Történetet mesélünk a pillanat tört része alatt

2015. 06. 29. 20:37

Negyedszázada rendezte első kiállítását az ország egyetlen állandó fotóművészeti kiállítóterme, a nagyváradi Euro Foto Art Galéria. Az évfordulót július 3-án az ötszázadik, jubileumi tárlatnyitóval ünnepik. Ennek apropóján beszélgettünk TÓTH ISTVÁN fotóművésszel, az Euro Foto Art Egyesület elnökével, aki regionális alelnöke a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Szövetségének. Szűcs László interjúja.

 

Tóth István két kiállított fotó, a szemet hunyó Putyin és Bush előtt

 

Emlékszel-e az első fényképezőgépedre?

 

Egy Beirette típusú volt, a szüleim vásárolták, amikor első osztályos voltam. Előtte a sarkadi rokonaink jöttek hozzánk a Margitta közeli Tótiba, s volt náluk fényképezőgép, szép, nagy, varázslatosnak tűnő fekete, Pajtás típusú. Megkapott a szerkezet, s maga a titokzatosság, hogy bemegy a fény egy sötétkamrába, s az ott fényképpé alakul át. Éreztem egy különös vonzódást, utána mind piszkáltam a szüleimet egy gépért, s a végén apám bejött Váradra, s vett egy, a Pajtásnál sokkal performálisabb Beirette fényképezőgépet. Ez egy keletnémet márka volt. Ez persze nem minden, a gép mellett ott kell legyen benned az a valami, ami piszkálja a fantáziádat. Akiben ez létezik, annak már csak egy kis segítség maga a technika, kiváltképpen az utóbbi időkben. Amikor én tanultam, a korabeli nagy fotósok nem is szívesen árulták el a mesterségbeli titkokat.

 

Miért?

 

Nagyobb volt az értéke akkor annak a tudásnak. Nekem azzal lett szerencsém, hogy később felkerültem Bukarestbe a nyomdaipari szakiskolába, azon belül egy fotókörbe jártam, ahol sok mindent elsajátíthattam a három év alatt, többek között modern nagyítógépeken dolgozhattam. Később egy falumbeli nyomdász közbenjárására a katonaságnál is fotósként dolgozhattam a hadsereg lapjánál, annak volt egy civil alkalmazottja, egy Huiban Lucian nevű rendkívül korrekt konstancai ember, mellé osztottak be, mint sorkötelest. Ő nagyon sokat segített szakmailag. Rengeteg fényképezőgépet és objektívet kipróbálhattam. Lehetőségem volt ennek a katonai újságnak képriportokat készíteni, később már próbálkoztam művészfotókkal is, ezek közül közöltem is a korabeli nagyváradi lapokban. Így kezdtek el megismerni Váradon is. 1971-ben és 73-ban, a katonaság után rendezhettem itthon az első egyéni kiállításaimat, előbbit a szakszervezetek házában, a másikat a nyomdaklubban. A váradi fotósok kezdetben nem néztek jó szemmel, vajon ki ez az alak, aki itt megjelenik?

 

Te minek tekinted a fotográfiát? Művészet, mesterség, médium? Illetve kell-e különbséget keresni művészfotó és riportfotó között?

 

Én határozottan művészetnek tartom.

 

Azért nem minden fotós fotóművész, ugye?

 

Persze. Ez a vizuális művészetek között új, hisz alig egy évszázada, hogy megjelent, nagy sikere van, s folyamatosan fejlődik. Azon sokat vitatkoztak az idők folyamán, hogy művészet vagy nem művészet a fotó. A képzőművészek sokáig lenézték. Ahogy azt egy ismert hazai képzőművész találóan megfogalmazta, a fotóművészet lényege, hogy a másodperc tört része alatt fogalmaz meg egy történetet. Ezt sem a grafika, sem a festészet nem tudja megtenni. Nem kell hozzá semmi kiegészítés, nem kell hozzá nyelvismeret.

 

Annyiban is sajátos ez a műfaj, hogy az alkotók klubokba, regionális, országos és nemzetközi szervezetekbe tömörülnek.

 

A Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége (FIAP) Svájcban működik, vagy hetven-nyolcvan államból vannak tagjai, emellett létezik a hasonló amerikai szervezet. Sajnos, nemzetközi szinten is komoly szakmai problémák vannak, erről a közeljövőben körlevélben szeretnék egy állásfoglalást megfogalmazni. Komoly probléma, hogy

nincsenek műkritikusok a fotóművészetben.

A tárlatokat olyanok zsűrizik, akik elbírálnak, de nem tudják, mi alapján. Az elmúlt négy évtizedben nagyon sok zsűriben dolgoztam, s azt tapasztaltam, a többség leggyakrabban csak azért szavaz egy fotóra, mert az neki tetszik. Nincsenek elbírálási szempontok. Márpedig zsűritagként neked az a szereped, hogy meghatározott szempontok alapján hasonlítsd össze a beérkezett műveket, s nézd meg, hogy az elvárások közül hánynak tesz eleget az adott műalkotás. Világszintem nincsenek meghatározva ezek a szempontok. Ez akkor is igaz, ha tudom, hogy a művészetben nem lehet kilóra mérni a dolgokat.

 

Jó, akkor mondj te két-három ilyen szempontot, amit szerinted figyelembe kellene venni.

 

Az egyik ilyen, hogy a képnek jól meghatározott tárgya legyen. Meghatározott témát tárgyaljon. A másik, hogy a lefényképezett témának legyen összhangja, s legyen művészi üzenete. Ma inkább a figyelemfelkeltő hatás érvényesül. Azt is fontosnak tartom, hogy amit lefényképezünk, az szimbolizáljon is valamit. Egy virágot is úgy komponáljunk bele a képbe, hogy annak legyen valami üzenete. Az alkotók jó része ma inkább a sokkhatásra megy, azt gondolva, ezzel meg van oldva a dolog. Van még egy fontos elvárás, hogy az elkészült fotó lépjen dialógusba a nézővel. Ezt nagyon nehéz elérni. Ha én lefényképezek egy tájat, az ugyan szép dolog, de ha a néző elmegy a fotó mellett, nem áll meg, nem lép dialógusba vele, akkor nem értem el a célomat. Ennek nagyon fontos szempontnak kellene lennie. A nemzetközi zsűrikben, ahol akár több ezer fotót is értékelnek, az elbírálóknak nincs idejük a részletekben elmerülni. A részletgazdag képek emiatt tapasztalatom szerint simán kiesnek. Az utóbbi időben erősen felhígult a mezőny. Az amerikai szövetség, a PSA például addig ment, hogy kiköti, a zsűri köteles elfogadni a képek legalább harminchárom százalékát. Ennek következtében sokan az indokoltnál könnyebben megkapják a pontokat a nemzetközi szalonokon, meg a nagy nemzetközi titulusokat. Sajnos a FIAP esetében sem sokkal kedvezőbbek a folyamatok. Pedig amíg egy fotónak nincs művészi üzenete, hiába bravúroskodunk.

 

Min múlik egy jó fotó? Mennyi ebben a felkészülés, a technikai tudás, illetve ugye, ott a szerencse szerepe, hogy észre is vedd azt a pillanattöredéket?

 

Azt nem lehet megtanítani, hogy melyik másodpercben nyomd meg a gombot. A tanfolyamokon azt mondom,

a fényképezőgépet úgy kezeld, mint egy szemüveget.

Persze, szerencse is kell, de az a legtöbbször segíti a fotósokat. Léteznek előre megtervezett alkotások, ilyeneket készített a nemrég elhunyt nagykárolyi Vénig László. Ő vázlatrajzokkal kezdte, mindent megkomponált előre, figyelembe vette a tárgyak összhangját, lényegében a laboratóriumban rakta össze a képeket. Az ő esetében valóban szimbólummá váltak a lefényképezett témák. A mai fotográfusoknak erre nincs idejük, az ezredforduló után minden megváltozott, most mindenki a bravúrra megy.

 

Azt hogyan élitek meg, hogy ma napi szinten szinte mindenki fotózik, s az internet közvetítésével szinte befogadhatatlanul gazdag képi élmények ömlenek az emberekre majdhogynem folyamatosan?

 

Alapvetően ez pozitív fejlemény. Szinte mindenki kezében ott egy alkalmas digitális eszköz arra, hogy ha lát valamit, ami megörökítésre érdemes, akkor azt megtegye. Ugyanakkor az is jellemző, hogy egyes fotóművészek hajlamosak magukat csak fotográfusnak nevezni. A képzőművészetben elég, ha valakire azt mondod, ő festő, nem feltétlenül kell hozzátenned azt, hogy művész. Ha vesz valaki egy jó fényképezőgépet, a nyakába akasztja, s elkezd vele mondjuk lakodalmakban képeket készíteni, őt hogy szólítják? A fotós. Tehát nem érzem fölöslegesnek, ha a mi esetünkben valaki megkülönbözteti magát azzal, hogy ő fotóművész. Itt a képzéssel vannak problémák, például azzal, hogy egész mást tanítanak Kolozsváron, mint Bukarestben, s megint mást Temesváron. A fotóművészetnek még nincs meghatározva a pontos státusza, forrásban van.

 

Jellemzőek a szakmai viták?

 

Amikor a hazai fotóművészeti szövetség vezetője voltam, sikerült két szimpóziumot megszerveznem Besztercén 2011-12-ben. A szakmai viták eredményeként a harmadik ilyen találkozó célja éppen egy keret-meghatározás elfogadása lett volna, ami kiinduló pontja lehet a szalonok szervezőinek, valamint a zsűriknek is, hogy transzparens szempontrendszer alapján dolgozzanak. Ám közben lemondtam az országos szövetség vezetéséről, s ez a dolog meghalt.

 

Ramona Novicov művészettörténész és Kelemen Hunor miniszter társaságában

 

Mi volt az oka, hogy lemondtál az elnökségről?

 

A Romániai Fotóművészek Szövetsége sokáig nemzetközi szinten elismert fórum volt, Európa egyik legrangosabb és legaktívabb szervezete, aztán egy idő után hanyatlásnak indult. A bukaresti vezetőség néhány tagja akkor hozzám fordult, azzal a kéréssel, hogy vegyem át, tudva, hogy klubunk komoly nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Ez a titulus nekem nem hiányzott, végül mégis elvállaltam. Nagyon örülök annak, hogy sikerült beindítani pozitív folyamatokat. Galactól Nagybányáig, Craiova-tól Konstancáig működni kezdtek a társult klubok. Szívesen emlékszem Kelemen Hunor művelődési miniszteri időszakára, az ő segítségével tudtuk elfogadtatni hivatalos kormányhatározattal, hogy Szathmáry Papp Károly születésnapja legyen a fotóművészek napja Romániában. Ez már csak azért is könnyen ment, mert a romániai fotóklubok vezetői, illetve általában a hazai fotográfusok körében jobban ismerik Szathmáry Papp Károly nevét, mint Magyarországon.

 

Miután sikerült talpra állítani az országos szövetséget, miért köszöntél le az elnökségről?

 

Miután a vezetőségben lévő kollégáim, akiket én karoltam fel, úgy vettem észre, nem értékelik a munkámat, nem tisztelnek, talán egy kicsit irigyek is lesznek, azt mondtam: gyerekek, akkor folytassátok ti, s ott hagytam szépen a csúcson az egészet. Azt kívántam nekik, legalább annyit csináljanak, mint én. Sajnálom, hogy az azóta eltelt három év alatt a tizenöt százalékát sem érték el annak, ami a korábbi időszakban történt, s ezzel még nagyvonalúan fogalmaztam.

 

Negyven év alatt nyilván sok ezer képet készítettél. Egy festő pontosan tudja, melyek a legjobb munkái, miket rakna szívesen a falakra egy gyűjteményes kiállításon. Egy fotósnál, a te esetedben benne van valahol egy mappában az ötven vagy száz legjobb Tóth István kép?

 

Igen, van ilyen. A hatvanadik születésnapomra összeállítottam egy ilyen anyagot, a nagyszebeni nyomda ki is adott egy fekete-fehér albumot. Kevés ember hinné el, de sajnos nem volt elég időm arra, hogy alaposan megszerkesszem ezt a válogatást. Úgyhogy jövőre, amikor a fotóklub negyven éves lesz, én pedig hatvanöt, szeretném ezt a fekete-fehér albumot ismét megjelentetni, gondosan szerkesztve.

 

Miért fekete-fehérben?

 

Ennek elsősorban anyagi vonzatai vannak. Ettől függetlenül a mai napig azt tartom, hogy a fotográfia jobban érvényesül fekete-fehérben. A sok szín használata mellett könnyen elveszítheted a lényeget. Benne lesz a válogatásban a korai, bukaresti képeimtől a Tibetben, Japánban készült fotókig minden korszakom.

Most jutottam el oda, hogy a saját magam dolgait is rendszerezni tudjam.

Egyesek a sok szervezői, menedzseri munka után szinte már csodálkozva kérdezik: te fotós is vagy? Ezek a képek be fogják bizonyítani, hogy igen, az vagyok.

 

Huszonöt éves évfordulóját ünnepli július 3-án az Euro Foto Art Galéria. Hogyan indult, s mit ért el ez idő alatt e kiállítóhely, illetve a mögötte álló egyesület?

 

Már a régi rendszerben felvetődött, hogy Nagyváradon indítsunk be egy állandó galériát. Ezt városi szinten jóvá is hagyták, aztán a dolog a megyénél elakadt, mert más is szemet vetett azokra a termekre. A dolog ezzel el lett süllyesztve, majd jött a rendszerváltás. Kilencvenben a nagyváradi fotográfusok Tavirózsa klubja megalakult, immár mint jogi személy, s egyik tagtársunk, aki a városházán dolgozott, segített abban, hogy a korábbi kiutalást ismét aktuálissá tegyék. Alig hittem el, de két nappal később hozta is az új kiutalást a Moszkva utca 3. szám alatti teremről. Ott előzőleg az Állami Színház archívuma volt, ezért nem akarták átadni, pereskedésekre került sor, végül a megyei törvényszék kötelezte a színházat, hogy költözzön ki a teremből, amit saját forrásból rendbe tettünk. Így működött a Foto Art Galéria 2010-ig. Ekkor mi kellett elhagyjuk a termet. Már ott tartottam, hogy egy szimbolikus temetést rendezek, még egy gyászhintót is intéztem volna koszorúkkal, terveztük, hogy megállunk a városháza előtt is. Ekkor adódott a lehetőség, hogy használjuk ki a helyet a Várad és a Familia folyóiratok szerkesztőségei alatt a földszinten és a félemeleten, ahol azóta működünk, a megyei tanács segítségével sikerült itt kialakítanunk az új, jóval nagyobb kiállítóteret. Ekkor jött az az ötlet, hogy a tevékenység egy részét az újonnan megalakított Euro Foto Art Egyesület vegye át, s ekkor egészült ki a galéria neve is. Romániában ma ez az egyetlen állandó fotóművészeti galéria, működése a mai napig nagyrészt önkéntes munkán alapszik. Huszonöt év alatt ötszáz kiállítást rendeztünk, a mostani tárlat katalógusában ezeket számba is vesszük. Az egyesületünk regionális tagja a nemzetközi fotóművészeti szövetségnek, ilyen egyébként csak kettő van, egy iráni, meg a nagyváradi. A miénknek közel ötven hivatásos fotóművész tagja van Románia mellett számos európai országból, Kínából és az Egyesült Államokból. És ami a legfontosabb adat: e huszonöt év alatt ebben a galériában mintegy 45 ezer művészfotót tudtunk a közönség számára megmutatni.

 

Egy japán fotósklub kiállításának megnyitóján Nagyváradon 2014 őszén

 

A helyi hatóságoktól megkapjátok-e azt a támogatást, amit méltányosnak tartanál?

 

Távolról sem segítenek mindig olyan mértékben, ahogy megérdemelnénk. Ez mindig az aktuális vezetőségtől is függ. Ha a városi önkormányzatról beszélünk, akkor a mostanival kapcsolatban annyit mondhatok, siralmas az együttműködés. Mikor az egyik kiállításunkhoz a városháza védnökségét kértem, arra sem voltak hajlandóak, pedig nem igényeltem hozzá pénzt. Mikor az elutasítás okára kérdeztem rá, azt a választ kaptam, hogy azért, mert mások is kérték. Kérdeztem, netán azok is szerveznek egy évben húsz kiállítást? Ennél fontosabb megemlítenem, hogy sokkal eredményesebbek a kapcsolataink a kulturális tárcával, függetlenül attól, hogy éppen ki a miniszter.

 

Mit láthat a közönség a jubileumi, ötszázadik kiállításon?

 

Megpróbáljuk a huszonöt év megnyitóinak a pillanatképeit feleleveníteni, visszatekinteni. A legutóbbi időszak anyagával nem volt gondunk, de az első húsz év képei nem voltak digitalizálva, így sok munkát jelentett előkeresni, feldolgozni az anyagot.

 

Miről kell szólnia a következő huszonöt évnek?

 

Elsősorban a minőségről. Arról, hogy a kurátorok közreműködésének még jobban nyomát kell hagynia a kiválogatott anyagon, minden beérkező kollekciót szigorúan kell elbírálniuk, mielőtt az anyag a falakra kerülne.

 

S mi a legnagyobb csalódásod?

 

Az, hogy a nagyváradi közönséget milyen nehéz megmozdítani, az, hogy egy kétszázezres városban nem akad több pártolója a művészetnek, hogy nem jönnek el többen a gondosan előkészített vernisszázsainkra. Bizonyára ez a távolmaradás nem csak velünk kapcsolatban van így, de akkor is bántó. Még akkor is, ha látjuk, összességében egyre többen látogatják tárlatainkat. Lehet, hogy sokan szívesebben szemlélődnek csendben, egyedül, de mi szeretnénk minél többekkel megosztani azokat a pillanatokat, amikor muzsikus barátaink közreműködésével egy-egy új kiállítást megnyitunk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!