Az alibi munkától a közösségi gondoskodásig

A „munka társadalma” nem feltétlenül jelenti az esély társadalmát. TAMÁS PÁL szociológussal Parászka Boróka beszélgetett arról, milyen kihívások várnak a közép-kelet európai társadalmak foglalkoztatáspolitikájára, mit nevezünk „valódi” és „alibi” munkának.

A „munkaalapú” társadalom kifejezés mostanában többször felbukkant a hazai közvitákban, miután a magyar miniszterelnök tusnádfürdői beszédében célként jelölte meg ezt. Mennyire újdonság ez a fogalom, és mit kell érteni alatta?

A munkaalapú társadalom fogalma egyáltalán nem új, és amikor létrejött, akkor kitalálói egyfajta mentőötletnek szánták. Legalább harminc éve jelen van a társadalmi gondolkodásban, és akkor vált széles körben elterjedté, amikor a szociálpolitikusok, a társadalomkutatók azzal szembesültek, hogy a munkanélkülivé válók nem csak pénzt, jövedelmet veszítenek. Tulajdonképpen az, akinek nincs munkája, az a társadalmi rendszerekből esik ki. A feladat tehát nem egyszerűen az, hogy munkahelyek jöjjenek létre, hanem az is, hogy a rászorulók – e szerint az elképzelés szerint – ne csupán segélyezettek legyenek, hanem a támogatásért cserébe dolgozzanak. Először kis sebességgel, mankókkal vegye ki munkából a részét a rászoruló, és aztán fokozatosan térjen vissza a társadalomba.

Ez a társadalmi reintegráció kívánatos cél, nem? De miért nem fogadja el a jelenlegi foglalkoztatás politika, hogy a segélyezés rászorultsági alapon működjön? Miért feltétele a szociális támogatásnak a munkavégzés?

Nagyon sok kritika érte ezt feltételes támogatási rendszert, amely tulajdonképpen konzervatív elképzeléseken és elvárásokon alapul. A hagyományos jóléti társadalmaknak a gondolkodói úgy vélték, hogy az elesetteknek segíteni kell, különösebb feltételek nélkül. A jóléti szolgáltatás nem munkáért jár, hanem azért, mert az érintett bajba jutott. Amerikában – a Nixon éra óta, – elterjedt az az előítélet, hogy a bajbajutottak tulajdonképpen nem szeretnek felállni. Ahhoz, hogy javítani lehessen a helyzetükön, rá kell venni őket, hogy mozogjanak, tegyenek ezért. Jobban fog illeszkedni a munka világába az, aki megdolgozik azért, hogy dolgozhasson. És ennek érdekében az sem elképzelhetetlen, hogy „rákényszerítsék” a munkára az embereket. A kényszernek számtalan válfaja működik Romániában és Magyarországon is. Ilyen elvileg pozitívnak is tűnő kényszer az például, hogy különböző továbbképzéseken vesznek részt a munkakeresők.

A továbbképzés a munkavállaló „korszerűsítése” is, nem?

Igen, azt jelenti, hogy alkalmassá teszik a munkavégzésre azt, aki erre korábban nem volt alkalmas. De az is benne van, hogy „ingyen”, automatikusan nem jár a segély, és a munka. Valamit csinálni kell érte, például beülni egy – nem feltétlenül hatékony – tanfolyamra. A közmunkaprogram ugyanilyen elgondolás mentén jött létre. Magyarországon tömegesen vesznek részt romák a közmunkában, és gyakran hallható elképzelés, hogy ennek révén legalább ezek az emberek „megtanulnak dolgozni”. Természetesen a mai munkarend, munkaszervezés és feltételek mellett nem lehet „megtanulni” dolgozni, mert ezek nem igazi munkahelyek. Ezek a 19. századi dologházi munka ilyen-olyan változatai, és ami működteti a programot, az nem korszerű gondolat. Húzódik mindemögött egy vita arról, hogy kit kell „megdolgoztatni”, és kit nem, mennyire méltányos az, ahogyan a támogatásra szorulókkal bánnak, egyáltalán mennyire emberi ez az eljárás?

Ha jól értem, akkor a probléma egyrészt az, hogy a szociális támogatást hogyan értelmezzük: feltételekhez szabjuk vagy a rászorulás mértéke alapján működtetjük? Ha pedig feltételekhez szabja a támogatást a szociálpolitika, akkor ez a segélyezés visszaszorítását, csökkentését is jelenti-e?

Azt kell felmérni, hogy a munkerőpiac folyamataihoz ennek az egész kérdéskörnek csak érintőlegesen van köze. A munkahely a társadalmi háló fontos eleme, és a feladat az, hogyan lehet ebben megtartani a munkavállalókat, vagy visszasegíteni ehhez azokat, aki elvesztették a munkájukat. Gondoljunk csak bele, a ’89 előtti időkben bármit, amit kapott a társadalomtól az ember, azt a munkahelyén keresztül kapta. Itt volt regisztrálva, lakást, tb-t, levegőt is a szerint kapott juttatásként, hogy hol dolgozott. Mondhatni, hogy ez a rendszer borzasztó volt, de aki dolgozott, az hozzájutott valamilyen integrációhoz. Ez fellazult, szétesett, százezrek és milliók számára elérhetetlenné vált. Ezért vonzó hívó szó ma a „munkaalapú társadalom”. Mert mögötte az a kérdés van, hogy hogyan lehet valahogy visszasegíteni a reális emberi környezetbe a kiszakadtakat. Az a nyugat-európai típusi jóléti rendszer, amely a rászoruló ilyen-olyan támogatását biztosította – vigyázok arra, hogy ne a segély szót használjam –, az olyankor jött létre, amikor nem volt strukturális munkanélküliség. A mostani azt jelenti, hogy nincs olyan tudása a munkavállalónak, amely alapján el tudna helyezkedni, szükség lenne a munkájára. Nem illeszkedik a „struktúrába”. Ez egy viszonylag új fogalom, mert annak idején, amikor az európai jóléti rendszerek létrejöttek Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban, akkor inkább szezonális munkanélküliséggel szembesültek. A munkához való tudás ekkor nem évült el, csak időnként feleslegessé vált, így alakult ki az időszakos munkanélküliség. Ma Magyarországon, Romániában, Szlovákiában azzal szembesülünk, hogy százezrek, milliók tudása tartósan alkalmatlan arra, hogy a modern iparban bármit csináljon.

Tömegek vágynak a munka társadalmára, vagyis vissza a munka révén megszerezhető társadalmi biztonságra. Mi ígérhető a számukra?

Hosszú és bonyolult menetelésre van szükség. Mindenképpen azt kell tisztázni, hogy mit értünk foglalkoztatás, munkavégzés alatt? Lehet-e a munka idejét rövidíteni, fel lehet függeszteni, ugyanígy rá is lehet erőltetni valakire azt, hogy elvégezzen bizonyos feladatokat. Ilyen módon azt lehet imitálni, hogy valakik, akik korábban nem dolgoztak, most dolgoznak. A közmunka ilyen munkaimitáció, ami mögött tulajdonképpen segélyezés van, és ennek a segítségnek nincs köze a munkához, a munka által termelt javakhoz, értékekhez. A munkaimitáció a középosztálybeli konzervatív munkafelfogásból származik, e szerint – mint mondtam – a szegény ember maga tehet arról, hogy szegény, és nem a piac, a gazdaság folyamatai határozzák meg a helyzetét. A magyar kormány elképzelései ugyanezt sugallják: lépjünk egy kicsit azoknak az embereknek a torkára, akik segítséget várnak. Így a feszültségek is csökkennek, és a költségeink is kisebbek lesznek.

A támogatásért végeztetett munka többe kerül, mintha eleve a támogatást kapnák meg a rászorulók?

A segély folyósítása egyszerű, annyival jár, hogy dönteni kell, ki jogosult rá, és oda kell adni annak, akit megillet. A közmunkát azonban meg kell szervezni. Nem az a kérdés, hogy mennyi érték jön létre ennek révén. Hanem az, hogy ki, hogyan válhat közmunkássá? Ahhoz, hogy valaki bekerüljön a rendszerbe, regisztrálni kell, a munkavégzést, vagy annak az imitációját is adminisztrálni kell. És ez mind-mind sok pénzbe kerül. Az a legkisebb probléma, hogy nehezen kifejezhető az az érték, ami így létrejön, inkább az, hogy mennyi a járulékos kiadás. A végeredmény, hogy aki közmunkásként dolgozik, az sokba kerül, viszont keveset keres, ráadásul a nem jól szervezett, alibi munkák révén nem is integrálódik sehova. Innen nincs tovább út. Nem lehet olyan tudást megszerezni, amely révén aztán a korábbinál jobb helyet talál a munkaerőpiacon.

Ha a közmunkaprogram nem segít, akkor mi a megoldás?

Romániára is igaz az, amit Magyarországon tapasztalunk: az új, technológiai munkahelyek zömét a nemzetközi cégek hozzák ezekbe az országokba. A segédmunkásnak, a hórukkembernek ez nem jelent perspektívát. Ha nem képezzük ki az embereket, hogy versenyezhessenek ezekért a munkahelyekért, akkor nem oldjuk meg a problémát. Ehelyett az ál-munkahelyekkel hamis illúziókat ébresztünk, átszervezzük a szegények életmódját, előírjuk hogy hajnalban mikor jelenjenek meg a teljesen felesleges munkahelyükön.

Tovább kell képezni a hórukkembereket?

Egyrészt igaz, hogy az elhelyezkedésre váró munkaerő nem kis része Magyarországon is, Romániában is képzetlen. Másrészt – és ez legalább akkora probléma – a képzetlen munkaerő rendkívül helyhez kötött. A jelenlegi helyzetben a romániai munkanélküliek között tapasztalható egy számomra pozitívnak tűnő reakció. Az emberek – látván, hogy nem találnak munkát otthon – az utóbbi években nekiindultak a világnak oda, ahol van munkahely. Több millió ember teszi meg ezt a lépést azért, hogy dolgozhasson. Ez a cáfolata annak, hogy kényszeríteni kellene az embereket arra, hogy munkát vállaljanak. Mert íme, inkább elmennek Spanyolországig, Olaszországig, csak pénzt kereshessenek. Ez egyrészt remek, másrészt tragikus. Mert ennek az elvándorlásnak a végeredménye a társadalom szétesése. Ilyen körülmények a szomszédok megszűnnek szomszédok lenni, a családok tönkremennek. Ha volna tudatos szociálpolitika mindezek mögött, akkor nem csak arról gondoskodnának, hogy fapados repülőjáratokkal a nyakukba vehessék az emberek a világot, hanem arra is, hogy hogyan tartható meg, erősíthető így a társadalmi integráció.

Vannak ennek jelei, hogy a megváltozott európai munkaerőpiacon, a növekvő mobilitás mellett lenne törekvés az integrációra? Ha igen, hol? A kibocsátó országokban? A befogadókban? Hogyan teljesít Románia, Magyarország – azok az országok, amelyeket tömegesen hagynak el saját állampolgáraik?

A szavak szintjén természetesen minden uniós tagországban van kohéziós szándék. Olyan országot nem ismerek, amely formálisan ezzel szembe szállna. A konkrét lépések azonban különböznek. Magyarországot, ellentétben Romániával vagy Szlovákiával, a 2008-as válság váratlanul érte. A többieket is megviselte a krízis, de kollektíven-pszichésen felkészültebbek voltak. A budapesti elitek azt gondolták, hogy az a fajta társadalmi leszakadás, amit Bulgáriában, Szlovákiában, vagy Romániában, esetleg Kelet-Magyarországon éveken át láthattak, az Magyarország középső és nyugati felén nem történhet meg. És amikor a gazdasági válság bebizonyította, hogy ez nagyon is lehetséges, akkor a jobb forgatókönyvben reménykedők pánikba estek. Évekig azt látták, hogy a tőke ebbe a térségbe jön, és abban bíztak, hogy a válság ellenére is jönni fog. Nem jött. Kiderült, hogy nem vagyunk elég olcsók, munkaszeretőek, fegyelmezettek. A befektetők inkább Kínába, Vietnámba mentek. Magyarországról elmentek a ruhagyárak előbb Romániába, majd onnan is tovább, Ukrajnába. És kiderült, hogy itt helyben kell kitalálni valamit. Ekkor erősödött meg a szegény ellenesség. Ekkor vált általánossá a jelszó, hogy „dolgozz, különben nem kapsz semmit”.

Ha nem jön a tőke, nincs képzett munkaerő, viszont nő a szegény ellenesség, akkor mit lehet tenni?

Elsősorban nem azt a magas technológiai környezetet kellene pótolni, ami elkerüli a térséget, nem hight tech munkahelyekre, hanem úgynevezett low-tech munkahelyekre lenne szükség. Van erre jó példa Finnországban, Svédországban, de az is követhető, ahogyan Indiában gondolkodnak. Ezekben az országokban „felaprítják” a munkahelyeket, hogy kevesebb pénzért ugyan, de többen dolgozhassanak. Biztos sokan ismerik azt a dokumentumfilmet az indiai építőtelepről, amelyen az építőanyagot emelőgépek helyett asszonyok, a fejükre szerelt kosarakban szállították. Mondhatni erre, hogy ez embertelen, de gondoljunk csak bele: így kaptak munkát, esélyt a megélhetésre. Ötszáz ember együtt olcsóbb volt, mint a daru.

Visszavesszük az ipari forradalmat?

Ez valódi munka, amely révén az embereknek van egy fenntartható, működtethető, fejleszthető munkahelye. Azon lehetne gondolkodni itt Közép-Kelet-Európában, hogy a meglévő munkaerőpiac hogyan osztható el méltányosabban. Hollandiában és Svédországban harmadolták a munkaidőt a válság alatt. Kevesebbet kerestek – az egyébként magas bérek csökkentek így – de megmaradtak a munkahelyek. Figyelembe kell venni azt, hogy ez a fajta elosztás nehezebb, mert eleve kevesebb a munkahely és kisebbek a bérek. Továbbá azt is, hogy ez a munkaerő-politika az életszínvonal problémáját nem oldja meg.

Pedig mindenki az életszínvonal javulását várja a munka társadalmától…

Az életszínvonal javulását hosszú időn át végezhető minőségi munkával lehet biztosítani. Sem közmunka, sem munkanélküli segély, sem más ilyesmi nem elegendő ehhez. De ezek a megoldások példák arra, hogyan kezelhetők a társadalmi problémák, hogyan erősíthető az összetartozás. Volt már erre példa Magyarországon is. Amikor a válság miatt csökkentették az egyetemek finanszírozását, akkor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen választás elé állították az itt dolgozókat: vagy elbocsátanak embereket, vagy csökkentik a béreket. Az ott dolgozók az utóbbit választották, és ez annak a jele, hogy működik a közösségi gondolkodás.

(Az interjú rövidített változata elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió hullámhosszán)