Húsz év, ezerötszáz szavalat

2014. 06. 13. 18:24

Két évtized munkájának értéke nehezen megfogható, főleg ha versekben próbáljuk megadni. De ezerötszáz elmondott vers bizonyára valami. Az idén húszéves borosjenői Horváth Béla szavalóverseny ennyinél tart. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

„A múltbéli hozamok nem jelentenek garanciát a jövőbeni hozamokra nézve” – jegyzik meg mindig apró betűvel a befektetési ajánlatokban, és ez a tétel Borosjenő (Ineu) esetében a történelemre is igaz.
A mai látogató nehezen tudja elhinni, hogy a település az ókortól kezdve micsoda idők tanúja volt. A rómaiak a Körös-völgy kulcsának tekintették, Marcus Aurelius várat építtetett ide, időszámításunk első századaiban gótok, hunok, avarok verekedtek érte. A XIV. században Zaránd megye székhelye lett, és mivel az 1626-os gyulafehérvári országgyűlés a szomszéd megyét is ehhez csatolta, a ma sokkal nagyobb jelentőséggel bíró Arad, több mint száz éven keresztül, Borosjenőhöz tartozott. 1849. augusztus 21-én itt tette le a fegyvert Vécsey Károly serege, egy másik vértanú, Leiningen-Westerburg Károly pedig 1974-es újratemetéséig a város katolikus templomában nyugodott.

Ha a történelmi tényeknél tartunk, azt sem szabad elhallgatni, hogy már 1910-ben is a lakosság hozzávetőleg kétharmada románajkú volt, és ez az arány 1992-re 85 százalékra nőtt, 2011-re pedig valamivel 90 fölé.

A tendencia magyar szempontból, történelmi távlatokból nézve, egyértelműnek tűnik. (A maradék tíz százalék ma mintegy 7-800 főnyi magyart jelent.)
A hősök egy része – jellemzően ők kerülnek a kánonokba – igenis számol a trendekkel, másik típusuk viszont magasról ignorálja őket. Nem érdekli, hogy győzhet-e, nem vív háborút senki ellen és semmi mellett, csak cselekszik, ahogy helyesnek tartja.

 

Kinőtt termek

 

Dr. Vajda Sándor főorvos és neje, Katalin, azt hiszem, az utóbbi csoportba tartoznak. Õk voltak azok, akik 1994-ben megálmodták Borosjenő és környékének fiataljai számára a városban született, néhai színész-rendezőről elnevezett Horváth Béla szavalóversenyt, és részben állandó, részben cserélődő támogatói háttérrel ők azok is, akik gondoskodnak róla, hogy minden évben újra és újra megrendezésre kerüljön.
Idén huszadik alkalommal jártak sikerrel, ami már önmagában is becsülendő teljesítmény. Szerencsére Vajda doktor ünnepi köszöntőjében a hosszan sorolt nevek és szervezetek közül a mostanra hagyománnyá vált rendezvény története is kibogarászható.
 

Az első versenyre, amit a református parókián tartottak, 16-an jelentkeztek. Mint a főorvos úr elmondja, anekdota is kötődik a jeles eseményhez: a hallgatóság egyik tagja, fellelkesülve a magyar verseken, felajánlotta nyereményként a karóráját.


Aztán a szavalóverseny hamar fejlődésnek indult, a parókiáról át kellett költözni a helyi tanács kistermébe, ahová már az egész régióból érkeztek versenyezni vágyó diákok. A gyerekek mind jobban megszokták a megmérettetés és a találkozás lehetőségét, mint Vajda Sándor kiemeli, mindehhez olyan tanítókra, óvónénikre és önkéntesekre is szükség volt, akik vállalták a gyerekek tanítását, felkészítését.
Bizonyára nekik is köszönhetően, évek múltával a tanács kisterme is szűkösnek bizonyult, így a rendezvény elérkezett a jelenlegi, most már bevettnek számító helyszínre, a Kultúrház dísztermébe.
A fénykor a magyarországi székhelyű Erdélyi Szórvány Magyarságért Egyesületével (ESZME) folytatott 10 éves együttműködés időszakára tehető, mint Vajda doktor elmondja, legfőképpen a válság által azóta elsodort szervezet elnök-asszonyának, az ünnepi alkalomra visszalátogató Jilling Erikának köszönhetően, aki áldozatos munkával ez idő alatt a jutalomkönyvek mellé a nyertesek magyarországi táboroztatásáról is gondoskodott. Több mint 100 gyerek vett részt eme boldog tíz év alatt magyarországi kiránduláson, tölthetett egy-egy hetet versmondó táborban. Volt olyan alkalom, hogy 120 versenyzőt kellett meghallgatni az immáron 15 éve Brauch Magda tanárnő által vezetett zsűrinek.
Pénzgyűjtés végett több hangversenyt is szerveztek, először 2003-ban, Nagyváradon a Református Püspöki Palotában, Pitti Katalin énekesnő és Ács János zongoraművész részvételével, majd 2005-ben a Budapest Fasori Evangélikus Gyülekezet adott helyt egy adománygyűjtő koncertnek, ahol Tőkés László hirdetett igét, valamint Kukely Júlia énekelt. 2006-ban megismételték ugyanott, ekkor Tempfli József váradi katolikus püspök volt jelen. 2009-től, az ESZME megszűntével, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat segített két éven keresztül, gyerekek táboroztatásában.
 

Életet lehelt az identitásba

Az évek során segített még a Nemzetpolitikai Államtitkárság az anyaországból, Az aradi Szabadságszobor Alapítvány, a katolikus, illetve a református egyház, a Nyugati Jelen, a Heti Új Szó, az EMKE és természetesen a Communitas Alapítvány, valamint az Arad megyei RMDSZ is, de a lista így sem teljes. A támogatók sora hosszú és sokszínű, hatalmas érdem egy rendezvény mögé állítani ennyiféle, sokszor egymással nem éppen baráti viszonyt ápoló embert és szervezetet. A siker kulcsa feltehetően Vajda doktor első pillantásra feltűnő szelídségében rejlik. Nehéz elképzelni, hogy valaha követelőzött volna, inkább csak kért, aztán pedig, mint ahogy most is összegezve, hálásan köszönte a támogatást, tekintet nélkül arra, hogy milyen mértékű volt és lehetőség, avagy érdek híján maradt-e el az idők során.
Sokan bizonyára Bognár Levente, Arad megyei RMDSZ elnök köszöntő beszédében elhangzott okfejtését magukénak vallva segítettek: a szavalóverseny az anyanyelv megőrzéséről szól, az pedig elengedhetetlen az identitás megtartásához.
Szép és nemes gondolat, de – akár a mostani ünnepi alkalommal elhangzott szavalatokat hallgatva, vagy a szavalóverseny elmúlt húsz éves történetét nézve – csak feltételekkel igaz.
Hisz legnagyobb érdemként a főszervező is azt emeli ki, hogy az eltelt két évtized alatt számos barátság köttetett, a fiatalok számon tartják egymást, és ami szintén nagyon fontos, magyarul szólnak egymáshoz. Ez viszont – teszem már én hozzá – nem történhetett meg évente egy délután alatt, kellett a közös felkészülés, illetve a táborok alatt együtt töltött idő, ami motivációként sem volt utolsó a versenyszellem növelésében, illetve életet lehelt a nehezen megfogható, de gyakran hangoztatott identitásba.
 

Mondanivaló és szavalat

 

Mindezt jól példázza, hogy idén, gondolom részben a nagyobb nyeremény híján, a rekordlétszámot még csak megközelíteni sem sikerült, 42 versmondó jelentkezett a régióból, mondjuk, ami biztató, a korskála kisiskolástól a maturanduszig terjedt. Többükön, főleg a fakultatív oktatásban résztvevőkön hallatszott, hogy messze nem anyanyelvükként beszélik a magyart. Érdekes módon éppen ők jelentkeztek olyan versekkel, amelyek a 21. századi élő közösség mai fiataljainak kézenfekvő mondanivalóval bírnak. Elhangzott Roald Dahl Tanács a televíziózással kapcsolatban című verse Varró Dániel fordításában (inkább olvass, ne tévézz!), Rónai György Mondd, szereted az állatokat? című költeménye (arról szól, hogy miért kell szeretni őket) illetve a szintén kortárs Muhi János: Mesélj apu-ja, amely olyan kérdéseket sorol, amiket akár sok szavaló is megfogalmazhatna.
A többiek jöttek a megszokottal: vagy húsz Kányádi-vers, megszakítva néhány Arany Lacinak-kal, megspékelve a hazaszeretetről egyértelmű utasításokat adó Wass Alberttel és Pósa Lajossal. Produktív beszélgetésekhez, vitákhoz nem a legmegfelelőbb táptalaj.
Vajda doktor és neje természetesen minderről nem tehetnek, ők megcselekedték húsz év alatt a tőlük telhetőt és feltehetően annak többszörösét is, ezt az ez idő alatt elhangzott 1500 szavalat igencsak erős érvként támasztja alá. Kérdés, hogy biztos és hasznos támogatás, illetve látható utánpótlás nélkül meddig áll, amit felépítettek. Pedig kár lenne veszni hagyni ezt a húsz évet: nem elhanyagolható tőke, ügyesen be lehetne fektetni némi jövőbeni hozam reményében.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!