Színek a sötétben

Van egy hely Budapesten, a Millenáris Parkban, ahol a látássérülteket segítő eszközök megismerése után a látogatók elsötétített termekben, különböző élethelyzetekben megtapasztalhatják, milyen is az egyik legtöbb információt adó szervünk segítsége nélkül létezni, mindezt vak vezetők segítségével. Tasnádi-Sáhy Péter riportja a Láthatatlan kiállításról.

Világ. Ezt a finnugor korra eredeztethető szót először csak fény, világosság értelmében használtuk, de már meglehetősen régóta – az etimológiai szótár tanúsága szerint szláv hatásra – a világmindenséget is értjük alatta. Tehát nyelvünk, minimum tudat alatt, azt sugallja, hogy a látás elvesztése önmagán jócskán túlmutat: szemünk világa a mindenség kapuja.
Mindenfajta sámánkodás nélkül merem állítani, hogy a magyar nyelv jellemzően komoly bölcsességeket rejt mélyebb rétegeiben azoknak, akik hajlandóak alámerülni, de ez esetben téved, a ragyogó kontúrokhoz, színes formákhoz nem minden esetben van szükség fényre.
Mielőtt az a vád érhetne, hogy felcsaptam az Erdélyi Riport metafizikusának, gyorsan jelzem, hogy a fenti müllerpéterire csiszolt bölcsességre nem saját kútfőmből jutottam, hanem mondhatni szinte véletlenül bukkantam rá, mikor végre megtapasztaltam, milyen is vakon létezni. A budapesti Láthatatlan kiállítással azóta szemezek – igenis szabad ilyen kifejezéseket használni a témával kapcsolatban –, amióta hosszú évekkel ezelőtt megnyitotta kapuit még valahol a Népligetben. Aztán átköltöztek az én fővárosi útvonalaimról sokkal könnyebben elérhető Millenáris Parkba, de mégsem mentem. Ebben bizonyára szerepet játszik a sokszor agresszív tüneteket produkáló klausztrofóbiám is, de képmutatás lenne ennyivel lerendezni a kérdést. Azt hiszem – feltehetően legtöbb, látványos fogyaték nélkül élő embertársamhoz hasonlóan –, a téma főleg az érdekes megfogalmazás miatt csiklandozta az ingerküszöbömet, de nem késztetett cselekvésre. Valljuk be, hiába vagyunk tudatában, hogy igencsak sokan kénytelenek valamely fontos érzékszervük, fizikai avagy szellemi képességük diszfunkciójával együtt élni, amíg az orvosi értelemben kvázi egészségesek táborát gazdagítjuk, nem sietünk szembesülni annak eshetőségével, hogy ez akár másképp is lehetne.

Olvasható pöttyök Valószínűleg ezzel a kiállítás szervezői is tisztában vannak, mivel nem dobják be az érdeklődőket azonnal a mély vízbe, az első negyedórát mi is a szépen kivilágított, szemléltetőeszközökkel berendezett előtérben töltjük. A falakat rövid leírások díszítik a fontosabb fogalmakról (a látássérültség fokozatai, a Braille-írás alapelvei), illetve sikeres vak emberek életrajza, mint Stevie Wonder amerikai zenészé vagy éppen Érdi Tamás magyar zongoristáé. Nem sok időnk van olvasgatni őket, mert a Misi néven bemutatkozó egyik középkorú úriember azonnal kezelésbe vesz minket is, miután a kicsit korábban érkezett magyar–francia vegyes párossal végzett. Először a Braille-írást mutatja be, a kiejtéssel kezdve (az elterjedt brejjel szemben a bráj hangalak a helyes), aztán pedig magán a gépen pötyög, bemutatva az alapvetéseket. Nem tűnik nehéznek, a jeleket a dobókocka hatos lapjához hasonlóan elhelyezkedő pöttyök egy részének kidomborításával lehet megformálni, a gép hat billentyűje közül az adott betű szempontjából relevánsak lenyomásával. Aztán amikor én is odaülhetek próbálkozni, kiderül, hogy egy nyamvadt kétpöttyös A-n is perceket kell molyolnom. Misi biztosít róla, hogy fél nap alatt elsajátítható az írás, csak be kell vágni a táblázatot. Az igazi nehézséget az olvasás jelenti, neki például, aki majd negyvenévesen vesztette el a látását, nem sikerült magas fokon megtanulni, inkább a felolvasó programokat használja. Ezzel át is ülünk a számítógéphez, amiről azt gondolná az ember, hogy nagyban megkönnyítette a látássérültek életét, de ez csak korlátozott mértékben felel meg a valóságnak. Való igaz, hogy a felolvasó szoftver segítségével – ha tudnak vakon gépelni – a szövegszerkesztőt nem feltétlenül nehéz használni, de az élvezhető internetes böngészéshez legalább negyven billentyűkombinációra és rendkívül jó memóriára van szükség. Mint később tudatosodik bennünk, ez az élet minden területére igaz: míg a szemünkre támaszkodva egy útvonal tervezésénél lankadhat kicsit a figyelmünk, vakon viszont minden sarok, minden forduló számít.
Ahogy közeledik a pillanat, amikor be kell lépni az interaktív kiállítótérbe vezető ajtón, egyre feszültebbnek érzem magam, még szívesen tanulmányoznám a vakoknak készült sakktábla rejtelmeit, de Misi nem enged. Már darálja is a szabályokat: szemüveg, világítós óra, telefon kinn marad, odabenn pedig nem kell kalimpálni, egyik kéz mindig a falon, (ha van a közelben) a másik pedig védőtartásban, azaz mellmagasságban, 30-40 centire a test előtt behajlítva. Ezzel betessékel minket a tökéletes sötétbe, és ránk csukja az ajtót. „Sziasztok, Eszter vagyok, én leszek a vezetőtök a következő majd egy órában” – szólít meg kicsit távolabbról egy végtelenül kellemes, rekedtes női hang. Mindez csak percekkel később tudatosul bennem (mármint a hangszínnel kapcsolatos észrevételek), először csak görcsösen kapaszkodom a falba, és fontolgatom, hogy kirohanjak. Az okokat nehéz felkutatni. Szeretem a sötétet, sőt a redőnyt az emberiség legnagyobb találmányai közé sorolom, akkor mi lehet a gond? Talán az, hogy eddig mindig azért zártam ki a fényt az életemből, hogy ne zavarjon pihenés közben, ne ostromolja a pupillámat a szemhéjamon keresztül, amikor nem szeretném. De hogy alázatos szolgaként ne álljon rendelkezésemre, amikor csak akarom, ez mégiscsak kétségbeejtő, még ha önként vállaltam is a helyzetet.

Bóklászás bent és az utcán „A bal oldali fal mellett haladva először a konyhába jutunk, aki megtalálja a mosogatót, az el is mosogathat” – instruál a mosolygós hang, és ahogy közeledem hozzá, a rekedtséghez finom, keserédes parfüm is társul. Én vagyok a szerencsés, aki elsőként rámarkol a keverős csaptelepre. Piros balra, kék jobbra – ki is mondom hangosan. Eszter mellettem áll: „Hát ezt nem tudom” – teszi hozzá nevetve, én meg persze elszégyellem magam. A mosogató felett alacsony konyhaszekrény, felfelé nyíló ajtóval, nincs benne semmi. Aztán a hűtő következik, nem üzemel (nem zúg, nem hideg), a fogantyú és a szigetelőgumi tapintása alapján öreg darab lehet. Á, amerikai konyha, a hűtő mellett számítógépasztal, kihúzható klaviatúra tartóval, szerencsére nincs előtte szék, csak megbotlanék. Az asztalon telefont is találok, először a tipikus spirálos zsinór akad a kezembe. Aztán egy kanapé következik, minimum négyszemélyesre tippelem, tapintása alapján műbőr. Eszter javaslatára megpihenünk rajta, hogy a következő állomás előtt beszélgessünk kicsit. Én ülök le először, aztán a mellettem lévő hely ütögetésével jelzek társaimnak. Sok minden szóba kerül, Eszter kicsit magáról is beszél, még gyermekkorában vesztette el a látását, úgy emlékszik, nem élte meg nagy traumaként, számára már szinte természetes ez az állapot. Aztán a látók és vakok viszonya a téma, például hogy kell-e, és ha igen, akkor hogyan kell segíteni. Mint megtudjuk, természetes, ha valaki adott esetben visszautasítja a felkínált lehetőséget, mert lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja van, vagy már három zebrán rángatták, lökdösték át segítőkészen. Helyesen a vezető kicsit előrébb áll és a könyökét nyújtja, a nem látó azt fogja meg, így a legkönnyebb követni bármilyen térbeli mozgást (jobbra-balra, padka-lépcső). Ezt egyébként speciel tudtam, régebben az ember éjszaka nézhetett a köztévén esélyegyenlőségi műsort, nem tudom, van-e még, de egy szappanopera vagy történelmi agymosás helyére akár el is férne emberi időpontban, mondjuk, ehhez a kiállításéhoz hasonló szemlélettel. Eszter bemutatja rajtam a gyakorlatban, hogyan működik a vezetés, most ő a látó, mivel kívülről ismeri a terem minden porcikáját. Ijesztő tempóban megyünk egy rövid kört, fene se csinálná ezt az utcán egy vadidegennel. Tanulságos tapasztalat, és legalább azt is megtudom, hogy Eszter középmagas lehet, kicsivel százhetven centi alatt sejtem, és keskeny kis könyöke alapján vékony testalkatú. Ez később be is igazolódik, mivel a többieket is elviszi egy körre, és egyik alkalommal véletlenül rálép a lábamra.
A lakásból kilépünk az utcára. Hihetetlen nagy a zaj, kérdem is, erre ugye rátettek egy lapáttal. Mint kiderül, nem, sőt egy átlagos kereszteződés legalább kétszer ilyen hangos. Eszter szerint, ha nincs sípolós lámpa, akkor jól lehet tájékozódni a motorzajból (melyik irányba mennek éppen az autók), illetve a gyalogostársak mozgásából. Bizonyára igaza van, de én éles helyzetben szimplán be lennék tojva. Itt a zebra elejét és végét rücskös kövezet jelzi, félek, az életben ez viszonylag ritkán fordul elő.

GPS-szel az erdőben Az úttest másik oldalán zöldséges stand áll. Elég jól felismerjük a zöldségeket, gyümölcsöket tapintásra meg illatra, de az áru minőségét nem könnyű megítélni, ehhez bizony megbízható eladó kell, sokan nyugodtan alszanak az után is, hogy egy látássérültre rásózták a selejtet. Innen, miután végigmentünk egy házfal mellett, sikerül kitapintani a házszámot (34-es), illetve majdnem elesni egy gyerekbicikliben, kissé éles váltással egy erdészházba érünk. A fal gerendából van, az ajtó melletti, harmonikaszerűen széthúzható fogason esőkabát lóg, hosszú zöldnek képzelem, mint a sajátomat. Az ágy egyszerű fapriccs, matrac nélkül, felette faliszőnyeg, mellette petróleumlámpa. A szemben lévő falon állati szőrök, az egyik állítólag borz, én kicsi vaddisznóra tippelnék. A másik ajtó előtt megállunk, kirándulni megyünk. Arra a kérdésre, hogy miként tájékozódhat egy látássérült az erdőben, egzotikus válaszokat adunk, amire még a kutya a legelfogadhatóbb, a mohos fák tapogatása a legextrémebb, a helyes megoldás pedig a legprózaibb: GPS-szel. Hát persze. Gondolom, ennek okán a társadalombiztosítás ezt is támogatja, de mint kiderül: nem. Mint ahogy a speciális mérleget és egyéb kütyüket sem. Botra talán adnak valamit, de egy nem igazán praktikus típusra; egy használható fehér bot nyolcezer forint. Inkább ne menjünk bele, vár az erdő. Egy patak fölé ácsolt hídon megyünk át, a rönkök egyenetlenek, de jobb kézzel a derékmagasságban futó korláton navigálva már nem nagy kihívás. A patak csörgedezik, orromban víz és növények illata. Szerencsémre láttam már sok erdőt, gyönyörű, de így sem lehet kis élmény, a madarak bizonyára hangosabbnak tűnnek.
Utolsó előtti állomás: kiállítótér szobrokkal. Az első emberalak, kétszer akkora gömbbel, Atlasz, nem nagy kihívás. A következő is ember, göndör haj, megmunkált test. „Izmos a feneke” – mondja nevetve Eszter, valóban, Dávid mégiscsak remekmű. Aztán oroszlán, Hófehérke két törpével a hétből, majd egy fáraó (a szakállból lehet rájönni). Vezetőm azt mondja, neki ez a szobros dolog nem nagy élmény, egyébként én is hamar elunom. Mint megtudom tőle, az csak hazug klisé a filmekben, hogy a vakok tapogatják az ismerőseik arcát vagy testét. Õt például nem is érdekli; amikor a párját megismerte, a kézfogás, a hang, az illat, a mondanivaló számított, hogy kicsi vagy nagy az orra, esetleg pocakos-e, semmit sem jelent. Tény, hogy néha nekünk is jobb lenne lényegesen homályosabban látni.

Nincs motiváció A túra a büfében ér véget, még induláskor jelezték a pénztárnál, jó, ha viszünk magunkkal aprót. Én kicsit csaltam, memorizáltam előre a készletet: egy kétszázas, egy százas és egy ötvenes a bal hátsó zsebben, így könnyedén rendezem a számlám. A papírpénzzel nehezebb dolgom lenne, arra a külön fachok a tárcában, illetve megkülönböztető hajtásmód a megoldás, a visszajárót meg hangosan be kell mondatni a pénztárossal, csak van egy jóérzésű a mögöttünk állók közül, aki szól, ha becsapnak.
Eszter vidáman sorolja a menüt, sietve kávét főz, üdítőt tölt, fizettet hiba nélkül. Valahonnét mellőlem pénzcsörgés hangja. „Könnyebb lettél kétszázöt forinttal” – kacagja rögtönzött pincérnőnk, majd keresgélés nélkül hajol le az érmékért.
A vakok rengeteg feladat ellátására képesek, csak a társadalom nem használja ki őket. Pedig sok közöttük a tanár, jogász és egyéb értelmiségi. „Én három év pedagógiát végeztem, most jelentkeztem mesterizni, de nem vettek fel” – meséli Eszter, mire mi szörnyülködünk, biztos, ez is valami csúfos diszkrimináció. „Dehogy, nem tanultam eleget, aminek egyik oka, hogy nincs motivációm, úgysem tudok elhelyezkedni, pedig miattam aztán nem kell felszedni a küszöböket” – érkezik a már megszokottan frappáns válasz.
Időznénk még, de vár a napvilág. Eszter lassan nyitja ki az ajtót, hogy szoktasson bennünket a fényhez. Már percek óta dilemmázom, hogy milyen lesz látni őt a végén. Beigazolódik, a szem emberekkel kapcsolatban képtelen plusz információt adni: egy csodálatos, huszonéves nő áll előttem, de hát ez már tökéletesen látszott a sötétben is.