Kulturális sokk Bergamóban
2016. 08. 28. 11:11Ugyan már negyedik epizódjához érkezett Szilágyi Aladár lombardiai riportfüzére, a kronológiai sorrendre ügyet sem vetve visszakanyarodunk az elindulás napjához, illetve az észak-olasz körút csillagtúra központ, Bergamó bemutatásához.
Olcsó közép-európai utakat kínáló reklám a Caravaggio repülőtéren
A Debrecenből magyar idő szerint 12 óra 35 perckor induló Wizz Air járat utastere szinte teljesen megtelik, nagyobb részt romániai utasokkal. Az Olaszországban munkát vállaló 1,2 millió román állampolgár közül 140 ezer Lombardiában dolgozik, és mivel Nagyvárad – a bukaresti járaton kívül – egyelőre sehová sem küld, sehonnan sem fogad gépeket, Partium utasai a cívis város repterének forgalmát gyarapítják.
Szomszédom egy román fiatalasszony, két mandulaszemű leánykával. A kisebbik, hároméves forma Alexandra, az övkioldási tilalom ideje alatt sem ül nyugton, minden pillanatban ugrálhatnékja támad. A mamája ritkábban románul, gyakrabban olaszul próbálja csillapítani-csitítgatni a tűzről pattant leányzót. Az öt esztendős Carla viszont semmi gondot nem okoz. Ahogy befészkeli magát, az anyja táskájából előkotor egy tabletgépet, és profi módon böködve, húzogatva apró ujjaival, pillanatok alatt színekben tobzódó hegyi tájat varázsol a képernyőre, anyókát meg apókát egy apró ház előtt, fenyőerdőt patakkal, rétet, legelésző bárányokkal, kéklő eget, óriási Nappal. „Három remek hetet töltöttünk a nagyszülőknél, a Belényes melletti Budureasán, – magyarázza az anyukája –, Carla hetekig ide fogja örökíteni az élményeit.” Amikor a gyermekek mandulavágású szeme, anyjuk szőkeségétől nagyon eltérő, acélosan csillogó haja, sötétebb bőrszíne láttán, diszkréten ázsiai, távol-keleti apukára tippelek, ugyancsak melléfogok: „Nem, nem – árulja el mosolyogva Rodica –, a férjem, Eduardo, ajmara indián. Bolíviából emigrált Itáliába, a 90-es évek elején kért politikai menedékjogot, és telepedett le négyezer honfitársával Bergamóban.”
Később alkalmam nyílik megbizonyosodni arról, hogy a város 16 százaléknyi straniera residente, ide telepedett külfödije közül
a bolíviaiak vezetik a listát, 3857 lélekkel, őket a románok követik, 1764 fővel.
Útitársaim nagy része ugyancsak nyaralásból gyerekestől Olaszországba visszatérő família. A szülők jobbára románul vagy magyarul szólnak a gyermekekhez, ők viszont – kevés kivétellel – olaszul válaszolnak. A két náció ivadékai számára, az egymással való kommunikáció terén már nem is közvetítő, hanem természetes környezeti nyelv az olasz.
GPS-mentesen is boldogulok
Némi késedelemmel landolunk a Caravaggio nevét viselő bergamói nemzetközi repülőtéren. Semmi zavar, semmi fennakadás, hiszen Kinga lányom és István vejem várnak rám. Ők ugyanis – három sporttársukkal együtt – egy nappal korábban érkeztek ide, gépkocsival. A váradi atléták az Orobie Ultra Trail elnevezésű hegyi futóversenyre neveztek be, ki 70, ki 140 kilométeres távon. Mialatt én vénriporteri ösztöneimet kitombolandó, csillagtúrázom Lombardia-szerte, a fiatalok három és fél maratonnyi távon, 9100 méternyi szintkülönbséggel fel s alá rohangálnak az Elő-Alpok meredélyein. Külön utakon járunk, de azok néha metszik egymást, s ha másként nem, a helyi lapok segítségével követem nyomon napra készen a világraszóló verseny fejleményeit. Megfordulok mind a startkapu színterén, Clusone városában, mind a bergamói Citta’ Alta finiskapuja környékén, alkalmasint be-bepillantok az útvonalat környező falvak, tanyabokrok világába is. De minderről később számolok be, most csillagtúrám kiinduló pontjára összpontosítok: két napot szenteltem „székvárosom”, Bergamo bejárására.
Jó szolgálatot tesz a lányom kocsijának GPS ketyeréje, nélküle bajosan bukkanhatnánk rá loretói szálláshelyemre, a Largo Angelo Tacchini 4. szám alatt. Ez a Loreto Bergamo nyugati peremkerülete, annyi köze van Itália leghíresebb búcsújáró helyéhez, hogy templomát a loretói Szűz Mária oltalmába ajánlották, róla származott át a név a 19. század elején kialakult kerületre. Bár a szobám internetes foglalásakor visszajelezték, hogy minden oké, a Bed & Breakfast rendszerben kiadott lakás tulajdonosa 16 órától elérhető, hiába csengetünk, senki sem reagál. Rövid telefonálgatás nyomán megnyugtató választ kapunk: húsz perc múlva megkapom a kulcsokat. A húsz perc megkétszereződik, de nem töltjük az időt hasztalanul. Rögzítem a magam GPS-mentes memóriájába, hogy az ide vezető főútvonal, a Viale Pietro e Marie Curie, azon kőhajításnyira mindkét irányba buszmegálló van, ebből a sétányból nyílik a kurta Via Rosa Agazzi, abból pedig balra az én largo Tacchinim, amely nem más, mint egy rövidke köz, két iker-tömbház között. Később, egyetlen éjfél után történt hazatérésem alkalmával, akaratlan letesztelem: az én utcám annyira új, hogy a taxisok nem is tudnak róla, nekem kell navigáltatnom egyszer használatos pilótámat. Számomra viszont az első naptól kezdve biztos tájékozódási pontot képez a chiesa parrocchiale della Beata Madonna di Loreto neoklasszikus tornya. Meg is nyugtatom fölöttem anyáskodó-aggályoskodó lányomat: nem, azért sem fogok eltévedni!…
Pihegve megérkezik a kulcsos néni, egy csinos, harmincas asszonyka. Kiderül, kollégák vagyunk, Petra a L'Eco di Bergamo szabadidő rovatának a munkatársa. A későbbiekben ez az információ hasznomra válik, ráadásul bájos céhtársam, amikor elárulom, mi járatban vagyok errefelé, felajánlja, hogy összehoz egy kollégájával. Marco valóban az én emberem – bizonygatja vendéglátóm –, hiszen általa két legyet üthetek egy csapásra: ugyanis őurasága megszállott helytörténész, a felesége pedig román, s így Marco a „román ügyek szakértőjeként” több riportot írt napilapjuknak a romániai vendégmunkások dolgairól…
A műkincsekben gazdag Accademia Carrara épülete
Ha eltévednél, annál jobb!
Másnap reggel a szerkesztőség melletti kávéházban találkozunk. A könnyebb azonosítás érdekében előre kiteszem az újságíró igazolványomat az abroszra. Betoppan Marco, a törzsvendégek sűrűjében pillanatok alatt rám talál. Germán óriás, longobárd őseihez illően, neki is kötésig érő, vörösesszőke szakálla van. Ahogy letelepszik, felmarkolja a MÚRE-tagsági kártyámat, kisilabizálja a nevemet. Elmosolyodik, és csaknem hibátlan kiejtéssel azt mondja magyarul:
„Iszten hozott Bergamoban, Áládár!”
Maradék hajam az égnek áll, de rögtön kiderül, minek köszönhető ez a nem várt fordulat: „Az én román feleségem neve – folytatja immár olaszul, néhány magyar szóval könnyítve a dolgomat – ÉNIKÖ. Gyermekorvos, nyolc éve házasodtunk össze, két kislányunk van. Nem beszélek, de sok mindent értek magyarul. A nevedet olvasva, rájöttem, hogy te is erdélyi magyar lehetsz…”
Azon nem ámuldozom, hogy az Enikő „ő”-jét rövidítve, szinte tökéletesre formálta, hiszen a lombard nyelvjárásban, az irodalmi olasztól eltérően, az ö, illetve az ü magánhangzó – akár a magyarban, avagy a németben – egyaránt honos. Közli, hogy a párjával nem lesz szerencsém találkozhatni, mert Enikő, Zsófia és Ilona a nagyszülőknél nyaral. Az már valósággal gyönyörűség a fülemnek, amidőn további faggatózásomra elárulja, ismét magyarral keverve a szót: „A nonna és a nonno Székéliföldön laknak, a falu neve: Ghimészközéplok.” Ezek után bátorkodom affelől érdeklődni, hogy frissen szerzett barátom miben lehet a segítségemre lombardiai csavargásom idején? Mondja is Marco, bár igen zsúfolt a munkaprogramja, valamelyik napon majd elkísér valamerre. „Bergamóban minden látnivalót könnyen megtalálsz, megmutatom a térképen, hová kellene feltétlenül ellátogatnod. S ha eltévednél, annál jobb! A modernebb Città Bassa, az Alsóváros, első pillantásra jellegtelenebbnek tűnik, mint a várfalakon belüli Città’ Alta – magyarázza –, de legalább fél napot ott is érdemes elidőznöd, nem bánod meg. Nos, ami a Felsővárost illeti…, ott valóban érdemes utat téveszteni!”
A Porta Nuova az Alsóváros forgalmas útján. Hála hajdani közös uralkodónknak
A Hála Sorompója
Marco tanácsára az Alsóváros fő ütőerén, a vasútállomást a Porta Nuova terével összekötő, XXIII. János pápa nevét viselő körúton kezdem felfedező utamat. A városnak ez a része a 19. század elején-közepén alakult ki, olyan, mint Közép-Európa megannyi ez idő tájt fejlődésnek indult települése. Impozáns közigazgatási épületek, bankok, némi későbarokk, klasszicizmus, eklektika keveréke. Megtorpanásra csak a Porta Nuova látványa késztet. A helybeliek által történelmi öniróniával Barriera delle Grazie, a Hála Sorompójaként emlegetett díszkapu két szimmetrikus, neoklasszicista stílusban fogant előcsarnokból áll. A „hála” közös uralkodónkat, az I. Ferdinánd néven regnáló osztrák császárt és Lombárd-Velencei királyt, azaz V. Ferdinánd néven regnáló magyar és cseh királyt illette. A Metternich kancellár bábjaként emlegetett, környezete által együgyűnek tartott Ferdinánd, aki mellesleg hat nyelven beszélt kiválóan – magyarul is –, és többféle hangszeren is játszott, a magasabb olasz körökben vált népszerűvé. I. Viktor Emánuel szárd-piemonti király leányát, Savoyai Mária hercegnőt vette feleségül, akivel választékos olasz nyelven társalgott. Amikor negyedikként a lombárd-velencei koronát is megkapta 1838-ban, az általa uralt itáliai provinciákban általános és teljes amnesztiát hirdetett a politikai elítéltek javára. Az ő 1838. szeptember 6-i ünnepélyes bevonulása alkalmára készült a díszkapu. Egyébként Észak-Itáliában több ízben szembesültem „közös lombard-magyar múltunk”, a bécsi udvarból irányított Monarchia jó- és rossztéteményeivel…
Színház az egész Bergamó
A Marosvásárhelynél valamivel kisebb Bergamó színházi világa rendkívül gazdag: 14 teátrummal dicsekedhet. A választék igen nagy: az ultramodern, 1500 férőhelyes Creberg Teatro a musicalek, mozgalmas zenei happeningek, rock koncertek színtere, a Renzo Vesconi alapította Teatro tascabile di Bergamo zsebszínház – mint elnevezésének második fele jelzi: Accademia delle Forme Sceniche, kísérleti színpad a javából, Grotowski Labóratrium Színházának a továbbfejlesztője. A Centro Universitario Teatrale a színész- és rendezőképzés otthona. Az 1937-ben emelt Szabadság téri Auditorium a Fasiszta Szövetség hajdani székháza, jelenleg más városok társulatai vendégszerepelnek benne, filmbemutatóknak is a helyszíne. A felsővárosi, ovális nézőterű Teatro Sociale évtizedekig operettszínházként fungált, a város első moziját is benne működtették. Napjainkban avantgárd képzőművészeti és színpadi törekvések egybefonódásának a színtere.
Az Operaház, a Teatro Gaetano Donizetti, az olasz bel canto korszak legtermékenyebb komponistájáról kapta a nevét, Bergamo jeles fia születésének 100. évfordulója alkalmából. Meghökkentő időbeli egybeesés: éppen Donizetti születésének évében, 1797-ben vált tűzvész martalékává az 1800-ban emelt épület elődje, a Teatro Riccardi. Gaetano Donizetti egy igen szegény család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot, a Borgo Canale 10. szám alatti bérház nyomorúságos alagsorában. Első színpadra szánt opusát 19 esztendősen komponálta, de a sikerre évekig kellett várnia. Amíg nem tudott lehorgonyozni, igen hányatott élete volt. Megjelent egy városban, két-három hét alatt megírt egy operát, s a bemutató után továbbállt. Több mint 160 darabból álló életműve 65 befejezett, 19 befejezetlen operát, 70 szimfonikus művet tartalmaz. 1845 nyarán mutatkoztak rajta először az elmezavar jelei. 1846 februárjában egy Párizs melletti szanatóriumba szállították, ahonnan hozzátartozói csak hosszas utánajárás után tudták hazavinni Bergamóba. 1848. április 8-án, szülővárosában érte a halál. Kultusza napjainkban nem csak az operaház nevében mutatkozik. A különböző intézmények, a Museo donizettiano, a Biblioteca musicale Gaetano Donizetti és az Instituto musicale Gaetano Donizetti, egyaránt ezt a célt szolgálják. Fent, az óváros szívében, a Basilica di Santa Maria Maggiore hajójában kapott végső nyughelyet, ott emelt síremléke jelzi: Bergamo kegyelettel és tisztelettel őrzi Donizetti emlékét.
Négy templom helyett egy képtár
Az Operaház macskaköves sétányán továbbhaladva vetem be magam Bergamó Alsóvárosának óvárosába. A meglepetés erejével ér, hogy nem csak odafent, a Città’ Alta fellegvárának magasában tombolhatom ki magam középkorilag, hanem a velencei uralom idején emelt városfalak alatt is, hiszen ide is bőven lecsorgott a 15-16. század építészete, művészete. Minél közelebb kaptatok fölfelé a Porta Sant'Agostinohoz vezető, meredek, lépcsősoros sikátorokon, annál inkább
lubickolhatok a reneszánsz piazetták, palazzók, cortilék labirintusában.
Az egyik boltíves kapuzat mellett emléktábla jelzi, hogy ebben az épületben, mely a Tasso család tulajdona volt, több alkalommal tartózkodott Torquato Tasso, „a költők fejedelme”. Ez a különös városnegyed, a Borgo Pignolo – melyet nem indokolatlanul a Borgo del Sapere, azaz a Bölcsesség városa néven is emlegetnek, – hiszen itt működik az egyetem irodalmi és filozófia kara –, elbűvölő átmenetet képez a középkortól az újkoron át, a legújabb korig. Négy műemléktemploma is „megérne egy misét”, hiszen megannyi mestermunkát őriz, de kinéztem már magamnak a leggazdagabb pinacoteca, a legnagyobb képgyűjtemény kincseit, oda sietek. Sietek?… Ez túlzás, egyre gyakrabban telepedek le egy-egy árkádsor árnyékába. Ó, ez az örökös időhiány, alig veszem észre, hogy megtorpanásaim színhelye antikváriumokkal, galériákkal, restaurátor műhelyekkel van kibélelve, ha eszembe venném, sötétedésig sem érném el a célomat.
Egyetlen terecskén, a Fontana del Delfino kútjánál időzök hosszabban. Egyrészt, mert lehetetlen nem szemügyre venni az ismeretlen művész faragta fehérmárvány, manierista remekművet, a delfinen lovagló Tritónt, másrészt a tengeri istenség alól szerteáradó hűs permet enyhet és erőt kínál, hogy folytathassam utamat.
Enyhülést kínál a kis terecskén a Fontana del Delfino
Már rá is fordulok a negyed főutcáját képező via San Tomaso csupa palazzo útjára, mely a Carrara térre torkollik, oda, ahová immár napkezdet óta igyekszem eljutni. Még egyet szusszannom kell az Accademia Carrara előtti parkban, egy olyan helyen, ahonnan jó rálátásom esik Giacomo Carrara gróf rezidenciájára. Az Itália szerte párját ritkító, 600 darabot számláló műkincsgyűjtemény létrejötte a névadó kezdeményezése volt, aki már az 1770-es években létre akart hozni egy, fiatal művészek képzésével foglalkozó intézményt. Végrendeletében e célra hagyta a vagyonát, különös tekintettel a festményekből, rajzokból, nyomtatványokból és könyvekből álló gyűjteményére. Alapítása óta több fontos hagyaték gazdagította a kollekciót, amelyek közül kiemelkedik Guglielmo Lochis gróf és a művészettörténész Giovanni Morelli öröksége. Kétszázra tehető azok száma, akik további műkincseket adományoztak az intézménynek, melynek tárháza a quattrocento előtti korból indulva, a cinquecento második-harmadik évtizedéig tart, vagyis főleg a késő gótikus jegyeket hordozó alkotásoktól a manierizmusig ívelő stílusváltást tartalmazza.
Sajtóigazolványom hatékony belépőnek bizonyul, az űrlap kitöltése után ellátnak egy marék dokumentációval, és minden ajtó megnyílik előttem. Egyetlen „bajom”, hogy… huszonhat ajtó van, mögöttük huszonhat terem, s egy-egy teremben húsz-harminc festmény, metszet, rajz tekinthető meg.
A telítettség óhatatlanul elhatalmasodik fölöttem.
Azzal védekezem, hogy egy-egy küszöböt átlépve „csak” olyan nevekre próbálok összpontosítani, mint Pisarello, Bellini, Leonardo da Vinci, Raffaello, Boticelli, Tiziano, avagy Fra’ Galgario. De tárlatlátogatói stratégiám nem válik be: Bonifacio Bembo Assisi Szent Ferenc stigmatizációja című képe épp oly intenzív műélvezetet kínál, mint Antonio Cicognara tarot kártyalapjai, netán Zanetto Bugattonak az oroszlángyógyító Szent Jeromost ábrázoló fatáblája, avagy az eredetileg egy láda előlapjaként szolgáló – valószínűleg firenzei készítésű – remekmű: A szerelem diadalmenete.
*
Amikor már nem tudom, hány óra elteltével a palota legfelső szintjének legutolsó termét igyekszem elhagyni, az Accademia Carrara őrtündérei észrevesznek valamit sápadozó arcomon. Talán azt hiszik, a végkimerülés kerülget, felajánlják, hogy lekísérnek a lifttel. Meg is teszik, leültetnek egy székre az előcsarnokban, még egy pohár üdítővel is megajándékoznak. „Nem, lányok, ez nem végkimerülés – nyugtatgatnám őket, ha nem lennének nyelvi nehézségeim –, csupán fél évezred erősségű kulturális sokk ért, attól szédültem meg, attól vált bizonytalanná a járásom…”
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
