Itt majdnem béke van

2016. 05. 04. 20:24

Vigyázz magadra! – kivétel nélkül így búcsúzott tőlem mindenki április utolsó napjaiban, amikor a török-görög határszakaszra készültem riportútra. A körülöttem lévők féltek attól, ami ebben a térségben zajlik, pedig ez az EU-reményének vidéke, ahonnan a menekültválság végét várják. A török-uniós menekültügyi megállapodás betartásáról az Átlátszó.hu számára írok riportot. Az utazás körülményei, élményei az Erdélyi Riport oldalán jelennek meg. Parászka Boróka írása.

 

„Menekült-romantikának” is lehetne nevezni, ahogy fél óra alatt összedobáltam a legszükségesebb dolgaimat egy apró hátizsákba. Futva indultam neki a riportútnak, amitől oly sokan tartottak, de nem azért, hogy az újságírói közhelyet ismételjem, és úgy haladjak, mint ők, a menekülők. Nehéz egy ilyen terepezést lehetővé tenni, előkészíteni. Kevés olyan közép-kelet-európai szerkesztőség van, amely hivatalos megbízással, költségvetéssel indítana útnak. Utolsó percben kisakkozott szabadnapok, nehezen összekapirgált minimális pénz: ilyen körülmények között nincs idő mérlegelésre, tervezésre. Az első adandó alkalommal, amikor menni lehet, menni kell. Szó szerint belevetem magam az éjszakába: a török-görög határig tartó út legnehezebb szakasza a Marosvásárhely-Segesvár-Bukarest tengely. Késő, vagy törölt járatok, átláthatatlan menetrend nehezíti az utamat.

Ehhez képest a Bukarest-Isztambul fapados járat igazi nyugatos luxusnak tűnik, időben indul, tiszta, előzékeny és derűs mindenki, ahogy átúszunk Bulgária fölött. A ragyogó május elsejei délutánon már nagyon furcsának tűnik a sok otthoni intés, vigyázz „azokkal”. Mire Isztambul fölé érünk besötétedik, alattunk a hatalmas város ragyog, mint egy míves foglalatba illesztett ékkő. Nem tudom levenni a szemem a villódzó fényekről, bár a mellettem ülő bukaresti nő – egyiptomi tavaszi vakációra utazik – állhatatosan beszél hozzám. Tudom én, kérdi váratlanul, hogy függ össze az euklideszi matematika és a kereszténység? És hogy a sors útjai milyen pontosan ki vannak számítva? Minden ebben az univerzumban meg van tervezve! Ezt ő tudja, mert szociológus, és minisztériumi alkalmazott, ért a számokhoz! Csak most egy kicsit fél, hogy egyszer csak jönnek a terroristák, és lezuhanunk. És fogalma sincs, hogy hogy találja meg a csatlakozást, a számokhoz ért ugyan, de nyelveket nem beszél. Csak a mi istenünkben bízik (rámhunyorít), vigyáz majd ránk.

Kísértést érezek, hogy elmerüljek a román, keresztény, számokhoz értő minisztériumi alkalmazottak antropológiájában, de az isztambuli megérkezés elsodorja a témát és az alanyt. Hatalmas tömegben várakozunk a határellenőrzésre. Újabb és újabb izgalmas arcok merülnek fel. Egy magas, vékony lány tüntetően az arca elé tartva Pamukot olvas, arrébb egy orrpiercinges közel-keleti srác Orwellt. Hamar összeverődik a kulturális ellenállás az isztambuli reptéren: pár percre azt is elfelejtem, a megérkezésre külön taktikát készítettem elő.

Málló történelmi falak, a földszinten elektronikai szaküzlet

 

Az utazás előtti hetekben több törökországi kollégával, baráttal leveleztem. Éreztem soraikban az óvatosságot. Az otthoniak az ismeretlentől tartottak, az itteniek a nagyon is ismerőstől. A Ceauşescu időszak évei rémlettek fel, amikor már az is kockázatot jelentett, ki kivel és hol állt szóba. Kurd barátomat faggattam: mi a biztonságos kommunikáció módja, a levél, a facebook, vagy a telefon? „Ebben az országban, biztonság?!” – kérdezett vissza, és gyorsan témát váltottunk. Akkor határoztam el, hogy nem újságíróként utazom be az országba, és lehetőleg nem lobogtatom az újságírói igazolványomat. Több forgatókönyvet is kitaláltam – hiába – a határellenőrzés gyorsan zajlik. Kis, kopott túrazsákomat nem nézik meg, és senki sem kérdi, hova megyek és miért. Az isztambuli reptér pillanatok alatt beszippant.

A Bukarestben kiállított beszállókártyám természetesen hibás, sem a beszállás időpontja, sem a helyszíne nem stimmel. Mosolygó, segítőkész arcok világosítanak fel erről, és pillanatok alatt mellém szegődik egy magas, elegáns középkorú férfi, hogy elkísérjen a megfelelő helyre. Húsz percen át haladunk különböző folyosókon, emeleteken. Egyedül soha nem találnám meg az izmiri csatlakozást. A belföldi járatok várótermében tovább nő a káosz. Hullámokban jön az embertömeg: egy nő burkában, egy másik hidzsábban és aztán egy punk lány, fényes latex nadrágban. A punk a burkás mellé ül le, és törökül beszél valakivel telefonon, harsányan nyihogva nevet – borzasztóan nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne fényképezzem le őket. Az izmiri járat késik, a tömeg nő. Fémkeretes szemüvegű üzletemberek elegáns öltönyben, falusi nénik kendőben, dugig tömött táskákkal. Nagycsaládok, elől vonuló muszlim családfővel és hátul, sok gyereket rángató, eltakart arcú anyukával. Gyöngysoros polgárhölgyek és pantallós urak. Munkaruhás, fáradtarcú férfiak, egyikük térdére papírt terít, ujjával csipegeti fel belőle a hazait. Apró szelete ez annak a sokféle világnak, ami ebben az országban találkozik, de így is elképzelhetetlen, hogy lehet mindez így együtt? Hogy nem robban fel ez a sokféleség? A punk és a burkás hosszas közös pihenőjéből látom: egymáshoz edződtek.

Először csak egy fél óra késést mondanak, aztán egy órát, végül két órát várakozunk. Feszültség van a teremben, de nem értem, miért. Később tudom meg a televízióból, hogy május elsején zavargások voltak Isztambulban, halálos áldozattal is járó összecsapás. A hosszas várótermezés után még további egy órát ülünk a repülőgépen, biztonsági okokból nem engednek felszállni. Már nem is bosszankodom. Bár amikor leül mellém a húszas évei elején járó, két méteres, vállas férfi (alig fér a neki fenntartott helyre) arra gondolok: ha valakinél bomba van, akkor ő lesz az. Nem az volt nála, felszállás után könyvet vesz elő a táskájából, lapátkezeiben óvatosan tartja, és nem is teszi le, amíg meg nem érkezünk. Hamletbe feledkezett bele.

Május 1. megünneplésére buzdító plakát

 

Eddig a török repülők útikönyv listáján Pamuk, Orwell, és Shakespeare. Soha rosszabbat. A késés miatt többször kínál vízzel a személyzet, rendszeresen érdeklődnek: nincs-e valakinek segítségre, ellátásra szüksége. Finoman landolunk, elegánsan, többszöri bocsánatkéréssel búcsúzik a repülőtársaság. Minden olyan biztonságosnak, és figyelmesnek tűnik, hogy alig ocsúdok. A tervezett időponthoz képest három és fél órával később, éjjel egyedül ácsorgok Törökország harmadik legnagyobb városának peremén. Fogalmam sincs, hogy merre induljak, és hol találhatok ebben az időpontban még szállást. Rám dől a kisázsiai éj. És csak azzal tudom vigasztalni magam, 24 órával korábban ugyanilyen tanácstalanul ácsorogtam Marosvásárhely és Segesvár között. Ráadásul akkor még jeges eső is esett, itt meg pálmafák integetnek felém sötéten. Végül az a segesvári út is vezetett valahova: például ide, Izmirbe. Innen is lennie kell tovább, ismételgettem magamban, kétkedőn, bár nincs köröttem más, csak azok, akiket magammal hoztam az útról. Eukleidész, Pamuk, Orwell meg Hamlet. A sötét semmiből váratlanul egy fehér inges, nagyszakállú harmincas férfi lép mellém. Angolul nem beszél, de törökül hosszan és érthetetlenül beszél, bátorítóan int, kövessem. Tudom, hogy nincs sok választásom, hát utána indulok.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!