SPOT – egy híján tíz

2015. 12. 01. 12:14

Olyan régóta járok már a SPOT-ra (Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja), hogy hosszú percekbe tellett kiderítenem, hány éve is pontosan. Az eddigi írásaimat átvizsgálva szinte biztosan állíthatóm: ez volt a negyedik fesztiválom, míg a szervezőknek (elsősorban Sarvadi Paul ötletgazdának) a kilencedik. Talán éppen a sokévnyi tapasztalat birtokában sikerült zsigerből kiválasztanom a leggazdagabb programú napot a látogatásra. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.

 

A Dramatis Personae csoport a világot irodává szűkítette, pontosabban az irodát bővítette ki a világgá

 

Idén a zárónapot (november 28., szombat) csíptem el Nagykárolyban, a SPOT-on. Mivel tavaly az első estén (a háromból) sikerült elaludnom jóval éjfél előtt, cipőhúzás közben, míg a szobám alatt a SAMPLE koncert dübörgött a lovardában teljes hangerőn, nem kockáztattam, hogy még egyszer nagypapának érezzem magam, inkább decensen egy délután-esti látogatásra jelentkeztem be, roppant sűrű és halaszthatatlan elfoglaltságaimra hivatkozva. Így is rezgett a léc, mivel egy kis helyszíngikszer miatt (a Iuliu Manu iskolaközpont sporttermét nem merték odaadni tűzvédelmi okokra hivatkozva, így a Simion Bărnuțiu Műszaki Líceum tornatermébe költöztek az előadások) a program legjava erre a napra esett. Teszem hozzá gyorsan, a kolozsvári harmadéves magyar színisek pénteki Mi lesz veled, emberke vizsgáját nem láttam, úgyhogy az előbbi kijelentést tessék fenntartásokkal kezelni.

 

Több, mint performansz
Na de térjünk át arra, amit sikerült megtekintenem. Az eddigi évek gyakorlatához képest szokatlanul ködmentes út után, délután háromkor a nagybányai Mihai Eminescu Főgimnázium Dramatis Personae nevű, sok nemzetközi fesztivált megjárt, francia nyelvű színjátszó csoportjának „Tics. Bureautiques” című, közös forgatókönyv alapján készült előadásával nyitottunk, ami első ránézésre megrémített, majd elkápráztatott. A rémület oka abban állt, hogy a hat középiskolás színjátszó – mint később kiderült, mondhatni a kezdésre várva – jó tíz percen keresztül alapvető irodai tevékenységet mímelt egy asztalnál ülve, és egy pillanatig azt hittem, kizárólag ezt fogják művelni egy órán keresztül. Természetesen egy ilyen aktus is remekül megállná a helyét performanszként, sőt, de ettől függetlenül nagy örömömre szolgált, hogy végül ennél jelentősen elemeltebben szembesítettek a 21. századi rögvalósággal. Rövid, jól szerkesztett jelenetfüzérrel egy szinte teljesen automatizált életet festettek fel, amelyben kizárólag a szorongás mikéntje, illetve a hivatalba vitt uzsonna megválasztása jelöli az egyéniséget, és amelyből még a halál is egy neonfényű, fénymásoló szagú mennyországra nyit kaput. Pont ma olvastam egy ijesztő cikket, mely szerint rövid időn belül olyan „okos otthonokban” fognak élni emberek, ahol a lakás figyeli gazdája különböző paramétereit, például amikor a pulzusa ébredést jelezve emelkedik, megfőzi a kávét. Azt hiszem, ezek a srácok nem akarnak így kelni, legalábbis nem fogadják el kritika nélkül ezt a jövőképet.


Gusztusos képek gesztusokból. (A szóviccért mindenkit megkövetünk.)

 

Gólyák gesztusai

A nagybányaiak után egy rendkívül érdekes idei újítás következett: egy román és egy magyar első évfolyam tartott nyílt órát a közönségnek, megmutatva, hogy a tanárok merre indultak a színészi pályán még csak néhány hónapja bandukoló diákokkal.
A román csapat az alapokra, a képzelőerő és a találékonyság fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, egyértelműen erős testi gesztusokon alapuló színészet irányába haladva. A diákok a bemutató alatt egymást kiegészítve kellett nem feltétlenül hétköznapi cselekvésekre hajazó gesztusokat találjanak (olykor csendben, olykor az aláfestő zene változó ritmusára), újabb és újabb színpadképeket felépítve. Eközben mindenkinek jutott alkalma egyszer-egyszer kívülről ránézni a közösen felépített képre, és abban újraértelmezni szerepét (a korábbinál megfelelőbb gesztust találni).
A marosvásárhelyi magyar gólyák bemutató órája sokkal inkább szólt a civil gátlások lebontásáról. Erős hatásokkal dolgozó helyzetgyakorlatokkal, jelenetcsírákkal érkeztek, a párkapcsolatokhoz, illetve a nemiséghez való személyes viszonyukat boncolva, sem önmagukat, sem egymást nem kímélve. Olyannyira, hogy többször nem nézőnek, hanem kukkolónak éreztem magam, tudva, hogy nem egy kész produktumot, hanem egy érzékeny munkafolyamat adott fázisát látom. Persze, az is lehet, hogy a bevezetőben említett múló évek okán túlféltem az ifjakat.


A marosvásárhelyi elsőévesek a férfi-nő viszonyt boncolgatták   A szerző felvételei

 

Hangszínház balsorssal

Rögtön az órák után átköltöztünk az iskola dísztermébe, ahol az idén másodszor összeálló SPOT Társulat a budapesti K2 Színházzal közösen létrehozott Mi a magyar? című projektjének bemutatójára vagyunk hivatalosak. Nyáron volt szerencsém beleszagolni az előkészületekbe, de helyzeti előnyöm hamar elolvadt, mivel az akkor látott jelenetek nem kerültek bele az előadásba. Vagy olyan szempontból talán mégis, hogy az alkotókat láthatóan akkor sem a kérdésre adandó válasz izgatta, hanem az, miként kell erről a témáról beszélni. Már a nyári feladatokkal kapcsolatban is ezen volt a hangsúly, most pedig fokozottan. Az eredmény nehezen behatárolható, de mindenképpen pozitív élmény. Ha mégis csak mondani kéne valamit, akkor a tűz mellett mesélés hagyományaira építő hangszínház, remek zenei aláfestéssel Bocsárdi Magor hegedűjéből, illetve mikrofonjából és torzítójából. Maga a történet még messze nem kidolgozott, pedig az alapötlet jó: fiktív magyar eredetmítosz a jobbsorsot nem találó hétfelé szakadt balsorsról. Érdemes lenne még foglalkozni vele, nem csak az alaphelyzetben, de a formában is vannak még bőven lehetőségek.


A Commedia Dell'Arte a kolozsvári román tagozaton hagyományos vizsgatéma

 

Se verseny, se kompromisszum

Ekkor még csak este kilenc van, és én mégis azt érzem, telítődtem élménnyel. Amikor megtudom, hogy a kolozsvári harmadéves román tagozat Commedia del’Arte vizsgája röpke két órát ölel fel, komolyan elgondolkodom a szökésen. Aztán úgy döntök, maradok vagy húsz percet, pár fotó erejéig, és csak aztán távozom angolosan. Végül ebből sem lesz semmi, minden nehézség nélkül nézem végig az egészet, sőt, lehet, még kicsit tovább is tudnám. Persze, annak, aki behatóan ismeri a kolozsvári román tagozat munkáját, nem akkora kunszt, én viszont le vagyok nyűgözve. Egy dologban egyetértek a kritikus hangokkal: a forma tényleg muzeális, nem biztos, hogy ezzel kell kiengedni a pályára azokat, akik nem mennek tovább mesterire, no de ez engem jelen helyzetben kevéssé izgat, hiszen szerencsére csak krónikás vagyok, nem zsűritag.
Persze az, ha akarnék sem lehetnék, hiszen a SPOT egész pályafutása nem versengésről, hanem a színház kompromisszumok nélküli szeretetéről, és – olykor meglehetősen nonkonformista – együttlétről szól, immár majdnem egy évtizede.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!