Miért (nem) megyünk Pankotára?

2015. 08. 18. 16:58

A Bánsági Vándorszínház elmaradt előadása ürügyén kezdett kultúrtörténeti nyomozásba Szilágyi Aladár szülőföldjén, az Arad megyei mezővárosban, ahol négy-öt évtizede akár kéthavonta váltogatták egymást Thalia hivatásos és műkedvelő papjai. Egy jobb sorsra méltó település értékvesztő kudarcainak megdöbbentő sorát idézte fel Pettenkofer Péter helytörténész segítségével. A felvételeket Tasnádi-Sáhy Péter készítette.

 

A pankotai Sulkovszki-kastély főhomlokzata. Liszt játszott, Jókai is járt benne

 

Tudomásomra jutott, hogy a temesváriak toborozta „vándorszínész-különítmény” Végváron letanyázva készül Petőfi Sándor A helység kalapácsa című vígeposzát színpadra vinni, majd onnan indulnak Temes és Arad megyei nyári portyára. Tudván tudtam azt is, hogy Simon Judit kollégám – akár tavaly nyáron – most is beszámol a készületekről. Nem akartam a kenyerét elvenni, de amikor kiderült, hogy az augusztus elsejétől tizennegyedikéig tartó turné egyik stációja éppen szülővárosom lesz, azzal az ötlettel álltam elő, hogy egy kurta riport erejéig átruccanok: hadd legyek részese annak, hogy teátrumról leszokott, maradék feleim miként fogadják a vándorkomédiásokat. Nyomban fel is hívtam Gulyás Lászlót, a pankotai magyar élet mindenesét, hogy megtudakoljam: hol biztosítanak spáciumot a szabadtéri produkció számára? Gulyás tanár úr – nem kevés restellkedéssel a hangjában – közölte: ő a pihenőszabadságát tölti, és távollétében senki sem vállalja a színháziak fogadását, ellátását, a helyszín biztosítását, a közönségtoborzást – emiatt Pankotán elmarad az előadás…

Megmakacsoltam magam: csak azért is elmegyek az előadás kitűzött napján, augusztus 11-én, ha egyébért nem, legalább avégett, hogy a település mindentudójával, hajdani tőszomszédommal idézzük fel gyermekkorunk, ifjúságunk teátrumkedvelő Pankotáját. Hogy messze túljutottunk a színházi élet kérdésein, az Pettenkofer Péter érdeme.

 

Pettenkofer Péter (jobbra) a régi szép idők pankotai képeit mutatja

 

Kultúrára egy fityinget sem?

A belvilágában kisebb múzeummal felérő portára betoppanva – előzetes egyeztetésünk alapján – házigazdánk az asztalra teregetett, régi fotográfiákkal, megsárgult újságkivágásokkal teli albumaival vár bennünket. Első kérdésemre, hogy mikor vendégszerepelt utoljára hivatásos színház Pankotán, nem kapok pontos választ. Péter szerint valamikor a múlt század hetvenes éveiben forgolódtak még itt a temesváriak vagy a nagyváradiak. „Te is emlékezhetsz rá, gyerekkorunkban eléggé el voltunk kényeztetve színházilag. Volt olyan időszak, amikor alig telt el hónap úgy, hogy a két teátrum valamelyike ne ajándékozott volna meg bennünket egy-egy vígjátékkal vagy zenés darabbal. Hálás közönség voltunk, hiszen minden alkalommal telt ház előtt játszottak. Nem egyszer, nem kétszer előfordult, hogy a 350 férőhelyes kultúrház, a Dácsia termébe még legalább félszáz pótszéket kellett beszuszakolni. Aztán, ahogy a magyarság rohamosan fogyatkozott, ahogy megszűnt az iskola magyar nyelvű felső tagozata, ritkultak a színházjárások is. Ha emlékezetem nem csal, utoljára a temesváriak léptek fel nálunk a Néma leventével, már félház előtt… Nem mentegetőzésnek szánom, csak tényként közlöm: ha valamilyen csoda folytán ismét megindulna az élet, a pankotai magyarok – a csecsemőtől az aggastyánig – aligha volnának képesek megtölteni a termet. Arról nem is szólva, hogy nem is lenne hová begyűjteni őket, hiszen

a városnak 1991 vagy 92 óta nincs kultúrotthona!

Ugyanis a reprivatizáció után az örökösök eladták az ingatlant, az új tulajdonos lebontotta a színpadot, s a termet vendéglővé bővítette. Az önkormányzatnak több mint két évtized alatt »nem volt érkezése arra«, hogy legalább egy régebbi, akár műemlék-jellegű épületben – aminek nem vagyunk híjával – biztosítson helyet. Volt ugyan egy hamvába holt kezdeményezés, valamilyen ortodox egyházi ingatlan vonatkozásában, de az eleve alkalmatlannak, indulásból értelmetlennek bizonyult. A választási kampányok idején elhangzott ígérgetésekből semmi nem valósult meg. Úgy vélem, képtelenek forrásokat találni, erre a célra a kellő összeget elkülöníteni. Annak ellenére sem, hogy a jelenleg is fungáló polgármester első, 2000-es jelölésekor megállapította: »mi vagyunk az egyetlen város Romániában, talán Európában is, amelyiknek nincsen művelődési háza!«”

 

A Pettenkofer-ikrek értékes gyűjteményének néhány darabja

 

Nemzedékek versengése a színpadon

Emlegetem Péternek, hogy kiskamasz koromban többször megdobogtatta a szívemet „Pankota primadonnája” a Dácsia színpadán. Rövid keresgélés után elő is kerülnek azok a fotográfiák, amelyek Pettenkofer Károlyné, született Patkó Magdát örökítették meg a Marica grófnő címszerepében. „Főleg az operetteknek és egyéb zenés daraboknak volt nagy sikerük. Ikertestvéremmel, Palival nagyon büszkék voltunk az édesanyánkra, bár nem voltunk hat-hét évesnél többek, minden alkalommal jelen voltunk. Mivel a románoknak soha nem volt »ilyenjük«, nagyon szívesen jártak a magyar operettelőadásokra.” Az ikrek édesapja, Károly – még legényemberként – már a harmincas évek vége felé tagja volt a pankotai műkedvelő társulatnak. A második világháború, a hadifogság után hazatérve nagy lelkesedéssel folytatta a színjátszást. Énekesi tálentum híján csak prózai, vígjátéki szerepeket vállalt. Mire Magdussal egybekeltek, népes amatőr gárda toborzódott egybe. Rendszeresen részt vettek a műkedvelő fesztiválokon. Egy újsághír szerint 1948-ban a másodikok lettek Arad megyében, az országos döntőn pedig a hatodik helyet érték el. „A Marica grófnőt Pankotán eddig 1200-an nézték meg, hat előadáson” – olvasható egy évtizeddel későbbi címes hírben. Hogy mennyire járványosan terjedt a műkedvelősdi, azt számos fotódokumentum bizonyítja. Van az albumban olyan felvétel, amelyiken negyven szereplő látható! Minden nemzedék jelen volt a színpadon, előfordult, hogy egy-egy darabban nagyszülők, szülők és unokák léptek fel együtt. Pettenkofer Károly hivatásos fényképész lévén mindenütt, mindent megörökített, a környező településekre traktorok vontatta pótkocsikon zötyögő trupp hangulatos falusi kiszállásaitól, a nagyobb színpadokon elért sikerekig.

 

Ló a lomok közt a magtárban. Ki tudja mikor használták utoljára ezt a tornaszert?

 

Az évtizedek alatt egymást váltó helybeli pedagógusok oroszlánrészt vállaltak abban, hogy az előadások megszülethessenek. Betanították, színpadra vitték a darabokat, a zenét biztosították, gyakran ők maguk is felléptek tanítványaik oldalán.

Valamikor a 60-as évek elején, a pankotai amatőr színjátszás „csúcsidejében” arra is tellett, hogy a zömében középkorúakat felvonultató „régiek” mellett létrehozzák a fiatalok társulatát. A két csapat nemes versengésének köszönhetően olyan előadások születtek, mint a Csárdáskirálynő, Tóth Edétől a Falu rossza, Méhes György darabja, a Duplakanyar, s olyan klasszikusok is, mint Molière-től a Fösvény, avagy Móric Zsigmond drámája, a Légy jó mindhalálig. Péter emlékezete szerint Pankota szülöttének, Csiky Gergelynek A nagymama című három-felvonásos vígjátékát játszották legutoljára a kultúrház színpadán. Aztán néma csend…

Megszűnt az iskola, szétszéledtek a tanárok,

és már nem volt kinek, kiknek játszani…

 

Egy magángyűjtemény tragikomédiája

A folyosón tárlósor húzódik végig, az ásványvilág válogatott darabjaival. A Pettenkofer-ikrek édesapjuktól öröklött gyűjtőszenvedélyének legszebb darabjai tekinthetőek meg itt. A Pankota környéki kőbányákat, Máramaros bányáit, az Érchegység lelőhelyeit, a Maros-mente sóderkitermelőit járva évtizedeken keresztül nőttön-nőtt az ásványtár, amelynek – helyhiány miatt – csak töredéke maradt a Pettenkofer-portán. A kőzetgyűjtemény számukra legértékesebb részét – az ősember által szerszámokként használt, eszközökké alakított pattintott, majd csiszolt kődarabokkal együtt –, amit nem adományoztak el, vitrinekben, fadobozokban tárolják. A kollekció szerényebb hányadát kitevő marokkövek, szakócák, hasítók, vakarók, parittyakövek mellett a legszámosabbat a 6-7000 éves, neolitikum-kori leletek képezik. Öröm kézbe venni egy-egy tökéletesre csiszolt, átfúrt – tehát fanyéllel ellátott – kőbaltát, kalapácsot, őrlőeszközt, lándzsahegyet. Külön érdekességet képeznek azok a rovátkolt kődarabok, amelyeken nyomon követhetőek a hasítás-megmunkálás különböző fázisai. Agyagedény-töredékek, csonteszközök teszik változatosabbá a gyűjteményt. Amikor híre ment az ikrek „mániájának”, ismerősök, ismeretlenek kezdték hordani hozzájuk a házépítéskor, kútásáskor, szántás közben előkerült dolgokat. Mire a további tárolás érdekében „ki kellett volna verni a ház oldalát”, felajánlották az akkori városvezetésnek: közös erővel alakítsanak ki egy ásványtani-régészeti múzeumot valamelyik üresen álló középületben. A tanácselnök-párttitkár viszont kijelentette: ezek a kacatok nem, kizárólag a dák-római kontinuitást bizonyító leletek az „érdekesek”.

Az ikrek tárolási gondjait tovább fokozta, hogy a fentebbiekkel párhuzamosan természettudományos és néprajzi gyűjtést is folytattak. Péter (képünkön egy mamutfoggal) begyűjtötte, Pál preparálta, konzerválta a több mint 160 madárból és mindenféle erdei vadból álló kollekciót. Pettenkoferék számára szerencsés fordulatnak tűnt, amikor a 70-es évek közepén a város elegendő támogatást kapott arra, hogy Pankota legértékesebb műemléképületét, a Sulkovszki-kastélyt kívül-belül renoválják, és tanácsházaként hasznosítsák. Mivel a sokszobás barokk ingatlant nem tudták belakni, akkor kínálkozott lehetőség arra, hogy négy hatalmas teremben állandó kiállítást nyissanak a magángyűjtemény természetrajzi és néprajzi darabjaiból.

Néhány év múltán, pontosabban: a rendszerváltozás zűrzavaros napjaiban az eliszkolt elvtársaktól egy szedett-vedett „forradalmárcsapat” vette át a kastélyt és a hatalmat. Amikor 1989-90 fordulóján keményebbre váltott a tél – bár a hosszú folyosó végén az egyik terem tüzelőanyag-raktárként fungált –, a rezidencia új lakóinak lázas forradalmi tevékenységük közepette nem volt erejük a fáskamráig elfáradni. Az irodák szomszédsága tele volt a különböző népi mesterségek szerszámaival, a paraszti háztartás kellékeivel, fából készült berendezéseivel, s ez a kétteremnyi, száraz holmi kitűnő tüzelőnek bizonyult. Ami megmentődött belőlük, az jelenleg az aradi múzeumot gazdagítja.

A reprivatizáció tovább bonyolította a gyűjteménymaradék sorsát. Amikor a kastély a honnan-honnan nem előkerült, immár nem hercegivadék örökösök tulajdonába került, záros határidőn belül ki kellett üríteni. Az akkor még félig romos Fehér-kereszt szálló néhány helyiségét jelölték ki, nem, nem múzeumnak, hanem raktárnak, ahová nem tárolták, hanem egyre-másra behajigálták a kollekció darabjait. A „nem létező” múzeum tovább „létezett”, hiszen szerepelt az Akadémiai Kiadó intézmény-lajstromában, szakkiadványok, levelek érkeztek, még tüzifa is a címére. A városgazdáknak akkor állt igazán égnek a haja, amikor kiderült, hogy Eugen Pora akadémikus vezetésével egy szakemberekből álló küldöttség járja végig Arad megye múzeumait, és néhány nap múlva Pankotára is ellátogatnak. Lett nagy riadalom, kapkodás, kiötlötték, hogy az egykori pionírház elég jó állapotban van ahhoz, hogy múzeumot rittyentsenek a folyosóira. Filmvígjátékba illő jelenet következett: minden tanulót mozgósítottak, hogy a faunagyűjtemény darabjait hordják át a pionírházba. Mint a hangyák, hosszú sorokban rohangáltak oda-vissza a kitömött madarakat, vadakat cipelő költöztetők. Végül a Patyomkin-akció sikeresnek bizonyult: az akadémikus vezette brigád mindennel meg volt elégedve! Néhány hét elteltével viszont az igazgató ráüzent az ikrekre:

tüntessék el „a sok porfogó vacakot”,

ha nem akarják, hogy szemétdombra kerüljenek. A fémből készült tárgyakat, ágyútalpakat, egyebeket, elemelték ócskavasnak. Amit végül nem loptak el, azt a Pettenkofer fiúk az iskola addig nem létező szertárának ajánlották fel. Hogy a tanintézmény biológiatanára milyen sokra értékelte, mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy néhány hónap múltán számon kérte: az ikrek miért nem takarítják, miért nem tartják karban az adományukat?

 

Csiky Gergely konfekcióüzletként funkcionáló szülőházán az emléktábla

 

Barokk Brâncuşi meg Arad-Piemonte

Időnkből futja még félórányi városszemlére, fotografálásra. Először legjelesebb földink: Csiky Gergely drámaíró szülőházánál állunk meg. „Szerencsére – magyarázza Péter – az új tulajdonos, bár teljesen átalakította az épületet, az író emléktáblájának megkegyelmezett. Régebben szerettünk volna egy emlékszobát kialakítani benne, de senkitől, az Arad megyei RMDSZ-től sem kaptunk támogatást erre a célra, mint ahogy arra sem, hogy másik híres szülöttünk: Asbóth Oszkár helikopter-feltaláló szülőházát is emléktáblával jelöljük meg.” Tasnádi-Sáhy Péter kollegám szorgalmasan fotózik. Mondhatni „személyesen érintett” Csiky Gergely-ügyben. A nagyváradi Szigligeti Színház az író Buborékok című szomorú-vígjátékának bemutatójára készül, éppen ma délután lesz az első olvasópróba, ahol Péter kollegámnak dramaturgi minőségében jelen kell lennie. Ami pedig engem illet, annak idején, kamaszkoromban lokálpatrióta érzülettől vezettetve, Csiky valamennyi színdarabját végigolvastam. Nem kis büszkeségemre, szövegeiben jónéhányszor emlegeti Pankotát. Például, éppen a Buborékok zárójelenetében a tönkrement földbirtokos, Solmay Ignác kiadja a családfői ukázt: „Holnap megyünk Pankotára! Szidónia, indulj pakolni.” Mire vásárlásmániás felesége, a családi csőd egyik fő előidézője imígyen vigasztalódik: „Pankotán nőegyletet alapítok, én leszek az elegáns társaság középpontja.” Nem tudom, hogy a komédia megírásakor, 1884-ben Csiky hősnője mennyire „előkelő” társaságot talált volna, de egy helytörténeti vázlatból tudom, hogy sikk volt a Dietrich bárónő jóvoltából felújított – a törökvilágban is látogatott, napjainkban gazdátlan – termálvizes gyógyfürdőbe járni, a közeli borvízforrás vizét a pankota-magyarádi fehérborokkal elegyítve kortyolgatni. Főleg a kiegyezés utáni évtizedekben a mezőváros gyors fejlődésnek indult, polgárosodott, valóban alakultak „egyletek”, 1885-ben már 285 iparos és 78 kereskedő szorgoskodott benne, minden felekezetnek, nációnak erős iskolája volt, s a századfordulón már a közel 2300 főnyi magyarság képezte a relatív többséget. A napjainkra egyhatodára apadt magyar lakosságból már összevont négyosztályos iskolára sem telik,

az óvoda úgynevezett „magyar” tagozatára járó tíz gyermek közül egy a magyar anyanyelvű.

Napjainkban Szidónia asszony bizonyára nem vágyakozna a pankotai „előkelő társaság” élére kerülni…

 

Az Arad megye legnagyobb barokk épületeként emlegetett magtár kihasználatlanul omladozik

 

Kísérőnkkel kerülgetjük a kastély melletti többszintes, impozáns, ebek harmincadjára jutott magtárépületet. Egy felvidéki testvérvárosi küldöttség itt jártában csak hüledezett azon, hogy egy ilyen masszív ingatlan miért áll teljesen kihasználatlanul. A mellette ékeskedő kastélyról úgy dicsekszik a város honlapja, hogy „Arad megye legnagyobb, legszebb barokk épülete”. Nos, azokban a termekben, ahol a 19. század közepétől kezdődően valóban „előkelő” társaság vendégeskedett, a művészet és irodalompártoló Dietrich József báró – majd örököse, Sulkovszki herceg – szalonjaiban Liszt Ferenc koncertezett, Jókai Mór forgolódott, már a hazajáró lelkek sem járnak kísérteni… A kapuja zárva, jónéhány ablaka betörve, még a hatalmas kovácsoltvas ajtók – a fémművesség remekei – egyke-másikának is lába kelt. Magyarázza Péter, hogy amikor négy évtizede renoválták, s a kollektív gazdaság meg a gépállomás helyébe a Néptanács költözött, akkor már-már megnyugtató volt a helyzet a kastély jövőjét illetően. Amikor a gyerekkorunkban még épséges parkra kérdezek, kísérőnk elfintorodik. „Az akkori polgármester észrevette, hogy ha már az épületegyüttest rendbe tették, akkor a parkkal is kellene valamit kezdeni. Mint afféle histórikus dolgokkal bíbelődőt, engem kért fel, hogy ötöljek ki valamit. Alaposan utánajártam a barokk kerttervezés irodalmának. Két vázlatot is prezentáltam, egyik se nyerte el a tetszését. Végül elég idomtalan, a barokkhoz nem illő akármikkel rakták körbe a kertet, a közepére Constantin Brâncuşi Végtelen oszlopa kicsinyített mását giccsentették oda. Hiába érveltem azzal, hogy a másolat nem illik ebbe a környezetbe, meg is sértődött. Bizonyára úgy vélte, nem ismerem el a Mester művészi nagyságát…”

 

A Szent István borvíz egykori reklámja. Ma elfolyik kihasználatlanul

 

Nem tudok megbékélni azzal a sivársággal, hogy a városunk fölötti, hajdan kolnáktól, présházaktól fehérlő, gyümölcsösökkel tarkított szőlődombok letaroltságukban semmit sem őriztek meg az Árpád-kor elejétől jegyzett Arad-Hegyalja, régi gyűjtőnevén: Mokra varázsából. „Mondhatnám, javult a helyzet, a szőlőbirtokok visszajuttatását követően egyre kevesebben foglalkoztak szőlőművességgel-borászattal. Aztán megindult az olasz invázió. A leleményes taljánok rájöttek, hogy érdemes valamibe kezdeni ezen a talaja, fekvése és éghajlata miatt is istenáldotta földön. Hegyalja lassan kiérdemli a Piemonte nevet. Pankota-Magyarád dombjait szinte teljes egészükben egyetlen olasz vállalkozó vásárolta fel. Mindenütt egyenget, teraszosít, újraültet. Nem tudom, mi sikeredik belőle, mert szőlész szakemberei nincsenek, a munka robotját analfabéta cigányokkal végezteti.

Arra viszont rögtön felfigyeltem, amikor a buldózerei alól egy legalább ötezer éves település nyomai bukkantak elő, korabeli sírokkal egyetemben. Alaposan körbejártam, rögtön riadóztattam az Aradi Múzeum munkatársait. Sokadik üzenetemre végül megjelent valaki, de az eleredt záporeső miatt nem volt hajlandó körülnézni a terepen. Mondogatta, hogy különben mostanság úgysem érnek rá ilyesmire, minden energiájukat az épülő autósztráda körüli leletmentések foglalják le. Nekünk, Pettenkofereknek, se engedélyünk, se szakértelmünk, se erőnk, se kapacitásunk nem volna egy ekkora lelőhely feltárására. Azóta az olasz talajgyalui, úthengerei kíméletlenül-szépen elegyengették ötezer év nyomait…”

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!