A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 7.

2016. 11. 25. 17:01

Egy hónapra szakadt meg a naplófeljegyzések rendezgetése: biztos jele ez annak, hogy mennyire lehet „távmunkában” dolgozni a konfliktusövezetekben rögzített anyagokon. Most már rutinosan használom ezt a „konfliktusövezet” fogalmat, pedig itt, a deres jeddi novemberben üldögélve egyáltalán nem egyértelmű számomra se, hogy mit jelent ez. Parászka Boróka írása.

 

A szerző jezidi nők körében a Diyarbakir melletti táborban

 

A diyarbakiri menekülttáborban történtekről kézzel írott anyagaim, illetve mozgó- és állóképeim, hangfelvételeim vannak. Ezeket görcsös igyekezettel rögzítettem, mert tudtam, hogy a feldolgozás időigényes, és számos dolgot csak a távolból leszek képes értelmezni. Azt is tudtam: lesznek olyan kérdések, amelyeket messziről egyáltalán nem értek majd.

Hazaérkeztem után azonnal felvették velem a kapcsolatot a kint élők, skypeon, viberen, facebookon – minden lehetséges csatornán át ragaszkodtak a beszélgetések folytatásához. Az, amire a pszichológus figyelmeztetett, hogy a menekülttáborban húsz perc után erős, intenzív kötődések jöhetnek létre, hogy ezek az ottrekedt emberek nagyon vágynak a barátságra, a figyelemre, törődésre – itthon megerősítést nyert. Örültem ezeknek a visszajelzéseknek, egyrészt a megszerzett bizalom jeleként értelmeztem, másrészt azért, mert úgy gondoltam, a digitális csatornákon keresztül majd tisztázhatjuk a kérdéseimet, dilemmáimat, ugyanúgy, mintha még mindig ott beszélgetnénk a sátrak mögött guggolva.

Csakhogy itthonról a kommunikáció már nem működött úgy, mint amikor én magam is a kurd város határában voltam, a szögesdrótokon belül. Nagyon triviális dolgok nehezítették a kommunikációt. Például az, hogy nem mindig tudtunk beszélni akkor, amikor a jezidiek jelentkeztek. Időnként azt kellett nekik mondanom: bocsánat, most munkába kell mennem, vagy iskolába kell vinnem a gyerekeket. Olyan embereknek, akik nehézkesen hagyják el a tábort, ha elhagyhatják egyáltalán, és harmadik éve nem járathatják iskolába a gyerekeiket, mert nincs iskola. Gondolkodtam azon, hogy nem mondom ki ezeket a szavakat: „dolgozom”, „tanulok a gyerekkel”. Ez viszont kegyes, és némiképp megalázó hazugságnak tűnt.

Próbáltam elterelni a beszélgetést olyasmi felé, amit mindannyian megélhetünk. Ennek örültek a távoliak is, szívesen beszélgetnek a kultúrájukról, büszke jezidik, így aztán a lányokkal főleg főzésről, horgolásról, kötésről el lehet cseverészni – nem csak az üzenetváltás kedvéért. Intenzíven tanulnak angolul, abban a reményben, hogy valahol majd menekültjogot kapnak (a többség Ausztráliába vagy Kanadába készül), és ezek a netes barátkozások a nyelvtanulás eszközei is. De a legártatlanabb téma is aknamező felé vezetett: a tábor most válságban van, a kurd megyei- és városi vezetést letartóztatták, előállították az elmúlt hetekben, azok, akik élelmiszert szállítottak oda ki, ma maguk is jogvédelemre és segítségre szorulnak. Hogy a fenébe meséljem el a vasárnapi cérnametéltes marhahúslevest így a számukra, vagy a madártejet, amit itthon készítünk?

Ellesett tábori pillanat: jezidi kisfiú madarat rajzol a közös foglalkozáson

 

Halottak napján örültem, hogy valami keresztény, európai szokásról számolhatok be a barátaimnak, és képeket készítettem a szomszédos temetőről, a sötétben világító gyertyákról, a koszorúkkal, virágokkal igyekvő családokról. Boldogan küldtem át a jezidieknek ezeket a képes beszámolókat, és csak miután már megtörtént a képcsere, akkor jöttem rá, hogy legnagyobb fájdalmukat érintem. A táborban élőknek nem csak élete, halála sincs itt a török végeken. Az itt elhunyt jezidieket visszaszállítják Irakba, hogy a vallási előírásoknak megfelelően szentélyek közelében, kijelölt szent helyeken lehessen eltemetni őket. Jelentős áldozatokat követel a családoktól, és komoly veszélyekkel jár, hogy általában nyitott teherszállító autókon, pick-upokon visszavigyék a holttesteket. Nincs gyászkíséret, nincs búcsúztatatás ilyenkor, nincs közös gyász. A rítusok minimumát tartják, épp annyit, amennyiből már nem lehet engedni. Mit üzentem én így nekik a felvirágozott, gyertyafényes jeddi temetővel? Egyáltalán mire jó ez az időszakos kommunikáció, amikor csak azzal szembesülünk újra és újra, hogy ők be vannak zárva, én meg valahonnan kívülről, az egzotikus, boldog és gazdag Kelet-Európából üzengetek a számukra?

Néhány nappal a halottak napi dilemmák után két haláleset is történt, egy a táborban, egy a táboron kívül. Adiba, az Irakban dolgozó tolmácslány veszti el a Diyarbakirban élő nagybátyját. Fogalmam sincs, hogy kell részvétet nyilvánítani, ez még magyarul sem megy, nemhogy angolul, pláne nem egy jezidi családnak. Fél délelőtt fogalmazom az Adibának írt levelet (akin érzem, hogy ez a veszteség az utolsó cseppek egyike), válaszként nem küld mást, mint egy fotót a halottat szállító pick-upról. Szindzsárig vitték a testet, ha jól azonosítom be a kép részletei alapján a helyszínt. Nem sokkal ezután érkezik a hír Jamaltól, a tábori munkánk szervezőjétől, hogy „egy nagyon jó barátja” halt meg Németországban, kerékpáros balesetben. Mint kiderül, a 22 éves fiú egyik közeli ismerősöm, egy 16 éves jezidi kamaszlány bátyja. Ebben a közösségben minden mindennel összefügg, mindenki rokona-ismerőse-barátja a másiknak. A gyász az egész tábort érinti. Ötgyermekes család vesztette el egyik tagját, azt a fiatal férfit, akinek sikerült hátrahagyva a többieket eljutni Németországba, és akitől azt remélték, hogy segít majd a többieknek is eljutni, valamikor majd a távoli jövőben Európába.

Ezt a történetet itt, Európában biztosan úgy értenék a legtöbben, hogy a menekülők „előre küldik” a fiatal férfiakat, mint előretolt helyőrséget, hogy meghódítsák a kontinenst. Különös ebből a másik, nem európai perspektívából látni azokat, akik hátramaradtak. Az idős szülőket (ha Európában, európai körülmények között élnének, nálunk csak középkorúnak számítanának), akik nem beszélnek semmilyen világnyelven, hiszen életüket egy elzárt országban töltötték, politikai-katonai eszközökkel fenntartott izolációban. Olyan embereket, akik kevéske vagyonukat is elvesztették a háborúban, akik arra kényszerülnek, hogy különbséget tegyenek gyerekeik között. Vannak olyanok (a lányok, a kisebb fiúk), akiknek esélyt sem tudnak adni. És van olyan kiválasztott gyermekük, aki megkapja az egyetlen lehetőséget. A családi vagyonból egyedül, kiszolgáltatva ő tud eljutni egy biztonságos országba (az erőszakos embercsempész hálózaton, és a tengeri lélekvesztőkön keresztül). Azzal az ígérettel indulhat el, hogy ha majd Európába jut: egyedül talpra áll, nyelvet tanul, egzisztenciát teremt, és „ledolgozza” a családi segítséget azzal, hogy kiviszi majd hozzátartozóit is. Négy-öt év kell ehhez minimum. Most a németországi fiú halálával ez az erőfeszítés vész oda. A szülők, testvérek nem tudnak semmit a baleset körülményeiről, csak azt, hogy kerékpározás közben ütötte el egy autó. Onnan már nem tudják hazahozni a testet. Nem tudják eltemettetni sem. Semmi sem marad, csak ez a végzetes és végleges bizonyosság, hogy többé már nem fog búgni Németország felől a skype, nem lesznek hétvégi helyzetjelentések, egyre üresebb, görcsösebb és reménykedőbb beszélgetések.

A gyászhír az egész tábor lesújtja, a saját sorsát érzi mindenki. Minden nappal romlik a helyzet, fogy az élelem, hidegebbek a napok, az éjszakák. Mi marad más? Esténként összegyűlnek „siratóba”, mintha Szindzsárban lennének még mindig, beszélgetnek a meghaltakról, gyászolnak, énekelnek. Aztán bejelentkeznek skype-on, vagy facebookon. Kevés dologról tudunk beszélni. De én legalább itt vagyok. Vagy ott. Hol is? Online, az egyetlen valós tér ebben az egyre valószínűtlenebb és élhetetlenebb életben.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!