Egy kis séta (a cigánysoron)

2015. 11. 19. 21:38

Vasárnap délután munkaszünet van, tessék egy kis sétát tenni. Megmondjuk azt is, hogy merre. Amerre mi ma jártunk. Az út jellemzően a falu avagy város határába vezet, földúton, düledező házak felé. Ezt az utat az ott lakókon kívül nagyon kevesen teszik meg, pedig sokaknak kéne. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Érselénd, 360 szám   A szerző felvétele

 

Tavasszal jártam először az észak-bihari Érselénden, Kasza Ida tanító hívására, akkor az Iskola másképp program keretében csinosítottunk kicsit a kerten, virágágyást készítettünk, illetve hajnalka magot vetettünk a kerítés mellé. Már az akkor készült képes riportban is leírtam: a település a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 943 lelket számol, melynek jelentős részét a magyar cigány lakosság teszi ki, az arány a magyar tagozat létszámából is jól lekövethető, 53 tanulóból 51 magyar roma.
Utolsó látogatásom óta sok apró, pozitív változás történt, a terem csinosabb, a kertben még látszanak tavaszi munkák nyomai, hetekkel ezelőtt is minden virágzott, a tanári szobában pedig néhány zsák ruha várakozik, amit Ida tanító néninek sikerült összegyűjtenie barátoktól a gyerekeknek. Az eddigi tapasztalatok alapján elmondható, dinamikusan indult az év, a munka talán még eredményesebb lesz, mint tavaly, az érsemjéni Kazinczy Ferenc Általános Iskola, az intézmény anyaiskolája pedig pályázatot nyert egy óvodahelység építésére is, ez is hamarosan elkészül, speciális programmal a cigány gyerekek számára.
Délben, a tanítás végére érkezem, mert nem csak a jó híreket jöttem meghallgatni, hanem Ida tanító nénit szeretném elkísérni egy rövid sétára az Érselénd 360-as szám alá. Ez az egyetlen házszám jelöli a cigánynegyed összes házát, nincsenek külön telekkönyvezve.
A sor elején néhány csinosabb ház fogad bádogtetővel, a „hollandok” építették a legrosszabb állapotú viskók lakóinak, éppen munka folyik, valami tűzifát aprítanak, Kasza Ida szóba elegyedik velük, szól, nemsokára szülői értekezlet, legyenek kedvesek megjelenni.
Repedezett vályogházhoz visz az utunk, a gyerekek kint játszanak, a nagymamájuk, Piroska bent „kolompír hajat” főz a család egyetlen disznajának, a falu szemetéből gyűjtötte, mint ahogy a moslékba tett kenyérhéjat is. A kolompír haj mellett farhát fő ebédre, tegnap bableves volt, egyéb zöldségek nélkül, mai reggelire egy segélyszállítmányból származó vagdalthús konzervet ettek. A két kisfiú is begyűlik, Levente 12 éves, Csabika pedig – bár erről zajlik egy kis vita közte és a nagymama között – 8 esztendős. Levente jól tanul, Csabika kevésbé, verekedős, ahogy a nagymama mondja, néha „kikapcsol”.
Félve mondom el, hogy újságíró vagyok, de Piroska megörül neki. „Ötmillió lejt fizetek minden évbe a kukára, ezt tegye bele az újságba” – fakad ki azonnal. Mint kiderül, az önkormányzat mindenkinek kiosztott kukákat, és évente szemétszállítási díjat szed érte. Piroska ezt felháborítónak tartja, mert „sose jön erre a kukás autó”. Kérdem, mikor szokták kitenni a kukákat, mondja soha, mert a moslékot tartja benne, mint mindenki, a szemetet pedig az út előtti árokba dobja, onnan meg nem viszik el.
Ebből azonnal egyértelmű, hogy az önkormányzat nem oly mértékben hibás, mint azt Piroska gondolja, de erről nehéz meggyőzni. Ő már itt született, a szülei is itt éltek, hírből sem ismeri, hogy mi a lakosság feladata a szeméttel. A helyzetet viszont talán mégis érdemes lenne átgondolni, mert errefelé ötszáz lej sok pénz, a legtöbb ember fő bevételi forrása, hogy bejár Semjénbe dolgozni „szocsiálba”, azaz közmunkára. Jellemzően havi 6-8 napra osztják be őket, amiért 260-280 lej a fizetség. Ebből átlag minimum három ember kellene megéljen. Jól látható, nehéz kigazdálkodni a kukadíjat, ha pedig elmaradás van, akkor felbontják a „szocsiált”, és a papírokat sem lehet intézni. A szomszédasszonynak például ezer lej hátraléka van, ezért nem tudja kikérni a „pótolékot” a nyitott gerinccel született kisfia után, aki ötödik a sorban.
Piroska azt is elmondja gyorsan a tanító néninek, hogy a szomszéd (a másik) mind egy szálig eladta a ruhákat, amiket kapott a gyerekeinek, úgyhogy annak ne adjon többet. Ő viszont most is azt a pulóvert hordja, amit a tanító néni adott, és a többi ruha is mind megvan, csak a lányának adott belőle, aki a szíve miatt tehetetlen, és egyébként is öt éve egyedül van, mert a férjét Kágyán elütötte egy kisbusz, amikor Váradról jött kukázásból. Halottak napján egy csomó pénzük elment a koszorúra. A lánya is próbált kukázni, de a száz lejes bírságot még most sem fizette ki.
Mivel a gyerekek éppen Mézga családot néznek az M2-n, kérdezem, kábeltévé honnan van. Piroska nem ad konkrét választ, azt mondja, valakinél fizetni kell érte, de annak is öt hónappal tartozik. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy hivatalos a dolog, ahogy Piroska pajkosan csillogó szemét elnézem, ő sem.
Kérdem, ő dolgozik-e, azt mondja, nem lehet, mert „fel van vágva” és a veséjét meg az epéjét is műteni kéne, a szíve is fáj, az éjjel is rosszul volt, de már el sem megy az orvoshoz, pedig kártyát kaptak, azt is „szocsiálra”. Régen járt a faluba takarítani, de nem bírja. Csak az ura dolgozik, csak sajnos, amikor közmunkán van, „egyszer-egyszer mindig részegen jön haza”. Kérdem, hány éves, én 60 és 70 közé tippelem, azt mondja, 49. „Mit csináljak, megzabált az ideg” – teszi hozzá magyarázatul.
Ahogy kikísér minket, a repedt falra mutat, a meszet már megvette, de kéne egy nyeles pemzli, mert nem tud fölmászni. Búcsúznánk, de még meg kell nézni a disznót, szép nagy. Már le lehetne vágni, de akkor mi marad karácsonyra?
Kicsit tovább sétálunk a soron, ameddig a sár engedi, az árok tele szeméttel, a kukák pedig az udvaron láthatóan tényleg új funkciót találtak.
Az egyik szebbecske ház előtt, Ida tanító néni mesélni kezdi, hogy a tulajdonosok nyáron Magyarországon voltak napszámba, abból tették rendbe. Még be sem fejezi a mondatot, jön a tulajdonos futva, mert látta, hogy fényképeztem, és gyanakodva kérdi, mit akarok. Mondom semmit, csak körbenézünk, nem mutatom meg a képet senkinek. Erre megnyugszik, elbeszélgetünk. Értelmes, ápolt ember. Meséli, paradicsomot szedtek az asszonnyal nyáron „magyarba”, ládára fizették őket. Egyébként ilyenkor télen ő is a 260 lejes közmunkából él, illetve a nyárit próbálja beosztani. Más munka nincs, a cigánysoron alig tud valaki románul, mindenki magyarul beszél. Így itt bajosan tud elmenni dolgozni. Magyarba pedig hivatalosan nem lehet, mert akkor elveszti a szocsiált. Egyébként érdemes lenne megkockáztatni, mert ért a kőműves munkákhoz, és hallotta, Pesten ezzel jól lehet keresni, de rengeteg pénz az utazás, és még akkor sem biztos, hogy összejön valami, a visszaútra már nem is tellene kudarc esetén. Ha valaki itt megszervezné a brigádot, és kivinné, akkor talán, de kiben lehet megbízni, annyi mindent hallani. Ez van.
Kézfogáskor kibukik a számon, hogy „sok sikert”, csak néz, én is, elszégyellem magam.
Ahogy sétálunk vissza az iskolához, azon gondolkodom, mit lehetne tenni, egyszerre biztos nem sokat. Már az is nagy dolog, hogy itt voltam, illetve még nagyobb, hogy volt, aki kihozzon. Kasza Ida azt mondja, az elődei sohasem jöttek el ide. Érdekes statisztika lenne, hogy hány cigánygyerekekkel foglalkozó pedagógus járt már a település cigánysorán, pedig azt hiszem, ez az első lépés.
Meg talán az, hogy a krumpli és a kenyér héját nem dobjuk a szemétbe. Semmiből nem áll kitenni a kuka mellé. Esetleg összegyűjteni a szomszédságban, és elvinni a cigánysor széléig. Később talán a házakig.
Sokáig morfondírozom még ezen az autóban. Van lehetőségem csendben elmélkedni, mert Ida tanító néni kénytelen a vonattal visszamenni, hívták telefonon az utastársak, hogy adnák a buletinszámokat. Petíciót írnak, mert a vonatot ki akarják szedni a menetrendből, és akkor az érseléndi iskola magyar tagozatának tanítói, a Váradon lakó Ida és a lánya (aki végzett szociális munkás, és az első-második osztályt viszi) estig ülhetnek a fűtetlen iskolában.
Ennek is van előnye, hiszen legalább lesz több idejük írni-olvasni tanítani a szülőket is a gyerekek mellett, hogy ne ujjlenyomattal kelljen szignózni a papírokat, ha intézik a szocsiált vagy a pótolékot.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!