Szirénakaland – egy átlagos nap a mentősökkel

2015. 06. 30. 15:43

Csak egészség legyen, mondogatják apáink-anyáink, és ha nincs jobb dolgunk, mi magunk is. A statisztikák szerint a megelőzésbe nem fektetünk sok energiát, de ha hirtelen jön a baj, jó, ha percek alatt ott a segítség. Arról viszont, hogy kik ezek a kék villogóval értünk robogó emberek, milyen körülmények között dolgoznak, mit látnak az életünkből, keveset tudunk. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

 

A kép illusztráció.

 

 

Ha Romániában valaki mentőre gondol, feltehetően először a Raed Arafat örökös egészségügyi államtitkár által alapított, ma már a tűzoltósághoz tartozó Sürgősségi Életmentő Szolgálat (Serviciul Mobil de Urgentă Reanimare si Descarcerare, rövidítve SMURD) piros autói jutnak az eszébe. Leginkább ők szerepelnek a hírekben, szinte teljesen kiszorították a köztudatból a „hagyományos”, megyei alapon szerveződő mentőszolgálatokat (Seviciul de Ambulantă Judetean - SAJ), pedig aki a 112-en segítséget kér, a legtöbb esetben velük találkozik.
Mivel ők nincsenek reflektorfényben, úgy határoztam, egy tizenkét órás műszakot Románia egyik – magyarok által is lakott városában – önkéntesként a mostohán kezelt mentőangyalokkal töltök, hogy lássam, milyen körülmények között kell percek alatt a segítségünkre sietniük, ha hívjuk őket.

 

Ritkák a csendes reggelek

 

Műszakkezdés – reggel hét – előtt pár perccel érkezünk az állomásra a különleges kalandomat lehetővé tevő mentősofőrrel, Lacival és az autón szolgálatot teljesítő asszisztenssel, Évával.
Az épület sokkal korrektebb, mint ahogy számítottam rá, bár nem nézek tüzetesen körül, izgatottan kuporodom az udvaron felállított szaletli alá, gondolván, percek múlva a városban robogunk. Ehhez képest az első másfél órában a szolgálatban lévő nyolc autó közül nem kerül ránk a sor, mint megtudom, rendkívül ritkák az ilyen csendes reggelek, amik – hallom vészjóslóan társaimtól – jellemzően a nap folyamán megbosszulják magukat. Kihasználom az alkalmat, és a készenlét nyugodt perceit kérdezősködéssel teszem hasznossá, hogy legalább a rendszer alapjainak működésével tisztában legyek.
Amikor valaki hívja a 112-t és mentőt kér, automatikusan a hívásindítás helyéhez legközelebbi diszpécserközponthoz kapcsolják. A diszpécserek (köztük legalább egy orvos, és két ápoló) pedig eldöntik, hogy a SMURD-ot (jellemzően baleseteknél) vagy a mentőket riasszák-e, utóbbiakon belül pedig olyan kocsit küldjenek, amin van orvos, vagy egy asszisztens is el tudja látni a feladatot. Merthogy a mentőautókon kétféle csapat szolgálhat: az egyik csak sofőrből és asszisztensből, a másik pedig sofőrből, asszisztensből, illetve orvosból áll. Ettől függetlenül, mint később tapasztalom, a szűrés nem működik tökéletesen, főleg olyan értelemben, hogy az egyszerű háziorvosi hatáskörbe tartozó esetekhez is a mentősöknek kell kimenniük.
Valamivel háromnegyed kilenc előtt kapjuk az első hívást, a város szélén valaki rosszul lett, Laci és Éva kedvesen ugratva felajánlanak egy zacskót, ha esetleg nem bírnám az utazást, de visszautasítom. Tényleg nincs szükség rá, legfeljebb az érdektelen, lassan félrehúzódó autósokon bosszankodom. A páciens egy hajléktalan magyar férfi, Éváék névről ismerik, rengetegszer hívatott magához mentőt, tízből kilencszer indokolatlanul, inkább szociális eset, mint egészségügyi. Ennek ellenére megmérik a vérnyomását, illetve EKG-n ellenőrzik a szívverését. Most nem volt alaptalan a riasztás, össze-vissza ver a szíve, ritmuszavara van, úgyhogy befektetjük az autóba, és elrobogunk vele a sürgősségire. Itt legalább megfürödhet, illetve tiszta ruhával is ellátják.
 

Takarítás önerőből

 

A kép illusztráció.

 

 

Laci épphogy visszatolja az ágyat az autóba, újabb hívást kapunk, a város másik végében kell ellátni egy üzemi balesetest. Ez esetben be kell vessen néhány durvább manővert, hogy minél hamarabb kiérjünk a helyszínre: az egyik körforgalmon 120 km/órával vágunk át forgalommal szemben. Kapaszkodom, hogy a bütyköm fehéredik belé, de a zacskóra most sincs szükség.
A páciens egy középkorú román férfi véletlenül lefejelte az egyik gép éles sarkát, az arca tiszta vér, a fejére karmazsinpirossá ázott zsebkendőt szorít két riadt kolléganője. A kocsiban derül ki, hogy a vágás eret ért a skalpon, ahogy Éva elveszi a zsebkendőt, úgy spriccel, mint a rossz horrorfilmeken, vastag csíkot fest a sofőrfülkét leválasztó falra. Éva nyomókötést helyez rá, de kézzel kell tartania, hogy el ne mozduljon, megkéri Lacit, hogy ha lehet, kevés fékezéssel jussunk el a kórházig, mert a kesztyűje már így is tocsog.
Éppen csak beülnek az összevérzett kocsiba, miután találtak egy orvost a sürgősségin, aki hajlandó összevarrni a sebet, szólnak a központból, ugorjunk el az egyik tapasztalt diszpécserért a lakásához, mert egy újonc összeomlott, sírógörcsöt kapott, úgyhogy teszünk egy kis kerülőt, hogy felcsípjük. Egy pillantással nyugtázza a helyzetet felszálláskor, úgy látszik, edzve van az ilyesmihez.
Valamitől az van a fejemben, hogy a bázison majd kapunk tiszta autót, amivel mehetünk tovább, míg ezt az erre fenntartott személyzet rendbe teszi. Amikor képzelgéseimről beszámolok társaimnak, jót nevetnek, szó sincs ilyesmiről, hiszen a mentőautót mindig Laci mossa kívül-belül, fertőtleníti (a tisztítószert a saját pénzéből vagy az esetleges kis csubukból finanszírozza), ha két fuvar között van ideje, bár most Éva vállalja magára, mondván neki már úgyis mindegy. Rákérdezek, hogy mi ellen van beoltva, illetve mennyi időközönként szűrik őket HIV-re, májgyulladásra, de ezen is csak nevet. Soha semmi oltást nem kaptak – kivéve, amikor az egyik évben a polgármester kamerák jelenlétében nagy garral vitte nekik az influenza elleni vakcinát – szűrés pedig nincs. Évente egyszer jön az üzemorvos, csinál egy EKG-t, azon kívül pedig úgy kell könyörögni neki, hogy ne szúrja meg az ujjuk végét műszak alatt a cukorszint ellenőrzése végett, hiszen egy ilyen helyzetben egy aprócska seb is szabad utat enged a fertőzéseknek.
Éva az utolsó simításokat végzi, aztán sietni kell megint, 81 éves idős hölgyhöz hívnak a kertvárosba, mert három napja remeg. Nem sürgősségi eset, viszont a háziorvos, akinek foglalkoznia kéne vele, nem hajlandó kimenni hozzá, igazából egyszer sem találkoztak. A helyszínen kiderül, tavaly halt meg a fia, aki gondozta, a most látogatóba érkezett lányáék áttelepültek Magyarországra, így magára maradt. Cukorbeteg és valószínűleg előrehaladott Parkinson-kórban szenved, ezt Éva diagnosztizálja, eddig nem mondták neki, gyógyszert sem kap rá, pedig a remegés miatt nem tudja ellátni magát. Indulnánk, amikor a néni lánya felháborodik, hogy anyukát miért nem visszük magunkkal, hiszen szerinte jót tenne neki pár nap kórház, mert kicsit „fel kéne turbózni.”
Hiába mondja Éva, hogy ez nem a mentők feladata, kérjen beutalót a családorvostól, és azzal menjenek az illetékes osztályra, a nő hívja a férjét, akinek „jó kapcsolatai vannak”, így néhány perc múlva Éva már egy vezető orvossal vitatkozhat a sürgősségiről, végül feladja a harcot, a néni velünk jön, végig zokog, miközben kísérjük. Ahogy ülünk be az autóba, látom, a házon kint van az eladó tábla…
 

Indokolatlan riasztások

 

A következő delikvens a mentőállomástól csak pár utcányira lakik, és szintén nem igazi sürgősségi eset. A felesége szerint 140, Éva szerint majd 200 kilós középkorú magyar férfi, aki cukorbetegség következtében a látását is elveszítette. A bal vállánál érez szúrást, illetve a gyomra is émelyeg, de az infarktust az EKG hamar kizárja. Feltehetően huzatot kaphatott, hasát pedig ebédkor, bő fél kiló rántott tökkel csapta el. A felesége azt mondja, nem lehet mit csinálni vele, követeli az ételt, bár az kérdés, miért pont olajtól tocsogó tojásos bundával kell csillapítani egy diabéteszes étvágyát. Éva érdeklődik, ivott-e folyadékot, erre az asszony közli, nem nagyon ad neki, mert attól bepisil, főleg éjszaka. Amikor felvilágosítjuk, hogy lehet ebben a méretben is felnőtt pelenkát kapni, megörül, a háziorvos sosem mondta, lehet nem is kérdezte. Annyiban maradnak végül Évával, hogy az úriember maradjon otthon, hiszen nincsen krízis, és még vagy négy ember kéne segítségnek, hogy megmozdítsuk, teljesen felesleges ekkora hűhót csapni, hiszen „csak” a krónikus betegségeitől szenved. A kapun kilépve megjegyzem, nehéz lehet nap mint nap ilyen körülmények között élő emberekkel dolgozni (a lakás higiéniás állapota hagy némi kívánnivalót), de azt mondják, voltak ők már három napja a saját székletében heverő féllábú alkoholistánál, ahol a legyek rajzottak az ajtókeretnél, várva, hogy ők is bejussanak, illetve láttak el szeméttelepen vajúdó fogyatékos nőt, szóval itt minden nagyon rendben volt.
Szintén kevés pihenő után egy közeli faluba visz az utunk sietve, mert egy napszámos sósavat nyelt. Ez igaz, csakhogy három évvel ezelőtt, és akkor is szerencsére csak egy fél kortyot, most a hajdani sebeket irritálja a délelőtt folyamán elfogyasztott néhány liter sör, és láthatóan a meleg sem tett jót a munkakedvének. Éván látszik, hogy mérges, de visszafogja magát, elvégzi a rutinvizsgálatokat, vérnyomás, pulzus, EKG. Közben az egyik szomszéd érkezik, hóna alatt két pillepalackos sörrel, kérdezi, megmérnénk-e a vérnyomását, mert 20 éve májzsugora van. Eleget teszünk a kérésnek, mire hálából ránk akarja tukmálni az egyik flakont, amit szelíden elhárítunk. Már azon sem bosszankodunk, hogy 40 kilométert robogtunk teljesen indokolatlanul.
Útközben érkezik az újabb hívás, középkorú férfi rosszul van a belvárosban, erős fájdalmai vannak deréktájon. Éva egyből a vesére gyanakszik, azonnal ki is derül, minden egyéb tünet is vesemedence-gyulladásra utal. Búcsúzáskor rákérdez, köze lehet-e ennek ahhoz, hogy az elmúlt napok kánikuláját vizesen a légkondicionáló alá fekve próbálta átvészelni…
Miközben ellátják, én a közeli boltban veszek egy perecet, mert délután öt óra felé jár, és még egy falatot sem ettem. A többiek is így vannak ezzel, a 12 órás műszakot jellemzően étel nélkül vészelik át, hiszen nem lehet tudni, mikor kell ugrani, jobb nem enni, mint otthagyni az ételt elromlani két falat után, egyébként sem tudni, milyen esethez hívják őket, néha könnyebb üres gyomorral.
Vagy fél órát ülhetünk az állomáson, több csapat is benn van, mindenkin látszik, hogy erősen fárad (persze korántsem annyira, mint én, aki beszélni alig tudok). Nem is próbálják leplezni, csak nevetnek rajta, mint mondják, a következő hívásnál úgyis átmossa őket az adrenalin, a pácienshez élénken érkeznek.
Minket egy közeli hotelhez hívnak, az egyik bukaresti vendég rosszul lett. Az úriember az előtérben fogad bennünket, hársfateát iszogatva, állítólag rosszat evett ebédre. Még csak láza sincs, csak kicsit émelyeg. Kérdem Évát, hogy ekkora hotelbe nem kéne törvény szerint saját ügyelet, aki az ilyesmit ellátja, de csak sóhajt egyet válasz helyett, és elvégzi a rutinvizsgálatokat, illetve ad egy görcsoldót intravénásan. A páciens próbál minket rávenni, hogy a biztonság kedvéért maradjunk ott, amíg székletet produkál, de ezt a kérést inkább nem teljesítjük.
 

Szerelmi dráma lavórral

 

A kép illusztráció.

 

 

Mindjárt hat óra, én arra tippelek, nem jön több riasztás, de Laci azt mondja, legalább még egyet nem úszunk meg. Neki lesz igaza.
Huszonnyolc éves lányhoz riasztanak, aki sms-ben riasztotta a családot, hogy bevett 15 szem Diazepam altatót, halni készül. A barátja családjánál fekszik, a fiú ágyán, meredten nézi az ajtóra ragasztott hupikék törpikés matricákat félig leeresztett szemhéjjal, éppen szakítottak. Éva érkezéskor lavórt kér, és egy nagy pohár vizet három kanál konyhasóval, hogy hánytassa, miután ez megtörtént, csak azután mér vérnyomást, pulzust. Közben megérkezik a feldúlt apa is, kibontakozik a dráma, kiderült, a lány januárban elvetélt, (pontosabban vérezni kezdett és elvették tőle a babát), azóta depressziós, illetve – talán éppen ezért – a fiú is hónapok óta próbál véget vetni a kapcsolatnak, ami csak ront a helyzeten. Némi unszolásra a lavór szépen telik, de a tablettáknak nyoma sincs, pedig nem szívódhattak fel teljesen, illetve a pulzus is normális, pedig ennyi gyógyszertől le kellett volna essen. Éva és Laci jelentőségteljesen összenéznek, de nem firtatják az ügyet, csak belediktálnak még egy pohár sós vizet a lányba a biztonság kedvéért, aztán az apa gondjaira bízzák. Már lassan gurulva az állomás felé Éva azt mondja, valószínűleg csak hiszti volt, de akkor sem biztos, hogy bevinné, ha bevette volna a gyógyszert, hiszen gyomormosás után két hétig benntartanák a pszichiátrián, ahol aztán olyan papírt kapna, amivel többet az életben nem jutna normális álláshoz, nem lenne visszaút a társadalomba. Na, attól biztos végleg depresszióba esne.
Hét előtt pár perccel érünk az állomásra leadni a műszakot, gardedámjaim azt mondják, nyugis napot fogtam ki, jellemzően minimum két-három esettel többet kell ellátni, és a város kalandosabb részein, ahol a rendőrséggel együttműködve kell, mondjuk verekedőket ellátni, még nem is jártunk, szóval ez egy nagyon is átlagos nap volt.
Nekem mindenesetre nincsen hiányérzetem, bár igaz, ami igaz, tényleg van valami a mentőzésben, amitől gyorsan bele lehet szeretni, még ha a rendszer látható hiányosságokkal is működik. Ezeken nagy hirtelenjében a döntéshozók segíthetnek, viszont két dologgal mi is megkönnyíthetjük a mentősök életét: ha szirénát hallunk, azonnal eltűnünk az útból, illetve ügyes-bajos dolgainkkal nem a 112-t hívogatjuk, csak ha tényleg baj van.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!