Kolozsvár: egyre hangosabb jelenlét

Nyolc napba sűríteni sok is, kevés is mindazt, amit a kolozsvári, a Kolozsvárról elszármazott, és nyomokban az erdélyi magyarság hivatott felmutatni önmaga és a többségi társadalom számára. A 4. Kolozsvári Magyar Napokon ugyanis nem csak kikapcsolódunk, vásárolunk és a Szent Mihály-templom tornyából élvezzük a kilátást, hanem csábítani igyekszünk azokat is, akikkel osztozunk az országrészen. Kustán Magyari Attila beszámolója.

Az előző három évhez viszonyítva talán még nagyobb jelentőséggel bír az idei egyhetes erős magyar jelenlét a kincses városban, elég arra gondolni, hogy idén már Brassó, Nagyvárad és Marosvásárhely is megpróbálkozik a maga Magyar Napjaival, Szatmáron pedig Partiumi Magyar Napokként szervezték. Még inkább Kolozsváron a társadalom tekintete, ha a vásárhelyi Forgataggal kapcsolatos konfliktusokra gondolunk, a büszkeség azonban megkérdőjelezhető volna: egyrészt nincs okunk örvendeni annak, hogy az arányaiban jelentős magyar közösség tervei füstbe szállnak a fölösleges etnikai csatározások miatt, másrészt úgy tûnik, a kolozsvári magyarság lassan eléri a szerethető kisebbség kétes értékû állapotát. Legyen bárhogy is, születhessen meg bármilyen okból is a Kolozsvári Magyar Napok évről évre, azt magabiztosan állíthatjuk: megéri.
A nyitógála első mozzanatában Váta Lóránd színművész Bálint Tibor Egyszer én is harangoztam című írását adja elő, erre épít az első felszólaló, Gergely Balázs főszervező, aki az előtérben felállított harang kongatására invitálja a közönséget, majd Kelemen Hunort és Tőkés Lászlót is.
Román és magyar közéleti személyiségek tartanak rövid beszédeket a néptáncosok előadásai között, az est utolsó felében Tőkés visszafogottan nyilatkozik, mindössze a nacionalista volt kolozsvári vezetésről mondja, hogy „a mérges kígyóknak fajzatait előbb-utóbb eltapossa a történelem”, egyébként még arra is hajlandó, hogy a nagy történelmi régiók – Havasalföld, Moldova és Erdély – mellé a Moldovai Köztársaságot csatlakoztassa az országhoz. Kelemen Hunor Kolozsvár befogadó készségét hangsúlyozza, és felteszi a kérdést: tudunk-e élni azzal az erővel, amit ez a város jelent az erdélyi magyarság számára? Nem siránkozni, meg bosszankodni kell, hanem cselekvőként élni, ezt a magatartást pedig jó értelemben vett transzilván értékeink szavatolják, mondja. Az est utolsó momentumaként aztán úgy Kelemen, mint Tőkés eleget tesz Gergely Balázs felkérésének: együtt kongatnak az előtérben. Kelemen korábban arra figyelmezteti Tőkést, ne húzzák lendületesen, mert letépnék a harangot. Az EP-képviselő eleget tesz a mérsékletre intésnek, és sajtófotókra igazított mosollyal áll az RMDSZ-elnök mellett.

Szemnek, szájnak, fülnek ingere Ha őszintén méricskélünk és hasonlítunk, talán az idei értéklajstrom más irányba mozdult el az előző évekhez képest. Van, ami hiányzik idén, máshol viszont erősítettek, így a rendszeresen csatlakozó, tizenötödik Szent István-napi Néptánctalálkozó mellett felsorakoznak az akár függetlenül is működőképes negyedik Kolozsvári Magyar Filmnapok, megannyi magyar, vagy kifejezetten a városhoz köthető vetítéssel, vagy a legkülönbözőbb terápiákat felkínáló Magyar Egészség Napjai.
A Farkas utcai vásár maradt a régi, az illatos szappanoktól a nemezelt holmikon át a saját készítésű ékszerekig minden a rendelkezésünkre áll, kóstolhatunk gyulai kolbászt, csomafalvi lekvárt, s mindehhez vásárolhatunk korondi fakanalat. Az egyedüli jelentős változás az ostoroknál található meg: ezek nyele most már a székely zászló színei után lett mintázva.
A vásárban ismét megjelennek az ócskások, többnyire érdektelen tárgyakat találni a ponyváikon, csupa olyan holmit, amit egyre kevésbé vásárolnánk meg. Az egymás után sorakozó bakelit-lemezek érája még mindig nem kopott ki, de tárcsázható telefon talán még található az otthonokban, ha csak a szekrény tetején porosodva is, írógépet is csak dísznek venne az ember. A sor végén, a felújított Szent György-szobor közelében sorakoznak a különféle erdélyi és magyarországi múzeumok, valamint a könyves standok, a megszokott címekkel, a megszokott kétes értékű pszichológusok és nemzeti körökben újra felfedezett írók gyűrűjében.
A Csík zenekar Lovasi Andrással és Hobóval, Demjén Ferenc Szörényi Leventével kiegészülve lép színpadra. Zorán, majd a fiatalabb közönséget megszólító Intim Torna Illegál, s a Tankcsapda is koncertezik a héten, a kartonnyakkendőket előzetesen osztogató, színészekkel erősített Loose Neckties Society is zenél. Ez mindössze kis hányada mindannak a lehetőségnek, ami a kolozsvári magyarok rendelkezésére áll, hiszen a marosvásárhelyi Neumarkt Brass idén is felcipelte hangszereit a Szent Mihály-templom tornyára, hogy onnan örvendeztesse közönségét, a gyerekeknek szintén megadják azt, ami jár nekik, túl a megszokott arcfestésen, meg a cserkészek biztosította mókán.

Móricz és a kolozsvári színésznő Aki keres, az talál humort, ha például beül az Agnus Rádió szervezte élő beszélgetések egyikére, amelyen Magyari Tivadar szociológust Demény Péter kérdezi arról a közel száz írásról, amit a Transindexen olvashatunk. Magyari mindenről vall, kiderül például, hogy sem a közösségi siralmak, sem az értelmiségiektől érkező finnyáskodások nem hatnak rá különösebben, a szövegei alatti kommentekre többek között ezért sem válaszol. Igyekszik vigyázni arra is, hogy ami a divat áldozata lett, azt kevésbé alkalmazza az írásaiban, így a román-magyar szavak keveréséről letett az utóbbi időben, a humoristákra is azért orrolt meg, mert túlságosan elszaporodtak a medvék az előadásaikban.
Az ideiglenesen megnyitott New York kávézót H. Szabó Gyula közíró és Benkő Levente újságíró felolvasott anekdotái teszik elevenné. Több nevezetességről esik szó, így Lászlóffy Aladár, Szántó György, Bajor Andor is köztünk járhat egy rövid időre, de talán Móricz esete a legmulatságosabb mind közül. Az író 1941-ben, a Magyar Könyvnapon tartózkodik Kolozsváron, ahol a könyvsátor hátsó részében, ahová nem lehet betekinteni, udvarolgat egy bájos színésznőnek. Fényes Aliz hangjai kiszűrődnek a sátorból, hallani időnként, ahogy visszautasítja a lelkesedő írót, a történetre viszont csak a dedikáláskor, a közönség gyűrűjében tesz pontot. Míg Móricz éppen neki dedikál, a színésznő éppen az új könyv címével koppint a heves író orrára: „Rózsa Sándor lovát ugratja, Móricz Zsigmond magamagát ugratja”, – mondja.

Egy csipetnyi politika Közéleti kérdések szintén teret kapnak a Kolozsvári Magyar Napokon, így Horváth Anna alpolgármester és műépítész beszélgetése, Szili Katalin jelenléte, Sabin Gherman újságíró véleménye megkerülhetetlen eleme a programnak.
A városvezetés kínos kulisszatitkaiba nyerünk így betekintést, Horváth Anna nem teketóriázik kijelenteni, a huszonhárom éves beidegződések, a többnyire funari érából ránk maradt köztisztviselők, és a szakértelem teljes hiánya megnehezítik épített örökségünk sorsát. Amikor például a Fellegvárhoz vezető lépcsők felújításáról hallott, nem is merte megtekinteni az eredményt. Guttman Szabolcs és az alpolgármester komoly erőfeszítéseket kell tegyen ahhoz, hogy némi eredményt elérjenek, így például egyelőre sikerült elkerülni, hogy a Farkas utca alá megálmodott parkoló munkálatainak egyáltalán nekikezdjenek. Horváth szerint ez részben Emil Boc polgármester érdeme is, aki megértette, hogy a fél órás beszélgetés nem fáj, és a jogos álláspontoknak teret kell adni annak ellenére, hogy sokak szerint csak a magyarság, vagy a szakemberek kekeckedéséről van szó.
Szili Katalint Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője fogadja Kolozsváron, az országgyűlési képviselő őszintén vall a december 5-i népszavazás utáni marosvásárhelyi látogatásáról, ahol leforrázott szegfűt kapott, mint akkori MSZP-s politikus. Véleménye szerint egy új típusú együttműködés első lépése a könnyített honosítás, de sajnálja, hogy nem fogadták el a határon túlról indítható jelöltekkel kapcsolatos javaslatait. Tart attól is, mondja, hogy a kétpólusú, az egymás megsemmisítésére törekvő magyar politikát egy kampány során exportálják Erdélybe is.
Sabin Gherman kolozsvári újságíró teltház előtt osztja meg az autonómiával kapcsolatos véleményét. Szerinte az erdélyiekben él az erdélyiség tudata, mindez csak a politikusoknál nem érhető tetten, ugyanakkor egy olyan párt sikerét vizionálja, amely Erdélyt szólítaná meg, a románokat, a magyarokat, a németeket egyaránt. Statisztikát is felmutat: a múlt év végén a megkérdezettek negyedének volt elege Romániából.

Cujka és gulyás a világhálón Vegyes érzelmekkel viszonyul a románság az egyhetes magyar jelenléthez, vannak, akik áradoznak a magyar magatartásról, mások fogást keresnek a rendezvényben ahhoz, hogy visszabokszoljanak. Ilyen az a helyi sajtóban megjelent írás, amelyik előbb azt tudatja, mennyit áldozott a városháza és a megyei tanács a Magyar Napokra, majd a különböző nyelven nyomtatott programfüzetek példányszámából igyekszik kikövetkeztetni: a többségi társadalmat nem szívesen látják rendezvényeiken a magyarok. Az írás alatti vélemények mindenfelé billennek, többnyire a megértés reményében, így a közös cujkázás és gulyásozás ötlete is felmerül, érvként megjelenik, hogy – a magyar lakosok adójából is szervezett – hivatalos városnapi program csak román nyelven volt elérhető.
Lelkes véleményanyag születik egy blogon, ahol a csúnya frizurák, a káromkodás, a szemetelés teljes hiányáról áradozik az író, azt állítva, ennyi civilizációt egy négyzetméteren még nem látott a város főterén, a magyarok modellként emlegetését hangsúlyozva. A vélemények közt felbukkan olyan nézet, miszerint valójában a teljes Erdély olyan civilizált, mint ahogy azt a blogíró látja, legfennebb a manelisták és a romák jelentenek kivételt, egy hölgy pedig, aki magáról azt vallja, a magyarokra paradicsomot dobálók közé tartozik, már-már pálfordulásra készül a cikk olvasása miatt. Vélhetően sokan vannak még így: ha a Kolozsvári Magyar Napok jól végzi munkáját, s a következő években még erőteljesebben nyit a befogadásra hajlandó románság irányába, jó ügyet szolgál a továbbiakban is.