Puccs után a török utcán

2016. 07. 20. 19:44

Bukott katonai puccs, köztereken harsogó propaganda, mindent beborító lobogók: ez a mai Törökország. A Ceauşescu-rendszer emlékei leküzdhetetlenül törnek fel a Taksim-téren sétálva. Amit megtehet a rendszer, azt meg is teszi, az erőszak nyomai nem múlnak, nem fakulnak, ám a szerda délután Isztambulból jelentkező Parászka Boróka nem nosztalgiázik.

 

A puccs résztvevőit fenyegető felirat a Taksim téren (Következő kép: a szappanoperák forgatása válságos időkben sem szünetelhet)   A szerző felvételei

 

Szégyelltem már úgy magam az életem folyamán, hogy úgy éreztem: soha hasonló érzést nem tudok, nem akarok átélni. Valamikor a nyolcvanas évek közepén-végén nyugati turisták kopogtattak be hozzánk, Gyergyószentmiklóson. Mielőtt elmondták volna, hogy mit akarnak, csupa, akkoriban felbecsülhetetlennek hitt dolgot tettek le az asztalunkra. Vajat, cukrot, több tábla csokoládét, kávét. Csak miután a nem várt ajándékokat átadták, akkor kértek arra – tudván tudva, hogy külföldieket román állampolgár otthonában nem fogadhat – engedjük meg, hogy a sátrukat felhúzzák a kertünkben. Hadd pihenhessenek nálunk! Nem a házunkba jönnek be! – mondták gyorsan – csak a kertbe!

A család ijedten nézett a bekérezkedőkre. Annyira ijedten, hogy az érkezők hamar visszakozni kezdtek. Jaj nem is gondolták komolyan a sátorverést, mennek is, mert sok dolguk van még egészen máshol, abban a vendégszerető, Ceauşescu korszakbéli Romániában. Sem feltartóztatni, sem marasztalni nem tudtuk a nyugatiakat, a vágyott világból érkezőket és tovasuhanókat. A hátrahagyott csokoládét, cukrot keserű szájízzel ropogtattuk, mi, a bezárt világ bezárkózó, éhes polgárai. A zsákmány úgy is a miénk lett, hogy nem adtunk cserébe érte semmit. Szégyen, micsoda szégyen.

Harminc évvel később most, Törökországban ugyanezt élem újra. Egykori életem mai tanúja lettem. Hiába kopogtatunk ide is, oda is, ijedt arcok fordulnak el, az ajtók alig nyílnak és hamar csukódnak Isztambulban. Alig fogad néhány ember, aki mégis szóba áll velünk, halkan, suttogva nem mond semmit.

A bukott puccs utáni ország biztos kezekkel, karhatalmi biztosítással épül. (Milyen a reflex? Előbb azt írtam le: a diktatúra épül, aztán körülnéztem ebben a feszült hangulatban, ellenőriztem nem olvassa-e valaki apró betűkkel írt magyar szövegemet itt, a török teázó mélyén). Az új rend, az önkény vonásai mindenki arcán megjelennek. Csendben utazik a tömeg a válságban ingyenessé tett tömegközlekedésen: az a dolga most, hogy utazzon, haladjon a kijelölt irányba, védje meg a tömegdemokráciát az előre kijelölt tereken, helyszíneken. Álljon a vártán a hídfőkénél, útkereszteződésekben, ott, ahol jól látszik, milyen elszánt a hatalom. Senki nem kéri a jegyeket, bérleteket.

Készül a szerda esti elnökhű demonstráció díszlete, a kormány védelmében elesettek neveivel

 

Viszik magukkal az emberek a zászlókat, a bevásárlókosarat, az aktatáskát, a gyereket, és a plüssmacit – ki mihez nyúl, kinek mi jut ilyen időkben. És hallgatnak. A téren, a vasúton, a piacon: nincs nevetgélés, nincs hangos beszéd, nincs magánélet. Csak szilárd, közfegyveresek által biztosított közrend van. Nem látni a fejekbe, nem tartható a tekintet. Ugyanaz a vonás szánt végig minden homlokot, minden összezárt szájat. Talán majd felszakadnak a kiáltások, ki ezt ordítja bele a világba, ki azt. Lesz, aki magasra tartja a lobogókat, lesz, aki beletapossa a porba. Ha eljön a pillanat.

És el fog jönni a kiáltás ideje, azt mondják hamarosan, bármikor felfordulhat ez a világ is. Ahogy felborult aztán akkor, ott a romániai rend. De Törökországból ma, kívülről egykori magunkba nézve az látszik leginkább: mennyire ugyanolyan a félelem. Hogy emészti fel a különböző arcokat, hogy saját képére és hasonlatosságára változtassa át. Akkor, ott a nyolcvanas évek végén, az ajándékba kapott csokoládék és cukorhalmok mellett ácsorogva maradt a szégyen magánya: mit tett velünk a rendszer. Most, a török válság napjaiban, a konokul előre masírozó tömegben sodródva marad a szánalom, a megrendülés. Mit tesz velük a rendszer? A kiszolgáltatottság, immár kívülről-belülről megtapasztalt, újraélt élménye.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!