Cserháti lélekrezervátum

Az újságíró – ha már gyógyíthatatlan grafomániában szenved – akkor sem lazít, ha baráti ajánlatnak hála egy isten háta mögötti, csendes fészekben múlathatná az idejét, semmittevéssel, gondtalanul. Szilágyi Aladár riportja a Nógrád megyei Márkházáról.

Biztattam magam: ha már Palócországba indulok, ne menjek felkészületlenül. Kerüljön a tarisznyámba egy korty história, egy nyelet tájismeret, egy falat (táj)nyelvtudás, miegymás. A vidék történelmével, természeti leírásával kapcsolatos tudnivalókhoz csak-csak hozzáfértem, de reménytelennek tűnt, hogy a palóc „a”-t, amit ők afféle rövid á-nak, a palóc „á”-t, amit viszont hosszú a-nak ejtenek, megközelítőleg ki tudjam mondani. Arról nem is szólva, hogy nyelvjárási kutakodásom közben olyan bűvös akadályokba ütköztem, mint az ácsik, a bakkanó vagy a szátyva – ami gyermekállókát, zökkenőt, illetve szövőszéket jelent. Jártamban-keltemben jónéhány emberrel szóba elegyedtem, de riporterségem egy cigányasszony szájából hallhatta a legízesebb palóc nyelvmuzsikát…

Rekviem egy kakasért Nógrádba érve husángerdő párás sűrűjében tartunk északnak, jobbról a Mátra ködszoknyás csúcsai bukkannak elő hirtelen, balról a Cserhát cseres-tölgyes dombbordái kísérnek. Ránk váró barátunk táveligazítása szerint Tar község határában, a Béke Sztupa mellett kell letérnünk a főútról. A Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emelt kecses fehér épület megtorpanásra csábítana – akár a sámsonházai egykori kőfejtő lávafolyásai, de mi eléggé el nem ítélhető módon sietünk tovább. A hűvös oldal bükkmaradékai fölött jókora madár szitál, valamilyen sasféle lehet, talán a tájvédelmi körzet felügyelőjeként figyeli: nem lopakodunk-e ártó szándékkal a Keleti-Cserhát védett rezervátumába.
Márkháza egyetlen utcájának derekán, a jómódról tanúskodó házak között egy kőből-fából emelt íróporta: Kőrössi Papp József, alias Kápéjé otthona. Barátunk, Papjóska – ahogy a helybeliek emlegetik – minden könyvkiadói gondját-dolgát Budapesten felejtve egész napját nekünk, Váradról meghívott feleinek áldozza föl. Hamarosan kiderül: nem csak a napját, hanem öregebbik kakasát, II. Károlyt is. Ugyanis a tyúknépség eddigi ura a tojásfogyasztás vétségébe esett. Bűnös volta kapóra jött a házigazdának épp úgy, mint az Olivér névre hallgató trónkövetelőnek, aki eddig nem élhette ki búbolhatnékát. Károly a fazékba, Olivér a baromfiudvar élére került. Gazdánk – mint megannyiszor – fölösen bizonyítja gasztroművészeti erényeit. Egyébként megjelenésünkkel nem keltünk különösebb feltűnést az apró zsákfaluban, lakói megszokták már, hogy mindenféle poéta-, művészküllemű alak forgolódik errefelé. Amúgy itt mindenki ismer mindenkit, mindenki számon tart mindenkit, sem a gépkocsit, sem a házat nem szükséges bezárni, ha valaki rövid időre eltávozik.
Estére Salgótarjában a Szerdatársaság találkozójának vendégei vagyunk. A jó hangulatú lap- és könyvbemutató másnapján a házigazda főszerkesztőm társágában lemegy Pestre, én meg egy teljes szabad délelőttöt kapok ajándékba. Kápéjé össze is hoz egyik bejáró bizalmasával, Maczákné Borival, ő majd mindenkihez eligazít.

Borzagpálinka, rovásírás, bányászélet Mire reggelbe fordul a hajnal, útra kelek, bár nem éppen portyára alkalmas idő ígérkezik. Hiába húzom orromig a kölcsön kapott viharkabát csuklyáját, a Dunántúlon március 14-én tomboló orkán ideérkezett alattomos előszelei újból és újból szemembe vágják a havasesőt. Az alvégen kezdem, némileg önös reménnyel tűrve a didergést, hiszen egy pálinkafőzdét lesz szerencsém meglátogathatni. A modern épületegyüttes a Márkházi Pálinkafőző Társaság telephelye. A kisüzem nem csak termel, látogatók számára látványfőzde funkciója is van. A főzőmester, Ottmár Gábor készségesen avat be a borókaágyon készülő pálinkák, a csermeggy, a szeder, a vackorkörte, a borzag (a gyalogbodza palócul) és egyéb gyümölcsökből elővarázsolt testes italok titkaiba. Amint végigvezet az állandó felügyeletet, időnkénti ízlelést-szaglást igénylő gyártósoron, kisebb szótárnyi gyűjtemény kerül a birtokomba a pálinkafőzés szakmai nyelvéből: vízköpenyes üst, páracső, epruvetta, fokoló, aromatorony, Pistorius tányér – a lajstrom korántsem teljes. A főzde másik alkalmazottja, Mikuska Tamásné, Judit asszony megmutatja a tároló és palackozó termet. A polcokon ott sorjáznak az üvegművész tervezte, Kínából importált palackok. Pikáns részlet: egy futamatnyira, Salgótarjában évizedekig működött egy öblösüveggyár. Állítólag újraindul, talán sikerül megyezni velük. A Társaság főzdéje 2010 óta fungál, e rövid idő alatt jó nevet szereztek maguknak, már egy vitrinnyi kupa, falnyi diploma bizonyítja, hogy máris jegyzik a termékeiket a szakmában. A bőrömet némi pálinkaillattal átitatva távozom…
Visszafordultomban megpillantom Papjóska bizalmasát – kivel is a Hivatal (községháza) előtt adtunk randevút egymásnak. Maczákné Bori a már emberborogató erejű szélben közlekedik az utca két házsora közt, szórólapokat rak a postaládákba. Én is kapok egyet, fertály órányit kell váranom, amíg befejezi a küldetését. A tenyérnyi röpcédula szerint
„Márkháza község képviselő-testülete és a Márkházi polgármesteri hivatal meghívja Önt és kedves családját a községünkbe vezető út bejáratához elhelyezett Róvás-Helységnévtábla avatásra, melyet 2013. március 15.-én tartunk a község bejáratánál.” Alaposan megszemlélem a keretbe foglalt nyolc róvásjelet: „A-Z-Á-H-K-R-Á-M” – olvasnám, ha ismerném az ősi jeleket, hiszen fordítva, jobbról balra róttak-olvastak eleink. Március 14. lévén, nem lesz alkalmunk részt venni a másnapi fesztivitáson. Tudtommal néhány erdélyi (ahogy egy későbbi riportalanyom jó szokás szerint emlegeti: „román”) család is lakik itt, bizonyára az ő tájékoztatásuk végett kerül rovásírásos névtábla a falu elejére. Szerintem méltányos volna romani nyelven (értsd: „az emberek nyelvén”) is kiírni, hiszen a cigányság immár közel 50 százalékát képezi Márkháza lakosságának…
A Kis-Zagyva hídján túl, egy sikátoron van Ravasz László nyugalmazott szénbányász háza. A 83 esztendős tűzmester 17 évesen szállt le először a tárnák mélyébe. Két plébános is akadt a rokonai közt, ezért iratták be a pécsi neveldébe. „Tízéves voltam, amikor a bátyám, aki barát volt Füleken, beszervált a főnöknek, hogy menjek papi iskolába. Fél évig se bírtam ki. Ötödikbe jöttem vissza a faluba. Kijártam a nyolc osztályt, voltam bikagondozó, kisbíró meg kézbesítő, kályhacső volt a dobom, azt veregettem. Először szállítómunkásnak alkalmaztak a kiribesi bányában. Az lejtakna volt, közel ide, 14 kilométerre. Előbb gyalog jártunk, később buszok szedték össze a Kis-Zagyva menti falvakból az embereket. Sokan voltunk Márkházából bányászok, több mint ötvenen. A többiek a salgótarjáni gyárakban dolgoztak. Amikor a bánya bezárt, Kányásra kerültem, ott 300 méter mély függőaknába kellett leszállni. Vájárként brigádos lettem, majd kitanultam a lőmesterséget is. Nem volt veszélytelen, nagy felelősséggel járt, hiszen gyakran egyszerre száz lyukat is kellett robbantanom. A huszonöt évem alatt komolyabb balesetek nem voltak, egyszer estünk át nagyobb riadalmon, amikor villácsapás miatt megszűnt az áramszolgáltatás. A felvonó sem működött, a szellőztetés sem, hamar fogyott a levegő, gyalogszerrel menekültünk fölfelé. Szerettem a bányászmesterséget.” Emlékezés közben néha el-elakad Laci bácsi, olyankor a felesége, Anna néni segít be a múltidézésbe. Beszélgetésünk végén kisüstivel kínálnak. „Saját főzés, van olyan jó, mint az üzemi odalent” – bizonygatják. Összehasonlítási alapom nem lévén, elhiszem – és tényleg, jólesően bizsergeti a szilvalé idejövet meggémberedett tagjaimat…

Itt nincs nyomorúság, csak munkanélküliség Forgatókönyvem szerint a Csemer família meglátogatása következik. Zsolt, a második legnépesebb „cigányklán” feje, szintén bejáratos Papjóska házába. Ezermesterként sok dologban hasznosítja magát, az íróportán épp úgy, mint faluszerte. „Anyukámék nagybárkányiak voltak, 1968-ban költöztek ide a szomszédos falu cigányhegyi nyomortelepéről, én már itt születtem. A házunkat 19 évesen kezdtem építeni. Sokan legőgöltek: hogyan épít fel egy kétszintes házat ez a nyomorult kódus? – mondták, de jöttek a rokonok, barátok, és kalákában egy év alatt tető alá hoztuk.”
A bepucolatlan falak mögött Csemerék összkomfortos, ízléses otthont teremtettek, a földszinten a maguk, az emeleten egyik fiuk számára. Mindkét szint fürdőszobás – „sokat adunk a tisztaságra”, bizonygatja később Zsolt madonnaarcú menye. Pince, terménytároló, jól felszerelt műhely, baromfiudvar, disznóól három mangalicasüldővel, konyhakert és szerinszerte több gyümölcsös, meg egy Skoda személyautó képezi a Csemer-porta vagyonát. Legszebb, legértékesebb kincseik: az unokák. Hamarosan elő is kerül a két szemők, a négy éves Zsolti, aki egy felnőtt férfiú választékosságával kotyog bele a nagyok dolgába, és a karonülő, megszeppent Vanda, aki nem hajlandó a sajtónak nyilatkozni. „Négyen voltunk testvérek – magyarázza Zsolt –, anyámék korában akár tíz-tizenkét gyermek is volt egy családban, a mostani fiatalok általában hármat vállalnak. Legnagyobb gondunk a munkanélküliség, amióta a bányák, a tarjáni gyárak bezártak, az itteni cigányság körében a hetven százalékot is meghaladja. Az önkormányzat foglalkoztat bennünket, a patakot takarítjuk, fákat, bokrokat vágunk ki, mikor, mire van szükség. A közmunkáért tavaly 47 ezer, az idén reményeink szerint 49 ezer forintot kapunk, amíg dolgozunk.” A menyünket nem vették fel sehová – panaszolja nem kis keserűséggel. Igaz, a két gyermek lefoglalja, a férje dolgozik, de szükség volna az ő keresetére is. A ház ura pedig ezermester lévén, jószerivel mindenhez ért, önhibáján kívül sokszor váltogatta a munkahelyét, mindenütt megtanult egy-egy újabb szakmát. Ennek ellenére évek óta munkanélküli. Nemrég úgy utasították vissza, amikor álláshirdetésre jelentkezett, hogy… a portás be sem engedte az üzem kapuján. „Látta, hogy cigány vagyok, rögtön elállta az utamat, azt mondta, az állás betelt, miközben a szemem láttára engedett be egy felvételre jelentkező parasztot!” (További, cigányemberekkel történt beszélgetéseim során értettem meg: az ő szóhasználatukban a „paraszt” nem valamiféle becsmérlő jelző, egyszerűen a falu nemcigány lakóit nevezik így.) „Mi, Csemerek a zenéléshez is értünk, több rokonom tagja a Száztagú cigányzenekarnak, a nagyapám is prímás volt, az apám is.”
Mivel Márkháza 254 lakosából 105 vallotta magát cigánynak, a kisebbségi képviselő-testületnek négy tagja van, egyik emberük, Bangó Illés pedig az önkormányzat képviselőtestületébe is bejutott. Zsolt véleménye szerint megválasztott embereik nem sokat tesznek a cigányság érdekében, igaz a pénz is kevés, de kezdeményezhetnének valamit. „Én is jelöltettem magam, de a népesebb Bangó-család kiszorította a Csemereket. Javasoltam, indítsunk be egy kosárfonó műhelyt. Jóskával hozattam Pestről egy könyvet, abból tanultam ki a kosárfonást. Hiába, senki nem állt mellém.”
Bori jóvoltából a Felvégen a „rivális” Bangó család egyik tagjánál kopogtatok be. Akár Bangó-negyednek is lehetne nevezni a falunak ezt a részét, hiszen egymással szemben sorjáznak a Bangók jómódról tanuskodó, nagyobbnál nagyobb házai. „Mink hatan voltunk testvérek, mind Nagybárkányban születtünk – magyarázza Jenő –. Először az apám vett itt egy lerobbant parasztházat, mi, Bangók voltunk az első telepesek, majd több hullámban mások is követtek bennünket a cigányhegyiek közül. Én 1967-ben elkezdtem dolgozni kőművesként, a bányászoknak építettünk lakásokat. Ezt a szép házat 1983-ban emeltük, három hónap alatt, kalákában, hiszen több építőmunkás is van családunkban. Kellett a nagy ház, hiszen három gyermekünk, nyolc unokánk született. Igaz, nem mindegyik él itt, egy fiunk sajnos, meghalt. A másik fiunk felettünk lakik az emeleten. 1992-ben bezárt a bánya, Pestre ingáztam naponta száz kilométert. Előbb a vizeseknél, majd a metróépítésnél dolgoztam. Közben öt évig voltam munkanélküli.” Bangónénak is volt munkahelye, méghozzá helyben. „Volt itt a téesznek egy varrodája, harisnyanadrágokat varrtunk, száz asszonynak volt ott munkája. A szomszédos falvakból is jártak ide. Akkor nagyon jó volt nekünk. 18 évig és 160 napig dolgoztam ott. A lányok 16 évesek voltak, amikor kimaradtak az iskolából, milyen jó lenne, ha most is rögtön mehetnének dolgozni. Régen itt is volt iskola, a mi időnkben már nem. Nagybárkányba és Lucfalvára is járnak busszal a gyerekek, az már szlovák falu.” Bangóéknál is rákérdezek a „paraszt-cigány” viszonyra. Bizonygatják, jól megvannak egymással, de az asszonyból kicsordul a keserűség: „Egyetlen toprongyos paraszt lakik a szomszédságunkban. Van egy észben fejletlen, 17 éves lányunokám. Kiderült, hogy fajtalankodott vele. 500 ezer forintra büntették. Ha egy cigány tette volna egy magyar gyerekkel, nem úszta volna meg börtön nélkül…”

A falu dolgairól Bangóék áhítattal mutatják a szomszédos, tornácos házat, Csiki Lászlóék nyaralóját. A 2008-ban elhunyt költőt Jóska csábította ide. „Nagyon jó szomszédok voltunk Laci bácsiékkal. Ha észrevettük, hogy vendégeik vannak, a feleségem egy adag cigánybodaggal (lepényfélével) kedveskedett nekik. Erzsi néni még mindig jár ide. Nagyon rendes asszony, amikor a fiam halálos beteg lett, úgy hozta-vitte orvostól orvosig, mintha ő szülte volna. Az a háromablakos sarokrész a Laci bácsi dolgozószobája volt. Ott írta a verseket.”
Bori kíséretében megtekintem a falu modern, az 1980-as években közösségi munkával épült római katolikus templomát. Szabó István Ybl-díjas építész tervei alapján emelték. Maczákné, miközben engem kísér, a munkáját is végzi, hiszen szociális munkásként az egyedülálló öregeket kell gondoznia. Ebédet hord nekik, ápolja, fürdeti, ha kell pelenkázza őket, bevásárol, tüzifát hord be, s ami legalább ennyire fontos: beszélget velük. Ötven éves elmúlt, amikor féléves képzés nyomán elvállalta ezt a munkát.
A polgármesterrel, dr. Brenda Péterrel már az írótanyán beszélgetek. „Békés megyei vagyok, a szakmám hozott erre a vidékre. 1963-ban végeztem, gyakornokként a sziráki állami gazdaságnál alkalmaztak. 1969 őszén kerültem a Kis-Zagyva völgyébe, körzeti állatorvosi kinevezéssel, ezt a hat települést kaptam meg. Nyugdíjas koromig a szakmában ténykedtem, azóta pedig a polgármesteri funkciót látom el.”
A Kis-Zagyva térségéhez négy, megközelítőleg kétszáz, illetve két, hatszáz lelkes falu tartozik. Rákérdezek: vajon nem fényűzés egy-egy ilyen kis település számára önálló önkormányzatot fenntartani? „Tulajdonképpen az önkormányzatiság azt jelentené – kapom a választ –, hogy teljesen függetlenül gazdálkodjunk. De sajnos, ezt költségekben nem lehet elviselni, bizonyos hatósági feladatokat csak társulásban tudunk elvégezni. Jobb megoldás az, amit most hozott a kormány: a 2000 fő alatti kistelepüléseket egy közös körjegyzői hivatalba fogja össze. De az önkormányzatok függetlensége megmarad, a közmunkaprogramot, a pályázatokat, a községfejlesztést külön intézzük. 1990-ben még nem volt semmi. Se vezetékes víz, se csatornázás, se gáz, úthálózat, televízió, telefon sem. Ezek mind mind megvalósultak azóta. Ma két súlyos gondunk van: a környéken nincs munkahely, és nagyon kevés az önkormányzat bevétele.”