A sajtószabadság tavalyi fantomja

A magyarországi sajtószabadság, még ha a Freedom House listáján jobb helyezést kapott is, mint tavaly, valójában egy „fantom” állapotban van. S a magát jobbközépnek nevező szövetség győzelme és a baloldalon tapasztalható hanyatlás után aligha szabadulhat majd ki a következő jelentésben a „félig szabad” minősítésből. Wisinger István írása.

Lehet-e mérni a sajtószabadságot, amely mindig változó állapotban van, mint a tenger felszíne, amely ritkán teljesen vízszintes? Ez jelenthetné a 100%-os pozitív nyugalmat! De a hullámok fodrozódó vagy viharos magassága már kimutatható. Erre vállalkozik 33 éve a washingtoni székhelyű Freedom House (Szabadság Háza) nevű szervezet, amely 2013-ban 2012-höz hasonlóan Magyarországot a „részben szabad” kategóriába sorolta, de három hellyel és egy ponttal előbbre, mint egy évvel korábban, Romániát tizenhárom hellyel lejjebb, és ami számomra a legfeltűnőbb az idei jelentésben, hogy az Egyesült Államok a 21. helyről a 30.-ra csúszott le. Egyetértek a román szakember, Mircea Toma véleményével, a két szomszéd ország közötti ilyen különbség valószínűleg a vizsgálati módszer pontatlanságából és egy hagyományos szemléleti elfogultságból fakadhat. S bár nincsenek kellő mélységű ismereteim ahhoz, hogy megítélhessem a romániai helyzetet, ez a számszerű távolság indokolatlannak tűnik.
A Freedom House 73 éve működik, 1980 óta készül ez a nemzetközileg igen tekintélyes, de sokszor vitatható lista, amelyet leginkább Churchill 1946-os fultoni beszédében a demokráciáról mondottakhoz hasonló szavakkal lehet egészében minősíteni. Az egykori brit miniszterelnök szerint: „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” Ez a lista is hasonló viták kereszttüzébe szokott kerülni, eszerint: „nem biztos, hogy a legjobb, de nincs jobban használható” – állítják szakemberek világszerte.
A jelentést minden évben május 3-án, a sajtószabadság világnapján hozzák nyilvánosságra. Idén 197 ország állapotát vizsgálták három kategória szerint 23 módszertani kérdésre kapott válasz és a 109 mutató alapján osztott pontokkal. Az eredmény három kategóriát állapít meg: a jogi környezet (0–30), a politikai környezet (0–40) és a gazdasági környezet (0–30). A végleges értékelést egy 60 fős New York-i gárda készíti el és eredményeiket 6 regionális konferencián vitatják meg külső elemzők, tanácsadók és az FH alkalmazottjai részvételével. Majd e vita summájaként kerül be egy-egy ország a három kategória egyikébe a „szabad(0–30 pontig), a részben szabad (31–60) és a nem szabad (60 felett) minősítéssel. Minél kevesebb pontja van valamelyik országnak, annál jobb helyezést kap a három lehetséges kategóriában.
Így lett az idei jelentés szerint az Egyesült Államok 21 pontjával még bőven szabad (30. hely), Magyarország 35 pontjával (71.) „részben szabad ”, és Románia szintén „részben szabad” 44 pontal (84.). Az első helyen holtversenyben 10 ponttal Hollandia, Norvégia és Svédország áll.
A múlt heti adatokat kiegészítve számszerűen még érdekes az önálló európai lista. Ezt szintén a globális lista élen lévő három ország vezeti. Magyarország 31., Románia 36., 42 ország közül. Észtország 13. és a posztszocialista oszágok közül Csehország 18. és Szlovénia 24. helye érdemel még figyelmet.
Érdekes az elmúlt öt év (2009 és 2013) legtöbb pontot nyerő és vesztő országainak listája. A nyertesek listáján 10 ország szerepel, legtöbbet, 32 pontot, holtversenyben Libia és Tunézia szerezte, de továbbra sem szabadok. A pontvesztők listájának 10 szereplője között 7. helyen szerepel Magyarország, a legnegatívabb pontszámot, mínusz tizenhetet Görögország mondhat magáénak.
Magyarország a „szabad” kategóriában utoljára 2011-ben szerepelt.

A magyar viszonyok értékelése A szöveges elemzésben részletes összefoglaló szerepel az ötéves hanyatlás magyarázataként, és itt érzékelhető, hogy a vélemény negatív, miközben a pozíció minimálisan javult. A szöveg szerint:
„az általános helyzet lényegében változatlan maradt egy év alatt és komoly és tartós aggodalmak tapasztalhatók azért, mert 2010 óta a törvényhozói, választási szabályozási és irányítási rendszerben hozott változtatások a médiára negatív hatást gyakoroltak. Bár a Klubrádió, egy olyan rádióállomás, amely a Fidesz-szel szemben kritikai pozíciót foglal el és csak hosszas bírósági procedúra után került rendezett helyzetbe a frekvenciáját illetően”. A Klubrádió frekvencia-botrányának részbeni rendezése hozta meg a plusz 1 pontot.
Ez a részletes, de kiemelt értékelés a jelentés szöveges anyagában szerepel, ahol általános gyakorlat szerint nem említenek minden országot, csak azokat, amelyek esetében fontosnak tartanak tényszerű információkat adni a besorolás indoklásául. Az FH-nak van a honlapján egy „blog” szekció is. Itt külön anyag olvasható Magyarországról, amelyben az intézet egyik alelnöke, Arch Puddigton – aki az éves jelentés elkészítésében is vezető szerepet játszott – részletesen értékeli már a mostani választások után azt a dokumentumot, amelyet a magyar kormányzat még néhány héttel a szavazás előtt hozott nyilvánosságra azzal a céllal, hogy a változtatások és a gyakorlat kapcsán nyugaton terjedő „mítoszokat” eloszlassa vagy cáfolja.
A szerző csak az első megállapítással foglalkozik, amely szerint:
„Mítosz: a kormányzó pártszövetség, a Fidesz–KDNP, egyoldalúan és barátságtalanul megváltoztatott egy jól működő választási rendszert azzal a céllal, hogy biztosítsa 2014-es választási győzelmét”. Puddington, miután a jogszabályi változások lényegét elmagyarázza, megállapítja, hogy a média nagyobbik fele – nem csak az állami vagy pártbefolyás alatt álló része – egészében elfogult a kormányzat iránt. Utal rá, hogy ezt a tényt a választások kapcsán az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) monitorcsoportja is szóvá tette, és az ő jelentésük csak apró részleteiben tért el Ukrajna és Belorusszia értékelésétől, amellyel kapcsolatban hasonló kifogásokat tesznek. A FH alelnök blogja utal rá, hogy a kormányzat olyan módszereket használ a sajtóban domináns szerepe eléréséhez, amelyek visszaköszönnek a kevésbé demokratikus országok gyakorlatából. Az elemző megismertet „a Jobbik”-jelenség létével és anomáliáival, de a kormányzat szempontjából a hirtelen támadt ukrajnai krízis következményeit váratlansága miatt enyhítő elemként értékeli. Ugyanakkor kifogásolja, hogy Orbán ebben a kérdésben milyen „visszafogottan” viselkedett a máskor tapasztalt harciasabb magtartásával ellentétben, és ezt az oroszokkal megkötött atomenerigia „kölcsönszerződéssel” hozza összefüggésbe. Utal az általában eluralkodó „öncenzúra” veszélyességére és arra a hosszú útra, amit kritikusai szerint Orbán Viktor megtett az ellenzéki pozícióból a demokrácia felépítése óta a diktatórikus centralizáció felé.
„De politikája, akár odahaza, akár pedig külföldön igen távol áll attól, hogy meggyőzőnek tekinthető legyen” – fejeződik be a blog.
Az értékelés számomra legmeghökkentőbb ténye, hogy a szerző pontosan értesült arról, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a kormányzat visszaél az állami tulajdonban lévő médiaintézmények befolyásolásával, sőt olykor kézi vezérlésével. Hanem konkrét utalás nélkül minősíti azt, amit magam, mint figyelmes néző, pl. a TV2 politikai műsoraiban „a kormánypártok iránti elfogultságban” napról-napra tapasztalhatok. Vagyis, hogy a magyarországi sajtószabadság, még ha a jelentés szerint jobb helyezést kapott is, mint tavaly, valójában egy „fantom” állapotban van. S a magát „jobbközép”-nek nevező választási szövetség győzelme és a baloldalon azóta is tapasztalható hanyatlás után aligha szabadulhat majd ki a következő, 2014-es jelentésben a „félig szabad” minősítésből.

Az Egyesült Államok hanyatlása A folyamat lényegében a 9/11 eseményeivel kezdődött és az első alkotmányos sérülést a Wikileaks által nyilvánosságra hozott anyagok okozták. Itt már egy történelmi mítosz foszlott szét az amerikai médiapiacot illetően. Ugyanis korábban az ún. „első alkotmánymódosítás” alapján az volt az elterjedt nézet, hogy az USA médiapiacán csekély az állam befolyása, valójában a nem állami tulajdon kereslet-kínálati egyensúlya szabályozza. Eközben az átlagosnál sokkal nyitottabb médiarendszert mondhat magáénak. Ez volt az elmélet, az ikertornyok leomlása után az amerikai kormányzat nem tehetett mást, mint állami eszközökkel, nem is elsősorban a médiában szerzett meghatározó befolyást, hanem ennél tágabban igyekezett átvenni az irányítást az országot érintő információáramlás formai és tartalmi szabályozása felett. Mindennek legnyilvánvalóbb jele volt a repülés forgalmának és az utasok ellenőrzésének szigorítása. Ugyanakkor az „információ szabad áramlásá”-ról szóló törvény gyakorlata is háttérbe szorult.
De éppen tavaly vált nyilvánvalóvá, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) olyan technikát alakított ki és olyan gyakorlatot vezetett be, amelyek segítségével az egész világ „lehallgatható”. Így a médiapiac önállósága és függetlensége is veszélybe került. Mindehhez végső bizonyítékul szolgált Edward Snowden akciója, aki e tevékenység bizonyítékait (tömeges megfigyelés, digitális tartalmak gyűjtése és tárolása, valamint újságírók, közéleti személyiségek és politikusok lehallgatása) nyilvánosságra hozta, majd Moszvába menekült. Eközben az újságírók nehezebb társadalmi környezetbe kerültek, főleg a forrásaik titokban tartását illetően, és ezzel összefüggésben egyesek még jogi zaklatásoknak is ki voltak téve, sőt, őket néha kiemelten érintették a célzott lehallgatások. Ráadásul a média diverzitását ért nagyobb fenyegetettség is kikezdte az amerikai sajtó történetileg mintának tekintett függetlenségét. Ez a törvényhozási és jogi következmények korrigálását is megkívánná.

Összefoglalva A jelentés három témakörének elemzése utal arra is, hogy világszerte kedvezőtlenül alakul a médiapiac társadalmi környezete. Negyven év és két közép-európai társadalmi berendezkedés személyes gyakorlata alapján számomra az FH jelentés idén különösen két tanulsággal szolgál:
1. Globálisan le kell mondani arról, hogy ha a társadalmi berendezkedés általában demokratikusnak is mondható, az állami és kormányzati szervek és a politikusok hajlandósága a média befolyásolására enyhüljön, vagy pláne felhagyjanak vele. Még a legkedvezőbb helyzetben lévő skandináv újságírókkal személyesen konzultálva is, igencsak érdekes kirívó, de karakterisztikus példák igazolják, hogy a sajtószabadságot hozó tengerfelszín nyugalmáért milyen személyes és gazdasági kompromisszumokat kell kötniük.
2. Biztatónak tűnhet, hogy az Egyesült Államok kormányzati kritikája ilyen pregnánsan jelenik meg egy magát függetlennek mondó amerikai kutatóintézet éves jelentésében, pedig az intézetet és jelentését szakemberek olykor túl „kincstárinak” tartják. Emlékezni kell rá, hogy néhány éve az angliai News of the World botrányt produkáló Rupert Murdoch – a világ legnagyobb médiavállalata tulajdonosa – a News Corporation-ön keresztül akár angliai politikai kapcsolataival, akár Amerikában a Fox sajtópoliphálózatával milyen befolyást érhetett el. És akkor látnunk kell, hogy a hagyományos médiapiaci rendszer felbomlásával egyidőben az internetnek tulajdonított oly nagy várakozás az egyén lehetőségeit illetően ugyan részben megvalósult, de a társadalmi változásokban érdemi szerepe egyelőre korlátozottan jut érvényre. Sokáig az volt a mítosz lényege, hogy kikapcsolhatatlan az internet, amely végre a maximális szabadság közelébe jutathatja el az újságírót és olvasóját. Az arab tavasz ezt a hitet növelte, másfelől viszont adódott a példa rá, hogy ha a hatalom akarja, korlátozható, sőt ideiglenesen ki is kapcsolható! És ahogy nálunk nő, végül is mindenütt tapasztalható az újságírói önkorlátozás. Akkor még a kínai modell („nem szabad” kategória, 183. hely, 84 pont: az internet és a CNN korlátozása, még az olimpia alatt is) ellentmondásai, ezúttal közhelyszerűsége miatt, szóba sem kerültek.
A szintén idézett Edward S. Hermann és Noam Chomsky elmarasztalásának említését egy 1979-ben tapasztalt valós tévedés miatt túlzásnak tartom. Nyelvészként a világ egyik legtöbbet idézett tudósa, Chomsky tekintélyes kommunikáció szakértő, de néha elfogultabb és szélsőségesen elmarasztalóbb saját hazájával kapcsolatban, mint az amerikai sajtót általában élesen bíráló külföldi kollégái.
Mindennél beszédesebb, hogy a jelentés megállapítja „a globális sajtószabadság egy évtizede nem látott alacsony szintre esett vissza, a világ összlakosságának mindössze 14 százaléka él olyan országban vagy területen, amelynek sajtója szabad.”