Az elveszett munka paradicsoma

2015. 10. 27. 16:46

Kolozsvár ma Erdély központja, a rendszerváltás utáni évtizedek egyik legsikeresebb városa. Ennek a sikertörténetnek az alapját a rendszerváltás előtti évtizedek teremtették meg. Erről mesél a Tranzit Ház kiállítása. Parászka Boróka kedvcsinálója.

 

A képeken megörökített iparvilág is része a mai Kolozsvár múltjának

 

Ma már kevés embernek van éles emléke arról, hogy néztek ki a rendszerváltás előtti sajtóban naponta közölt termelési riportok: a többhasábos gyári fotók, a harsogó címek, amelyeket pontosan kalibráltak a direkt propaganda anyagokhoz. Szemléltették ezek a nyilvánvalót: azt, hogy dolgos népünk győzött, és győzni fog, a terv nagyszerű, világunk a létező világok legjobbika. Azok, akik ezzel még nap mint nap szembesültek, többnyire unottan, gyakorta undorral lapoztak át a képeken-cikkeken, mint a rendszerhazugságok legnyilvánvalóbb példáin. Azok, akik pedig csak történelmi relikviákként találnak rá még ezekre a napilapokra, heti- és havi kiadványokra, talán nem is értik, mi ez a műfaj.

A munkás, a dolgozó, a gyár, az ipari központ fogalmai mára átértelmeződtek, átalakultak. A munka-éthosz eltűnt a mindennapjainkból – a rendszerváltás jellegének, céljainak megfelelően – maradt utána egy űr, amely a közelmúlt és a jelen értelmezését is megnehezíti. A kolozsvári Tranzit Ház fontos lépést tett azért, hogy pótolni lehessen a közösségi tudás hiányosságait, korrigálhatóak legyenek a társadalmi identitás-törések, torzulások.

Nyomon követheti a látogató, hogyan működött a totalitárius propaganda

 

Ki hol dolgozott? Ezzel a címmel nyílt kiállítás, a Minerva Művelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Area3, a Planwerk, valamint a román köztévé, a TVR magyar adása forrásanyagainak felhasználásával. A kolozsvári iparközpontok, gyárak “termelési fotóit” láthatja a látogató. Nem egyszerű repró-gyűjteményt kínálnak a program irányítói (Răzvan Anton, Miklósi Dénes, Miklós Szilárd, Fischer István, Rus Cornel, Şerban Savu): a különböző képi rétegek ebben a rendben felbomlanak.

Követhető, hogy a korabeli sajtó milyen mennyiségben, ritmusban gyártotta ezeket a dokumentumokat. Az analóg technológiai feltételek mellett ma már nehezen rekonstruálható, hogyan és miért készülhetett ennyi kép, hiszen nyomtatásban csak ezek töredékét használták fel. A munkafázisokat, szigorú preparációs körülmények szabályoknak megfelelően, pontosan megörökítették – függetlenül attól, mi jelent meg, és mi maradt örökre a fiókok mélyén.

A Tranzit Ház kiállítása csak sejteni engedi, mennyi kutatnivaló van még ezen a téren. Ki, hogyan és miért vált ennek a munka-heroizáló szocreál korszaknak (amelynek megvoltak a maga belső etapjai) hősévé? Milyen ikonográfiai és politikai szabályok érvényesültek, fonódtak össze? A gyári munkások és a munka képei ebben a kontextusban csupán relikviák. Egy hajdan volt rendszer mára letűnt, elfelejtett alakjai.

Bár ezen a kiállításon azt is követhetjük, hogyan működött a totális propaganda, amely egy esztergapadról készült képet is átszerkesztett, fényezett azért, hogy a munka társadalma jobban ragyogjon, az igazi felismerés mégsem ez a történelmi-képi jóvátétel.

Megrázó antropológiai dokumentum, hogy 25 évvel a munka-társadalmaként propagált rendszer bukása után is milyen emlékek élnek azokban, akik részeseivé, alkotóivá és alkatrészévé váltak a gyár-gépeknek, gyár-élőlényeknek.

A kiállítás fontos szegmense az a fotóanyag, amelyet a hajdani dolgozók, brigádtagok tagjai ma, annyi évtized után a kezükbe vehettek, kézjegyükkel láthattak el, jelezhették, mivé lettek a hajdani műszak-remények, futószalag szerelmek. Nehéz tovább haladni azok mellett a műszaki rajzok mellett, amelyeket egy 92 éves műszaki rajzoló készített különböző csavarokról, alkatrészekről: negyven-ötven éves emlékei alapján. Az emlékezés, az anyag, a forma legintimebb jellegét fedik fel ezek a rajzok, amelyeket készítőjük szabványbetűkkel, szintén egy rég letűnt világ hierográfiáival feliratozott.

A múlt képei az asztalon    Fotók: Tranzit Ház

 

A tárlatanyag állóképei mozgóképeken is megelevenednek, “folytatódnak”: a mára nyugdíjas, de még mindig egymással rendszeresen kapcsolatot ápoló munkásokkal készített interjúkat követheti a látogató, ha a videóanyagoknál időz el. Portré beszélgetést is vetítenek az idős műszaki rajzolóval: életre kelnek a Tranzit Házban így a csodálatos csavar-rajzok. Sőt: a TVR archívuma révén korabeli felvételeket is láthatunk arról, milyen lehetett a rendszerváltás előtti évtizedekben a brigádélet.

És hogy mire jó ez túl a nosztalgián, a szörnyűlködésen, a rendkívüli erővel és megkérdőjelezhető hatékonysággal fenntartott gyárvilág dokumentálása, visszaidézése? Ezt akkor érti meg a látogató, amikor a tárlat zárásaként a kolozsvári iparosítási körzetek kiállított térképéhez ér. Akkor válik egyértelművé, hogyan illeszkedtek egymáshoz a városi körzetek, hogyan épült ki ez a mára világvárossá váló erdélyi központ. Hogy a mai sikeres Kolozsvár mögött van egy bukásra ítélt világ, ami mégis megalapozta, kiépítette a rétegeit, támfalait, meghatározta erővonalait.

Mit lehet kezdeni ezzel a felismeréssel? A Tranzit Ház munka-kiállítása sok kérdést felvet: az egzisztenciális modellekkel, az önreprezentációval, a hálózatépítéssel és fenntartással, az esélyegyenlőséggel, az emlékezet-munkával, a propagandával, a technológia-történelemmel kapcsolatban. Érdemes volt keresni a válaszokat ezen a tárlaton, és az általa nyitott perspektíván keresztül. Az idei ősz nagy élménye ez a kiállítás, most ugyan zárul, de annyi tartalmat kínál, hogy egyértelmű: ezt a programot Kolozsváron, és nem csak ott, folytatni kell és érdemes.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!