, mint nálunk. De most ehelyett kizárólag a riksa keltett érdeklődést, amit a tévéből szerzett értesülések alapján (hála a National Geographic indiai sorozatainak) többen felismertek.
A munkahelyemen, a Sangam Vihar nevezetű, Delhihez tartozó illegális településen készült képeknél viszont senki sem hördült fel, mint korábbi előadásaimnál szokott, nem voltak számukra idegenek az állapotok, legfeljebb a színes ruhákon akadt meg a szemük, illetve a szabadon császkáló teheneken, amikkel kapcsolatban nagyon nehezen fogadták el, hogy nem szabad őket sem fejni, sem levágni. Viszont kihasználtam az alkalmat, hogy a szemetelés kártékony hatásairól beszélgessünk (ez Indiában óriási probléma, mind a lakosság hozzáállása, mind az infrastruktúra hiánya miatt, és a seléndi cigánysoron is inkább moslékot tartanak a kukában, mint szemetet). Illetve hangsúlyozzam az általam megismert indiaiak erős vonzalmát a higiéniához (ezzel szemben sok kicsiny barátom a hallgatóim közül önhibáján kívül hiányos ismeretekkel rendelkezik a témában).
Előzetes várakozásaimmal szemben a Tádzs Mahalnál készült képem általános lelkesedést keltett, a tévéből valahogy mindenki felismerte, azt viszont nehezen vették be, hogy ez igazából egy síremlék, úgy vélem, sokkal életszagúbb problémáik vannak, minthogy érzékelni tudják az ügyben rejlő romantikát.
A pushkari tevevásáron készült kép szintén hatalmas sikert aratott kontextus nélkül, maguk az állatok miatt, a Himalájában, a Dalai Láma dharamshalai székhelyén készült fotónál viszont komoly akadályokba ütköztem, hiszen a vallások közötti különbséget, azt hiszem, egyáltalán nem sikerült elmagyarázni, és talán némileg hidegen is hagyta őket, hogy a tibeti buddhisták „pápája” száműzetésben él.
A Gangesz parti halottégetésről készült fotómnál viszont újra közös fonalat találtunk, hiszen sok olyan filmet láttak, ahol a halott hőst máglyán égetik, az egyik egészen apró lányka még azt is hozzátette, hogy „nyilazzák”, azaz a halottat csónakba teszik, és távolról nyíllal gyújtják meg a halotti máglyát.
Mahabalipuram egyetlen sziklából faragott épületei szintén nem ütötték meg a szintet, sem a szépségük, sem a bennük rejlő teljesítmény nem hatotta meg a gyerekeket. A baiga őslakosoknál tett látogatáson készült fotóval kapcsolatban pedig nyilvánvalóvá vált, hogy abszolút nem hozzák őket lázba a távoli helyek, távoli emberek, kizárólag

azzal sikerült fellobbantanom az érdeklődésük maradék szikráit, hogy a Dzsungel könyvét említettem,

aminek a sorozattá higított rajzfilm változata közkedvelt körükben, de ezen kívül már igencsak izegtek-mozogtak. Az órámra nézve így is csoda, hogy ennyit sikerült lekötnöm őket, hiszen majdnem hatvan percet töltöttünk együtt, nagyon fegyelmezetten. A majd egy évvel ezelőtti találkozásunkhoz képest látványos a fejlődés.
Tehát akár elkönyvelhetem: erőfeszítéseimet siker koronázta, persze nem állítanám határozottan, hogy az együtt töltött idő alatt sikerült volna bármennyire is közelebb hoznom hozzájuk az „indiai őshazát”, de azt hiszem, ez nem is igazán fontos. Hiszen a barátságunk tovább mélyült, még ha nem is én vagyok a Ludas Matyi. Erre pedig, és sok ehhez hasonlóra szükség van, hiszen ezek az apró emberek az összes problémáikkal együtt, már rég nem Indiához tartoznak, hanem kizárólag hozzánk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!