Castro, a hős és az ellenség

2016. 11. 28. 17:59

Ellentmondásosan von mérleget a világ Fidel Castro életútjával kapcsolatban. Véreskezű diktátorként és a jogsértő, bár a legszegényebbekkel méltányosan eljáró állam létrehozójaként egyaránt emlékeznek ma rá. A Fidellel szembeni rajongás és lázadás egy tőről fakad: a Padilla és a Vallades ügy tanulságai. Parászka Boróka összefoglalója.

 

 Fidel Castro, Felipe Lopez Caballero kolumbiai újságíró és Gabriel Garcia Marquez

 

A hatvanas években még a kubai társadalmi modell a nyugati baloldal számára példaértékű és reménykeltő volt. Ma már egészen frivolnak tűnik, milyen odaadással nyilatkoztak Fidel Castroról a kor gondolkodói. Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoire (fotó), – hasonlóan több más ismert közéleti emberhez többször meglátogatták, eszmét cseréltek vele. Tapasztalataikat esszékben, beszámolókban, vitairatokban összegezték. Fidel Castro korán felismerte, mennyire fontos ez a „szellemi hátország”, a külföldi támogatás, és azt is tudta, hogyan erősítheti vele népszerűségét. Gyakran invitálta látogatóit közös kirándulásokra, együtt „vegyültek el a népben”, és ezek a nyilvánosság előtt zajló kalandok aztán szállóigékké, programbeszédek elemeivé váltak. (A legtöbbet idézett epizódok egyike, amikor Sartre-al egy italt szerettek volna elfogyasztani, ám a vendéglőben elromlott a hűtő. Fidel Castro – Sartre beszámolója szerint – felháborodott, és kioktatta a személyzetet: ha nem veszik kezükbe a dolgok „megjavítását”, majd személyesen javítja meg. Ez az aktív beavatkozás, kézi vezérlés, ugyanakkor a széles „néptömegek” képzése, döntésképessége, aktivizmusa évtizedeken át visszatérő üzenete volt a kubai vezérnek).

Nem csak ismert baloldaliakkal volt ilyen utazásokra kapható. Richard Eder, a New York Times tudósítója 1964-ben kért tőle interjút, de a beszélgetés helyett háromnapos körútra vitte magával Castro, hogy egyértelművé váljon: „teljes és megkérdőjelezhetetlen” a támogatottsága. Az együtt eltöltött időről megnézhető fotósorozat jól szemlélteti: hányféle arcát mutatta a vezér, aki „mezőgazdasági nagyhatalommá” kívánta tenni országát. Igazán lelkesen azonban a nyugati értelmiségiek nyilatkoztak róla. Allen Ginsberg, Susan Sontag, Norman Mailer a baloldal új esélyeként tekintett Castrora ebben az időszakban, olyasvalakire, aki a szovjet elnyomó rendszertől eltérő, de az amerikai kapitalizmussal kiegyezni nem akaró erőt képvisel.

Hemingway és Castro. Államosított barátság

 

Castro még Hemingway-el is találkozott 1960-ban, noha – ellentétben a legendákkal – egyáltalán nem voltak „barátok”. Az amerikai író kortársaival ellentétben ideológiai alapon nem hogy nem lelkesedett a kubai forradalom iránt, de emiatt költözött el Kubából. Fidel Castro azonban érezte, hogy fontos a jó kapcsolata Hamingway-el, Az öreg halász és a tenger szerzőjének egy közös halászatot szervezett. Ennek a különös, fojtott hangulatú közeledésnek az atmoszféráját örökítette meg Updike, aki verset is írt erre az alkalomra, és már ekkor „diktátorként” emlegette Castrot. Vitatott, ki miért ment el erre a halászversenyre. Castro úgy vett részt ezen, hogy egyébként nem járt horgászni. Ennek ellenére környezetét azonnal „lenyűgözte” ügyességével, szerencséjével. Hemingway utolsó felesége azt állította, férje csak azért állt kötélnek, hátha meg tudja győzni a diktátort, hogy ne államosítsa javait, elsősorban kedvelt halászhajóját, a Pilart féltette. A javak jelentős részéről később a kubai hatóságok úgy nyilatkoztak, azokat a regényíró a kubai államra hagyta „önként”. A kínos horgászversenyen készült fotókat rendkívüli ügyességgel használta propaganda célokra a kubai hatalom. Így alakult ki az a máig tartó legenda, hogy szoros, személyes kapcsolat kötötte össze a két ember életét. Rögtön Hemingway halála után kubai házát már 1961-ben maga az elnök nyilváníttatta múzeummá, ennek fenntartására a kubai kormány az elmúlt évtizedekben 1,5 millió dollárt költött.

A kiábrándulás és csalódás korszaka 1961-ben kezdődött, Fidel Castronak az értelmiséghez intézett beszédével, amelyet a kubai cenzúra és politikai elnyomás nyitányaként tartanak számon. Ebben a szövegben bukkan fel a híres mondat, fenyegetés: „mindent lehet a forradalomban, semmit sem lehet a forradalmon kívül”. Az ekkor szigorodó cenzúra, letartóztatások, a média teljes és kizárólagos ellenőrzése akkor tetőzött, amikor letartóztatták és bebörtönözték Herberto Padilla költőt. 1971-ben nyílt levélben tiltakoztak az intézkedés ellen írók, költők, Fidel Castro korábbi rajongói, támogatói is. Az aláírók között volt Jean-Paul Sartre (aki alig egy évtizeddel korábban az „új embert” köszöntötte benne), Mario Vargas Llosa, Gabriel Garcia Márquez, Italo Calvino, Marguerite Duras, Julio Cortazar és Simone de Beauvoir.

A tiltakozás ekkor sem jelentett teljes elfordulást. Padilla maga is a Castro rezsim támogatójaként volt ismert, és csak a hatvanas évek második felében fogalmazott meg egyre nyíltabb kritikát. Habár gyanakvása azzal kapcsolatban, hogy mi felé tart a kubai forradalom, korábban kezdődött: a hatvanas évek elején ugyanis a londoni kubai követségen dolgozott, s itt több negatív információt szerzett a kelet-európai diktatúrák működéséről. Ismerte a kelet-európai ellenzékieket, reformpárti politikusokat. Kapcsolatban állt a cseh Ota Sik-el, helyettes kormányfővel, a prágai tavaszt megelőző reformkísérletek meghatározó figurájával. Ismerte Leszek Kolakowskit, és 1956-ban szamizdatként megjelenő írását a „Mi a szocializmust?” Kubára vonatkozóan is pontosan értette, mit jelent ez az intelem: „A szocializmus nem olyan állam, amelynek katonái elsőként lépnek egy másik ország földjére; ahol a hivatalnokok száma gyorsabban növekszik, mint a munkásoké; ahol a gyávák jobban élnek, mint a bátrak; ahol összetévesztik a leigázást a felszabadítással. (...) A szocializmus nem az a társadalom, ahol bárki, aki nem követett el bűntettet, otthonában várja, hogy érte jöjjön a rendőrség (...), ahol több a besúgó, mint az ápolónő, és több hely van a börtönökben, mint a kórházakban.” A magyarországi eseményekről közvetlenül Lukács Györgytől értesült. Londonból hazatérve jelent meg figyelmeztetésnek is szánt kötete, a La mala memoria (Rossz emlékezet), amelyben a megalázás, az elnyomás különböző formáit, szintjeit sorolja, a „rohadó történelem” újabb és újabb hibáit, ismétlődő vétkeit sorjázza. Bár már ez is olvasható volt vádiratként, 1967-ig még közölhetett. Ekkor jelent meg Fuera del juego (Játszmán kívül) című kötete – ezt nyílt és megengedhetetlen lázadásként értékelte a Castro rezsim. Végül 1971-ben tartóztatták le és börtönözték be – ami nemzetközi tiltakozó akcióhoz vezetett. A mellette szolidarizálók az eredeti forradalmi alapelvekre, célokra figyelmeztették Castrot, és arra emlékeztették, hogy a kritika ellehetetlenítése a kubai rendszert, és a dél-amerikai forradalmakat általában is veszélyeztetik. Padillat végül kiengedték a börtönből a tiltakozás hatására, de csak 1980-ban hagyhatta el az országot, és költözhetett az Egyesült Államokba.

Herberto Padilla költő. Kritika, börtön, emigráció

 

Az 1971-es tiltakozás után a Castro iránti bizalom tovább romlott, a rendszer iránt táplált remény még sokáig tartotta magát. 1984-ben aztán világszerte széleskörű figyelmet váltott ki két kubai menekült, Nestor Almendros és Orlando Jimenez-Leal filmje az Improper conduct (Helytelen magatartás). Ebben 28 olyan kubai menekült szólal meg, akik korábban Fidel Castro támogatói voltak, és akiket politikai vagy magánéleti okok miatt üldöztek, kínoztak, vetettek börtönbe Kubában. (A hírhedt munkatáborok közül a Guanahacabibesben voltak a politikai foglyok mellett szexuális orientációjuk miatt elítélt és bebörtönzött rabok is). Ebben a filmben a korabeli áldozatok, melegek, „antiszociális elemeknek” minősített emberek részletesen vallottak megpróbáltatásaikról. Az alkotók kamera elé ültették Armando Valladares költőt, diplomatát és emberjogi aktivistát, aki már nagyon korán, 1960-ban konfliktusba került Fidel Castroval, és akit Castro-ellenes terrorista akcióval vádoltak meg. Valladares 22 évet töltött börtönben, szabadulása után az USA-ba menekült, könyvet írt megpróbáltatásairól. Reagan elnök kinevezése révén ő lett az ENSZ-ben az Egyesült Államok emberjogi nagykövete. Valladares (aki csak azután szabadult a börtönből, hogy a francia elnök, Francois Mitterrand többször közbenjárt érdekében) megpróbáltatásai és a Padilla-ügy aláásta Castro nemzetközi megítélését. Még a korábban oly elkötelezett és támogató Susan Sontag is úgy nyilatkozott ebben a filmben: a kubai rendszer jogsértéseivel a baloldalnak el kell számolnia.

Ez az „elszámolás” azóta is tart: Fidel Castro a hatvanas évek nagy baloldali reményéből a nyolcvanas évekre olyan rezsim diktátorává vált, amelyet minden megelőlegezett bizalom és remény ellenére sem lehetett támogatni. Az indulás, a hatvanas évek ígéretei a társadalmi felzárkóztatásról, a szegénység és az egyenlőtlenségek, valamint a rasszizmus felszámolásáról, az oktatás kiszélesítéséről azonban máig fontos példát, modellt jelentenek – bárhogyan is alakultak a további politikai bűnök, mindez megtartandó a történelmi emlékezetben.

Ez lehet hát a magyarázata annak a drámai kettősségnek, ami a Fidel Castroról szóló nyilatkozatokat ma jellemzi.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!